2011. december 20.
Tracklist:
1. Playing enemy, make up your own bonfire and get warm on it
2. Let's set the world on fire (spend a whole lifetime to have something to remember)
3. There is nothing new under this black sun
4. Put the frustration into a high G
5. Killing of the spectators
6. The song you make if you don't have any ideas left but you really need 1 fuckin more
Nem szeretném az Elveszett lemezek sorozat célegyenesét dobogóvá hajtogatni, de azt hiszem, szubjektivitás nélkül mondhatom, hogy most egy biztosabb ponthoz nyúlunk a rovat év végi hajrájában. Erről a lemezről kicsit több port kell lesöpörni, mert régebb óta áll a polcon, de szerencsére olyan névről van szó, amit elég csak nagyon homályosan látni, máris beugrik, hogy kiket takar az utolsó porcica a tokon. Akkor is, ha a lemez megjelenésekor még nagy erővel és precizitással egyengettük a Bedecot a kétfüles pohárban, miközben épp köpött a maci. Mert hiába indul egyenes ági leszármazott híján több említett zenekarhoz képest is hátrányból az aktuális népszerűség 100 méteres sprintversenyén, szerencsére a zenekart az elmúlt mintegy tíz év alatt nem sikerült teljesen kiradírozni a köztudatból. Ha pedig vannak, akik szerint eddig be sem került, ha későn is, de itt az idő pótolni. Hölgyek, urak! Vegyük kézbe (újra) a Dawncore Entertainment for the rest lemezét!
Az út az „If i really wanna look deep into what i am / I smoke a joint with my closest friend” sortól a „Don’t just pretend to burn / I became the fire” sorig 2 demón és két albumon át vezet. 1994-ben már Bozó Attila (bőgő), Ferencz Zsolt (dob), Németh Szabolcs (gitár) és Soós Balázs (ének) veszik fel azt a demót, aminek első számából, a Thoughts in my mindból az előbbi sor származik, és ez a felállás sokáig stabil is marad. Az 1996-os demó még a zenekar saját erejéből terjed, majd az 1997-es, Soulburner Times kazettát az LMS Records adja ki. 1999-ben aztán a Trottel Records által biztosított jobb körülmények közt kerül boltba a már CD-n is megjelenő Obedience is a slower form of death, ami után lehetősége van a zenekarnak külföldön is turnézni, méghozzá a későbbi budapesti untergrund szappanopera másik főszereplőjével, a Newbornnal. A turné után Bozó Attila útjai elválnak a zenekarétól, és rövid szünetet követően megszületik az a sziámi testvérpár, ami minden bizonnyal a mai underground hardcore világra legjobban ható másfél zenekarrá vált. A részletek maradjanak meg talonban, hátha még lesz jobb játékos arra, hogy kijátssza ezeket a kártyákat, egyelőre legyen elég annyi, hogy Szalkai Tibi és Ács Máté érkezik a Dawncore-ba, ezzel egy „új” zenekart formálva. Mert mindaz, ami később a Dawncore égisze alatt lát napvilágot, ha épp nem is gyökeresen, de nagyban tér el attól, amit a zenekar neve addig felébresztett a koncertrejárók köreiben. Mindez először 2000-ben egy 7”-es lemez, majd egy CD tolmácsolásában juthat fülbe. A CD nyitódala, a Playing enemy, make up you own bonfire and get warm on it gondoskodik arról, hogy a bekezdés elején olvasható második idézet mindenkihez eljusson. Ekkor már 2001-et írunk, a CD címe pedig Entertainment for the rest.
