Ligeia – Welcome to Palm City

A JÓ

2005-ben érkezett meg az első albuma a kvartettnek (bizonyos Chris Keane segített be másodgitáron, a basszust pedig Ryan játszotta fel) a szebb napokat is látott Ferret Musicnál, ráadásul egy hozzáértő szakember, Ken Susi vezérletével. A Your Ghost is a Gift címre keresztelt lemezben pedig ennek megfelelően hatalmas kraft van, de nem csak Ken munkájának köszönhetően. Szerintem egyáltalán nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy a Ligeia tökéletesen gyúrta egybe az akkori (és későbbi) metalcore császárok legjobb tulajdonságát, megvan itt a Darkest Hour és a The Ghost Inside (Beyond a Doubt, gyakorlatilag az első 15 másodperc leveszi az embert a lábáról, és emiatt már a buta breakdownt is meg lehet bocsátani), a Remembering Never és az Emmure (Judas Complex, a nyitóriffel falat lehetne bontani, eszméletlen), a Killswitch Engage (The Blackout, na erre már tényleg nincsenek szavak), vagy akár a The Red Chord és az Acacia Strain (Swollen Eye View). Egy szó, mint száz, a Your Ghost egy kegyetlenül eltalált album lett, és a 2005-ös év nagy meglepetése volt.

A „ROSSZ”

Három évet kellett várni a folytatásra, ami a Bad News képében érkezett 2008-ban. Állandó basszusgitárosa még ekkor sem volt a zenekarnak, és a producer személye sem változott, de az irány igen, méghozzá elég nagyot. A zenéből háttérbe szorultak a hagyományosabb metalcore vonások, és sokkal grooveosabb lett az egész, valahol félúton aközött amit én „utcai harcos” metalcorenak (Five Finger Death Punch), és az A Plea for Purging-féle „urbánus” (csak hogy lássátok, hogy én mindennek tudok semmitmondó nevet kitalálni) metalcore között. Ez utóbbit erősíti az a tény, hogy itt is egy aranytorkú énekes található, Keith Holuk itt már a szövegek terén is sokat fejlődött (a Teenage Wasteland napjainkban talán még jobban helytálló, mint három éve), a hangja pedig nem kopott semmit.Mindettől eltekintve a Bad News nem tud olyan élményt nyújtani a hallgatónak, amilyet a debüt. A recept izgalmas, csak nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. 2009-ben a zenekar szünetre ment (hogy miért, arról csak sejtésim vannak). Ebben az időszakban Keith szólókarrierbe kezdett, majd 2010-ben Ryan újra összekaparta a csapatot, és elérkeztünk 2011-be.

A CSÚF?

A jelek azt mutatták, hogy érdemes várni erre az EP-re. A két kikerült szám tetszett, és az az info, hogy az ex-Despised Icon énekes Alex Erian is szerepelni fog a lemezen (Serial Thriller), csak fokozta az érdeklődésemet. Örömmel jelentem, hogy ismét igen izgalmas dalokkal van dolgunk, a Simulated Drowning majdnem olyan jól indul, mint anno a Beyond a Doubt, a Serial Thriller olyan, mint egy tüntető csorda, a Vodka Demon vége nagyon jól fel van építve, de a legnagyobb kedvencem a Lie to Me. Úgy indul, mintha APFP lenne, de aztán olyan dallamokat hoznak be Ryanék, amilyenekre csak ők képesek. És ami igazán örömteli számomra, hogy ismét nagyobb hangsúlyt kapnak az első lemezre jellemző elemek (breakdownok és társai), mert bár lehet, hogy ezek az elemek elcsépeltek és unalmasak, csakhogy nem a Ligeia esetében. Azonban amióta a Welcome to Palm City megjelent, megint áll a bál a srácok háza táján, konkrétan Keith alkoholproblémája miatt kellett félbeszakítani egy koncertet, majd a felmerülő pletykákra Ryan a Facebookon reagált. Problémák tehát akadnak, és senki sem tudja, hogy hogyan folytatódik tovább a Ligeia története, de az biztos, hogy ezért az EP-ért már megélte összeállni, és reménykedem, hogy nem lesz itt vége.

8,5/10

Utóirat: Egy kis játékra invitálnám a kedves Olvasókat. A cikk megírása közben esett le, hogy a Ligeia története kísértetiesen hasonlít egy másik zenekaréra, akiket a cikkben említek. Bár ajándékot felajánlani nem tudok, de aki le tudja írni, hogy melyik ez az együttes, annak fizetek 2 azaz kettő darab virtuális vagy valós sört. Nocsak, mégiscsak tudtam felajánlani valamit.