2007. április 8.
Aki igazán ismer engem, az tudja jól, hogy rajongok azon filmekért, melyek ha nem is tősgyökeresen változtatták meg, de mindenképp hatással voltak a filmipar; valamint a teljes média jelenkori fejlődésére. És aki ismer, az annak az információnak is tudatában van, hogy imádom Chuck Russell 1994-es "The Mask" filmadaptációját, ám korántsem azon okokból, ami közvetlenül a néző elé tárul a film során… És aki ismer, azt is tudja, hogy filmekről csak cinikus hangvételben vagyok képes nyilatkozni, így előre is elnézést kérek a kedves olvasótól.
A film több alternatív elemzési szempontból is megközelíthető; legyen szó akár a karakterek jellemfejlődésére, egyéni elemzésmódra stb. Ezekre nem igazán térnék ki, hanem jelen keretek között egy intermezzoban bemutatnám a főbb szereplőket; Stanley Ipkiss a szerencsétlen banki alkalmazott, a balek; valamint az állam alapkövének tipikus mintája. Mindig helyesen cselekszik, és úgy ahogy kell, akkor válaszol ha kérdez, egy szó mint száz; a XXI. század hajnalának birkája, aki igyekszik kitörni saját emberi korlátai közül, s melyre lehetőséget majd a Deus Ex Machina ad.
Tina Carlyle szerepében Cameron Diazt csodálhattuk; véleményem szerint ez az egyetlen filmtörténeti alkotás, ahol ki is néz valahogy (ergo itt a legszebb); Tina a média egyik legfelkapottabb egyénisége, valamint Edge City legigényesebb szórakozóhelyének, az elit számára – a maffia által – fenntartott Coco Bongonak elsőszámú énekescsillaga, mellesleg a város elsőszámú maffiózójának (Niko – Orestes Matacena) elsószámú seggnyalójának, Dorian Tyrellnek (Peter Greene) a barátnője.
Dorian jelleme azonban törést mutat, hiszen már nem elégedett a kiskirálykodással, többre vágyik; egész Edge Cityre szeretné kiterjeszteni hatalmát, blablabla, mese habbal. A történetcsavarás már akkori szemmel nézve is eléggé sematikusnak bizonyult, több helyen kiszámíthatók mind a fordulatok, mind az esetleges következmények; ezek felett most hunyjunk szemet, mert mint azt fentebb kiemeltem, nem ezeken lesz a hangsúly ezen ajánló keretein belül.
A film egésze művészeti remek. Mint képkockák összessége, mintsem tudattágító népfegyver. Ha az ember figyelmes, észreveheti, hogy minden egyes képkocka egy-egy olyan kompozíció, amit akár vászonra is vihetnénk: mellőzve a sematikus ábrázolásmódokat, valamint az addig standard 'beszélő a kép közepén' című fejezeteket. A kamerák azonban nem csak itt mutatnak újdonságot a Nap alatt, hanem azon szempontból is, ami alapján a film kiemelkedett az akkori felhozatal átlagos 'műremekei' közül; itt az animációs megoldásokra kívánom helyezni a hangsúlyt.
A 3D-megoldások, valamint a különböző, maximálisan kreatív megoldások úttörőnek hatottak az addig romantikus tejbepapin edződött közönség számára is; Jim Carrey már ekkor is elismert ifjú színésznek számított (sőt, talán '94 számított legsikeresebb évének, hiszen még ebben az esztendőben került bemutatásra mind az Ace Ventura, mind a Dumb és Dumber), és Maszkként minden jelenete mérföldkő gyanánt íródott be a filmipar nagykönyvébe. Legyen szó akár a lépcsőházas jelenetekről, vagy a táncos jelenetekre (melyekre még kitérek), minden egyes rezzenése megdöbbentette a nézőket. Először 5 évesen volt lehetőségem látni a filmet, és emlékszem, hogy félelem, s egyben csodálat fogott el, és ez késztetett, sőt! Késztet napjainkig arra, hogy újra és újra megnézzem a Maszkot. Mert hasonlóan a '90-es évek több kultikus alkotásához, itt is hatalmas paradoxonok érvényesülnek.
Az első, és egyben legfontosabb az utópisztikus szemléletmód szembeállítása az akkori jelennel, valamint a '20-30-as évek Amerikájával. A három sík egyesülése nem bontja a tér-idő kontinuumot, hanem egy újabb idősíkot hoz létre, mely engedi elkalandozni az ember fantáziáját… A paradoxon – mely a három korszak egyesüléséből származik – azonban uralkodik mind a szereplők mentalitásán, mind az eredeti hangvételen; hiszen az elhatalmasodó gyárépületek árnyéka, valamint a gőzöktől megsárgult Edge City az első tényleges képkocka a filmben, ami amellett hogy merész húzás, méltőképp elénk vetíti azt, amiben részünk lehet a film nézése során. A napszakok is jellemzik a teret, hiszen reggel mindig szentimentálisan robosztus épületekkel akadunk szembe, s a füsttől megsárgult falakról a Nap sugarai sem a megszokott módon verődnek vissza. Napközben mindig esik az eső, nyilván a hatalmas felhőknek köszönhetően, melyek a gyárak melléktermékeiből emelkedtek a felhőkarcolók fölé; s este mindig kihalt a város, a törvénytisztelő polgárok már mind alszanak s kerülik az esedékes veszélyt, míg a belevaló emberek megmutatják egy adott környezet számára, mennyire képesek alfadominánsként kitűnni az adott közegből. És az este ad lehetőséget Stanley Ipkiss rejtőző énjének kibontakozására, mely a maszk mögött képes csak érvényesülni.
Nem szeretném untatni a kedves olvasót különböző nézetek, látásmódok összehasonlításával, így rá is térnék a film tételmondatára:
Ezen gondolkozzon el saját szájíze szerint minden érdeklődő, nem kívánok szubjektivitásommal manipulálni egyetlen érdeklődőt sem. Végül egyik utolsó témakörént rátérnék a fentebb már említett táncjelentekre, s ezek zenei alapjára. A füstös jazz / korai swing hangulatvilága betölti az egész Coco Bongot, s ez is csak engem igazol a három síkról alkotott véleményem alapján. A Maszk táncjelenetei amellett hogy látványosak, nem egy trükkel lettek kisegítve, de az is tény, hogy a szereplők színpadi képességei is átlegon felüliek, mind akrobatika, mind reakcióidő szempontjából. Cameron és Jim tánca mellett a rendőrök megtáncoltatása vált kultikus jelenetté, okkal; hiszen embertelen méreteket mozgósítanak meg mindkét esetben.
Órákig regélhetnék a filmről, de a terjedelem érdekében igyekeztem szűkszavú és titokzatos maradni. Sok dologról szándékosan nem ejtettem szót, mint az éles társadalomkritika-, valamint bírálat, és a középponti szerepet betöltő abszurd fekete humor (azt biztos értékeli minden fémszívű, mikor a maszk megtalálásakor a falra 'Zeke' graffiti van írva, hehe!); de azzal, hogy ekkora űrt hagyok, remélem sikerül arra sarkalnom a kedves érdeklődőt, hogy amennyiben még nem látta volna a filmet, egy megtekintést mindenképp megér. Az alkotás a nem megszokott szempontokból remekmű, míg egy egyszerű nézőnek nem jelent majd többet egy átlagosnál kevéssel jobb vígjátéknál… De el kell benne merülni, mert jóval többet hordoz magában, mint amennyit elsőre megmutat. "Eldurranok!"