A 3 számos We are young…so we scream…just to feel alive című 7”-es lemez először az apró osztrák x Burning Season x Recordsnál jön ki, majd miután Szabiék nem voltak elégedettek a terjesztéssel, a lényegében nem nagyobb Capeet Recordshoz viszik az újranyomás feladatát. Később, a Paint The Town Red és a My Hero Died Today zenekarok énekese, és a későbbi Avocado booking egyik tulajdonosa és főnöke, Marco Walzel által vezetett Join The Team Playerhez sikerül leigazolni, akik ugyan akkoriban még csak felszálló ágban lévő, de mégis nagyobb külföldi zenekarokkal is foglalkoznak már. Ők terjesztik a Darkest Hour The Mark of the Judas lemezének CD verzióját is, de Cataract, Boysetsfire és Himsa kiadványok egyaránt szerepelnek az általuk gondozott dolgok listáján. És Marco személyében még art directorra is talál a zenekar, ő tervezi ugyanis az Entertainment for the rest csomagolását. A hátralévő rövid időre egyébként a Dawncore és a JTTP kitartanak egymás mellett, a 2002-es, Darkest Hourral közös egy-egy számos split is itt jelenik meg.
Az Obedience is a slower form of death után valószínűleg jó termelési mutatóval gyártott értetlen arckifejezést a lemez azok fején, akik csak a kiadványokon keresztül barátkoztak a Dawncore-ral. Az Obedience…-ig jellemző, a „régebbi iskolás” hardcore-t súlyos riffekkel és metál hangzással keverő vonal után az Entertainment for the rest egy semmivel sem kevésbé, de mindenképp máshogyan durva stílust képvisel. Gyors, szanaszét tördelt gitártémák, sokszor megakasztott zenefolyamok, ritmusváltások jellemzik ezt a lemezt, amiben az őrlést sokszor zaj váltja, és csak néha pihenhet a fül. A gondosan felépített dalstruktúrákban a kaotikus aprítás mellé nem is mindig került kapaszkodó, viszont a számok, ha épp nem is maradnak meg Daloknak, nem esnek át a funkciótlan öncélúság lápos talajára. Nem mosódik össze a lemez, ami meglepő módon Hidasi Barnabás (felvétel) és Regenye Zoltán (master) egyébként remek hangmérnöki munkájának is köszönhető, mert több számba is kerül némi hangzásbeli védjegy. A változatosságot két különleges szám, a Put the frustration into a high G és a vitathatatlanul hibátlan című The song you make if you don’t have any ideas left but you really need 1 fuckin more emelik egy magasabb hatványra úgy, hogy közben a koherenciát is segítenek megtartani: előbbi egy koncerteken is rendszeresen elővett jam session aktuális verzióját rögzíti, és a lemez közepe után helyezkedik el, ezzel egy kis pihenést biztosítva fülnek és agynak, utóbbi pedig egy remix, ami elsősorban a Killing of the spectators alapján született Somlai Tamás (Very Bad Things, TrooLenz, FreshFabrik) kezei közt, és zavartkeltően zárja le a lemezt.
Az Entertainment for the rest zeneileg olyan irányba mutat, ami az akkori underground közegben nem volt feltérképezetlen, de mindenképp bejáratlan volt. Nyilvánvaló, hogy például a Converge és a Botch szerepelt a hatások közt, sőt abban sem vagyok biztos, hogy a Drowningman neve ismeretlen volt a srácoknak. Ha nem is volt az, mindenképp meghökkentő, hogy egy 2001-es magyar album, ha épp nem is ver köröket például a rovatban már említett Rock and Roll Killing Machine-re, semmilyen szempontból sem marad el attól a színvonaltól, amit Amerikában egy viszonylag nagy undergound kiadót is megjárt zenekar gyökeresen más körülmények közt tud megvalósítani. Emellé Balázs megszokottan határozott, frusztrált és haragos szövegei is előrébb tudtak lépni a korábbi lemezhez képest úgy, hogy a Dawncore által képviselt etika védjegyeit továbbra is magukon hordozták. Szerencsére egy-az-egyben egyik korábban említett hatás sem köszön vissza a lemezen; mindössze ajtót nyit a zenekar egy olyan stílus felé, amit azelőtt senki sem mert, nem akart, vagy nem tudott képviselni itthon. És mindez amellett, hogy egy elképesztően jó lemezről van szó, tovább növeli a fontosságát a magyar underground krónikájában.
