Orient Fall – Where the Pressure of Duty Leaves Off/The Challenge of Excellence Begins

Mindehhez persze figyelembe kell vennünk a srácok két évvel ezelőtti demóját, az At the Crack of a Diverse Dawnt, amely csírájában már megmutatta mindazt, amit a ’Challenge egyes tételei virágoztatnak ki, hiszen az akkori felvétel dalszerkezeteiben, témáiban és hangzásaiban is betekintést engedett abba, hogy az Orient Fall helyén tudja kezelni a metalcore hagyományát. Ez azért fontos, mert a budapesti, és úgy általában a hazai színtéren bennük volt már akkor is a legnagyobb lehetőség arra, hogy a tegnap megidézett Dawncore után valaki ismét a Converge, a Botch, és úgy általában a kilencvenes évek metalcore-ja által megihletett komplex dalfelépítésekben, feszült alaphangulatban és komoly, valós tartalommal bíró dalszövegekben gondolkodhasson. Az összhatás nyilván nem volt tökéletes, és most sem az, ám kellőképp innovatív és meggyőző ahhoz, hogy az esetleges hibák elhomályosítsák a felvétel jócskán kidomborodó erényeit.

A HÚROK KÖZÉ CSAPVA

Ugyanis az alábbi dalcsokor még mindig nem egy kiforrott, hanem egy útkereső és számtalan lehetőséggel rendelkező zenekart tükröz, akik mind technikailag, mind belső egység terén képesek együttműködni és együtt gondolkodni. A felvétel változatossága elsőre zavaró is lehet, ám az eklektikusság élménye mégis átfogó arculatot kölcsönöz a kiadványnak, amit főképp a metalcore-témáknak és a kiemelkedő gitárjátéknak köszönhetünk. Az itthoni zenekarok többsége (is) úgy gondolja, hogy egy zene már lehet attól is technikás, hogy a gitárosok jól képzettek, ám ennél fontosabb az összhang megléte, valamint a basszusgitár helyén kezelése is, márpedig itt mindkét kritérium teljesül. Veszelei Dániel és Erdőhegyi Bálint saját generációjuk leginkább öntörvényű (és emiatt még külső kontrollra szoruló) dalszerzői közé tartoznak, akiknek nem jelent problémát az idő- és hangulatbeli ugrások összefésülése, hiszen az alapvetően retrospektív és hagyománytisztelő, az ezredforduló szellemiségét megidéző vázra gond nélkül épülnek fel teljesen kurrens díszítőelemek, a szintetizátor bátor és atmoszférateremtő alkalmazásáról nem is beszélve, míg Málnási-Csizmadia Örs határozott és karakteres basszusjátéka is képes meghatározni akár egész dalokat is. Épp emiatt kell külön foglalkoznunk az egyes dalokkal is, hiszen túl sok minden történik a játékidő alatt ahhoz, hogy felületesen és ködösen lehessen megemlékezni arról.

ÖT ELÁGAZÁS FELÉ MUTATVA

A zenekar erejének teljét a lehető legmagasabb fordulatszámon a Ravenholm mutatja be, hiszen itt érhetők tetten a lehető legközvetlenebb formában mindazon direkt és erőteljes váltások, amelyek alapjaiban határozzák meg a banda arculatát. Az egyes témák váltakozása biztos folyamatosságot ad az így is koherens szerzeménynek, amely megjegyezhető ereszkedéseivel és durva breakdownjaival be is igazolta azt a fejlődést, amit a 2009-es demó mintegy megkövetelve vetített előre. Ehhez képest az Our Pirate Song újfent azt bizonyítja, hogy a bandára kivételes hatást gyakoroltak a második metalcore-hullám legnagyobb előadóinak kezdeti szárnybontogatásai, ugyanis a még nem svédelt, de már csontdallamú felépítések teljes joggal idézik fel emlékeinkben a korai Darkest Hour, As I Lay Dying és Unearth-szerzeményeket, jelen esetben kalóztematika köré fonva egy folklór-hatású gitártéma kibontásával, valamint egy balul elsült tiszta énekbetéttel. Ugyan már a demó is mutatott motivációt a hasonló megoldásokra, ezeket vagy el kéne hagyni, vagy másra kéne bízni, mert Krisztián hangszíne nem elég erőteljes ahhoz, hogy elő is tudja adni mindazt, amit elképzel. Erre a legjobb példát az utolsó előttiként felsorakozó Serpent Grace jelent, amely tételben a Subliminal Merger énekese, Tarczi Tamás hallatja hangját, ezzel is példát mutatva arra az orgánumkihasználásra, ami az Orient Fallban kétségkívül meghonosítható és meghonosítandó lenne, hiszen az eleve fogós dalra épp ez a kettős énekbetét teszi fel a koronát, még ha a szerzemény közepén hallható rapbetét ritmizálása nem is feltétlenül a legtermészetesebb. A két dal között az elsőként bemutatott Ascend to the Throne kapott helyet, amely instrumentális mivolta mellett is a felvétel csúcsteljesítménye, hiszen a szerzemény következetes felépülése, erős hangulati játékai és kíméletlen breakdownja (amellyel kapcsolatban meg merem kockáztatni, hogy az év legjobbja) vitathatatlan tekintélyt parancsol magának, és így a zenekarnak is. A dalcsokrot záró The X-Factorban kiváltképp a Protest The Hero és a Between The Buried And Me pattonista cabaret-betétei szolgáltatják a legbiztosabb támpontot, miközben ennél a dalnál válhatunk biztossá abban is, hogy az EP legnagyobb hibája és hátulütője a dobhangzás természetellenessége, ugyanis egy ilyen igényes és reményteli produktumnak többel kell beérnie az itt tapasztalható gépies és elidegenítő megszólalásnál. Azonban a kiadvány zenei oldalának erényein és hátrányain túl ki kell térnünk Krisztián dalszövegeire, amelyek a sokrétű értelmezés lehetősége mellett kellőképp retorizáltak ahhoz, hogy színpadra legyenek ítélve, hiszen legyen szó bármilyen képalkotási folyamatról is (amit a szerző meg is fog magyarázni épp olyan szövegmellékelésekkel, mint ahogy azt megszokhattuk a Trialtől, a Newborntól vagy épp a The Ghost Inside-tól), egyszerűen minden egy irányba mutat.

Ez az irány pedig a kiforrás beteljesedése lesz, amivel a hazai keményzene egy új karaktert köszönhet majd az egyelőre a legerősebb ígéretek közé felsorakozó Orient Fall formájában. Mindehhez már igazán nem kell sok, hiszen a zenekar önerőből is kiváló minőségű hangzást tud előállítani, a designban is ráleltek a saját hangjukra, ahogy teszik ezt magában a dalírásban is: csupán arra kell odafigyelni, hogy az itteni eklekticizmus válaszútjai közül a legjárhatóbb kerüljön kiválasztásra, és az rendezze egységgé mindazt, amit az itt hallható öt dal lehetőségként meglebegtet, mert kár lenne veszni látni egy ilyen reményteli tehetséget, és kár lenne megelégedni az egyszerűbb ösvénnyel.

7/10.