He Is Legend – It Hates You

Természetesen ettől még muszáj szót ejtenünk az előzményekről, hiszen az It Hates You alattomosan fülbemászó hardcore bugija nem a semmiből érkezett, a zenekar múltja egészen a ’90-es évek végéig nyúlik vissza, mikor is a középiskolás ötös együtt kezdett el zenélni előbb Stronghold, majd No One Wins, The Uriah Omen és végül He Is Legend név alatt (igen, ez a Will Smith film alapjául szolgáló könyvre utal), és már 2000-ben nagylemezzel jelentkeztek harmadik névváltozatukkal. A világnak azonban várnia kellett, hogy megismerje nevüket, és végül 2004-ben találtak utat a közönség füleihez a legendás Tribunal kiadótól érkező bemutatkozó EP-jükkel, a 91025 southern hard rockot sem nélkülöző dalai pedig az észak-karolinai színtéren túlmutatva a messzi Kaliforniában székelő Solid State-ig is eljutottak, így debütalbumuk már náluk jelent meg. Az egy hónappal az EP megjelenése után rögzített I Am Hollywood pedig egy máig páratlan dalcsokrot rejtett magában: a fiúk szemtelen dallamérzékkel úgy kevertek össze hard rockot, metalt és poszt-hardcore-t, hogy a végeredmény a remek refrének (Schuylar Croom az évtized legjobb énekesei és partyarcai közt van) és a szerkesztői konszenzus alapján jobb híján „cigányos”-nak nevezett gitártémák miatt kb. annyira táncolható lett, mint az idei I Hate Our Freedom lemez. Ez volt az a szint, amelyet a közönség és a szakma szerint a két évvel későbbi Suck Out The Poison már nem tudott megugrani, és a gitárosproblémák (Bell elment a Bloodjinnbe, a Classic Case-ből érkező Marlow végül a Filterben kötött ki, és a beugró Weaver se bírta sokáig házassága miatt) még tetézték a sötétedő előrejelzéseket.

Minden meg volt tehát ágyazva egy pozitív csalódáshoz, de az It Hates You nem csak ahhoz képest sikerült igen jól, hogy mit lehetett tőlük várni: már a nyitó Dicephalous is egy olyan sláger, ami a zenekar legfogósabb tételei közé tartozik, és annak ellenére, hogy nagyrészt elhagyták az üvöltéseket, még ugyanolyan húzása van, mint a korábbi anyagoknak. Ugyan két évvel később jelent meg, de a Maylene and the Sons of Disaster idei, negyedik albuma szinte sír az asszociációért, hiszen egyik zenekar sem közömbös a hard rock és a déli elemek iránt, valamint szépen lassan mindkét banda eltávolodott a kiabálástól, és kizárólag az iszonyatosan fülbemászó slágerek megírására koncentrált, aminek mindkét alkalommal meg is lett az eredménye. Az egy gitárossal is kiváló zenei alapokat hozó HIL Party Time!!! címmel természetesen nem szakítja meg a rádiókompatibilisnek nem nevezhető, de hónapokig dúdolható dalok sorát, amire rímel is a refrén: „just because you’ve had enough doesn’t mean you leave”. Annak ellenére, hogy hangzásuk jelentősen változott az I Am Hollywood óta, minden dalról meg lehet mondani egy 10 másodperces dalrészlet alapján is, hogy ez bizony He Is Legend, ami azért az egyik gitáros kiesése, az üvöltés kihajítása, a kiadó-, és producerváltás(ok) után egy olyan érdem, ami miatt az évtized legjobbjai közt illik emlegetni a zenekart. „Sláger, sláger, sláger” – nagyjából így lehetne összegezni az album első pár dalát, ráadásul az egész annyira hallhatóan csípőből jön, hogy azért cserébe Chad Kroeger személyesen fűtené ki fél Kanadát. Természetesen nem lehet egy tizenkét dalos korong minden pillanata fülgitt, de nem is törekednek erre, a Primarily Blues-ban és a Cult of She-ben is megelégszenek azzal, hogy csak fel-felvillantják a dögösebb témáikat, miközben még egy metalos riffeléstől sem riadnak vissza. A Stranger Danger hét perce megszüli a banda atmoszférikus oldalát is, majd lelassítják a tempót, és a Future’s Bright Manig nem is másznak igazán az arcunkba, ám ezek után a lemez vége az, ahol kicsit kicsorbult az olló, és néhány dal túlságosan is terjengős maradt, elválasztva a lemezt a debütáló album hőn áhított szintjétől (természetesen itt sem rossz dalokról van szó, csak jó, de túlnyújtott ötletekről).

Ezek alapján Captain Obvious maszkját felvéve mondhatom el, hogy a He Is Legendre nagy szükség lenne 2012-ben, hiszen egyedi, és ami ennél is fontosabb, szerethető stílussal rendelkeztek minden lemezükön, kliséhalmozás nélkül tudtak fogós és emlékezetes dalokat írni, és Schuylar Croom személyében van egy olyan énekesük, akinek az énekstílusa és –témái minden évet kicsivel jobbá tudnának tenni. Szerencsére azért egy apró apropója csak volt a cikknek, hiszen egy hónappal ezelőtt a banda tartott egy halloweeni koncertet, üröm az örömben, hogy ilyen „újjáalakulási” / „hiátust beszüntető” bulijuk már volt tavaly is, és mégsem szállingóznak hírek egy esetleges új lemezről. Reméljük, hogy csak a szavakkal fukarkodnak, és az új dalok már szépen gyűlnek.

8.5/10