Az Entertainment for the rest után a zenekar nem kisebb névvel, mint a Darkest Hourral indul közös turnéra. Ehhez készül a már említett, ugyancsak a Join The Team Playernél 5”-es bakelit és CD formátumban napvilágot látó split, amihez a Dawncore talán a legjobb számával járul hozzá. Legalábbis az Entertainment for the rest stílusában született számok közül gyakorlatilag minden aspektusban kiemelkedik a First Jealous, Then Dead, ami egyszerre válik hattyúdallá és csúcstermékké a zenekar számára. A DH/DC turné elég hosszú és kimerítő volt ahhoz, hogy felszínre hozza egyrészt a zenekaron belüli feszültségeket, másrészt az egyes tagok más irányú igényeit és terveit. A turné után Szalkai Tibi és Ács Máté tagcserének induló távozása túl nagy veszteségnek bizonyul a Dawncore magjának; ez némi átmeneti időszak után végül azt a döntést szüli, hogy legyen vége a Dawncore név szereplésének. 2002-ben augusztus 31-én még utoljára összeáll az utolsó felállással a zenekar, hogy a Kashmirban (a Paint The Town Red és az Annabarbi támogatásával) egy hatalmas koncerttel búcsúzzon mindazoktól, akik kíváncsiak voltak valaha is arra, hogy mit és hogyan akart átadni a Dawncore.
2000-ig, mielőtt a Blind Myself Amerikába helyezte át a székhelyét, Molnár Gábor sokszor segített be koncerten második gitárosként a Dawncore-ban. Valamilyen szintű kölcsönhatás természetes módon volt a két zenekar közt, ezért nem meglepő, hogy nem sokkal később a Product of our imagination-ön a Blind Myself (amellett, hogy továbbviszi azt, amit a Heaven’t-ön elkezdett) az Entertainment for the rest által kitaposott zajos, agresszív és széttördelt ösvényen halad tovább, már egy új régió felé. A rövid életű, de méltán kultikus The Taktika mellett gyakorlatilag ők maradtak az egyetlen zenekar, akik ezt az irányt választották, ami később Szalkai Tibi számára lehetővé tette, hogy a The Idoru mellett a disszonánsabb, morcosabb ötleteit újra közönség elé vihesse.
Azt nem lenne fair állítani, hogy mindenki számára ismerősen kell csengjen a Dawncore neve, mert tartsuk bármennyire is fontos zenekarnak, és legyenek az egykori tagok bármilyen prominens szereplői is a mai magyar undergroundnak, a Dawncore cégér színei a feloszlás után hamar kifakultak. Míg a kor- és pályatárs zenekarok valamilyen ágon szinte kivétel nélkül tovább tudták vinni a zenei hagyatékot, a Dawncore-t a pályájuk végén meghatározó stílus csak részben, és csak később ütötte fel újra a fejét az itthoni földalatti zenei világban. Hiába hagyták talán a csúcson abba 2002-ben, hiába voltak addig az egyik, a lehetőségekhez mérten a legnagyobb magasságokig eljutó zenekar, az internet elterjedése által kiszélesedett világ, az egyre jobban kibontakozó metalcore jelenség, egyszóval a színtér metamorfózisa túl gyorsnak bizonyult ahhoz, hogy az újabb generáció számára is sarokpont tudjon maradni az, amit a zenekar a 2000-es évek elején letettek az asztalra. Ráadásul a zene, amit a Dawncore a pályafutásuk végén és csúcsán képviselt, még talán az underground világban sem tartozott a legnépszerűbbek közé, mivel nem épp a könnyen emészthető természetéről volt híres. Nem csoda, hogy a közérthetőbb eszközökkel operáló zenekarok hozzájárultak ahhoz, hogy az Entertainment for the rest 2011-ben épp egy elveszett lemezeket boncolgató sorozat célpontjává válhasson. Reméljük, hogy lesztek legalább páran, akikkel sikerül megszerettetni a lemezt, és hogy lesztek még többen, akik újra előveszitek!
