2011. november 7.
A Wave nagyszerűségét nem csupán az adja (a látszólagos gyökértelenségen túlmenően), hogy minden zenekarnak merőben más a karaktere, hanem az, hogy az egyes bandák a saját útjukat úgy tudták az egyes dalokban reprezentálni, hogy mindeközben túl is léptek azon. Ugyanennek mutatja ékes példáját a New Englandből származó Make Do And Mend is, akik az otthontól való távolság spleenjét oltották bele abba a flanelinges punkba, amiben egyrészt nem lehet hibázni, és ami a hozzáadott csipetnyi szomorúságtól csak még emberibbé, átélhetőbbé válik. És a mai napig ez a Make Do And Mend legnagyobb erénye is, ám ahogy az egyes tagoknak, úgy a zenekarnak is megvan a maga története.
Elvégre bárhogy is nézzük, a 2005 elején alakult punkbanda valahogy eleve arra volt predesztinálva, hogy nehezen találhassa meg a saját hangját, ami már a tagkeresésekben is megmutatta a foga fehérjét: így alakult, hogy kvázi-kényszermegoldásként az énekes/gitáros szövegíró James öccse, Matt ült be a dobok mögé, aki korábban sosem fogott dobverőt a kezében, de az együtt zenélés vágya és a középiskolában alapított Short on Breath-ben szerzett tapasztalatok mégis így alakították a zenekar megalakulását. Hasonlóképp a névválasztás is a véletlen műve volt: a már demózó banda első fellépésére készült, és ekkor még mindig nem találtak nevet, így az osztályteremben levő Make Do And Mend-plakátot vették alapul, amit az első másfél évben valahogy egy tag sem igazán tudott megszokni, de idővel ez is épp olyan természetesnek hatott, mint amilyen természetes érzelmek mutatkozhattak meg az egyes, már a közönséggel is megosztott dalokban.
Az alaphangulatot pedig James egyetemi évei biztosították, hiszen az otthontól való távolság és a közösségben, egyben a világban való helykeresés épp annyira lehetetlenítette el a közös próbák gyakoriságát, amennyire minél hitelesebben forrhattak ki az egyes dalszövegek és témák. Ugyanis a szemeszterek magányában James egymaga írta az akkordokat és a dalszövegeket, amelyek a bemutatkozó We’re All Just Living dalcsokrán még magukon viselték mindazt a pop-punkba hajló (látszat)örömöt, amit a Short on Breath-től örökölt meg (a Jimmy Eat World és a New Found Glory vénáján keresztül) az újkeletű banda. Az egyes gitárdallamok és James orgánuma gyakorlatilag kontrasztban álltak az egyes dalszövegekkel, bár az Interlewd zongorás, kísérő hangszínekkel tarkított összhatása már megmutatta, hogy a belső szorongás kevés eszközzel is kivetíthető a formák megtörésén túl. Szerencsére a dalcsokor elég hamar elkezdett terjedni a MySpace-en keresztül (ekkor ismerték meg a srácok a még jócskán pályakezdő Touché Amorét és a Pianos Become The Teeth-t is), és így kerülhetett egy nem várt véletlen folytán az anyag a Panic Records (Trial, Set Your Goals, The Saddest Landscape) illetékesei elé, aki egyből felkereste a srácokat, így már a patinás kiadó színeiben jelenhetett meg az ígéreteket beigazolni látszó Bodies of Water című kislemez. A kiadvány következetes átmenetet biztosít a bemutatkozó kislemez paneljeinek elhagyása és a kibontakozó „borostás” arculat között: a Hot Water Music hatása itt válik elsőként igazán markáns formában tetten érhetővé, ám ettől függetlenül is áthatja az anyagot mindaz a feszült keserűség és szorongó útkeresés, ami szövegileg már a debütön is megmutatkozott, ám zeneileg nem sikerült azt teljesen feloldani a meglévő zenei konvenciók fogságában. Az olyan tételek, mint a nyitó dalpáros Shambles és Winter Wasteland, netán az Our Own Ebb And Flow és a Father pedig nem csupán gerincét képezték innentől az egyes fellépéseknek, hanem a mai napig meg is őrizték biztos helyüket az egyes koncerteken, még ha nem is feltétlenül együttvéve, hiszen ezután következett csak a zenekar teljes kiforrása és nemzetközi szintű áttörése, amihez lássuk be, szükség volt egy pusztán baráti indíttatású gesztusra is.
Ez pedig nem más volt, mint egy megosztott kiadvány megálmodása a Touché Amoré oldalán, akik eddigre már betörhettek a köztudatba a To the Beat of the Dead Horse dalcsokrával, ha más miatt nem is, akkor a Thursday-főnök Geoff Rickly vendégszereplése és ajánlása miatt bizonyosan. Gyakorlatilag innentől beszélhettünk Wave-ről, hiszen korábban egyedül annyit sejthettünk, hogy a La Dispute szeret olyan zenekarokkal turnézni, akiknek nincs számottevő hanghordozójuk, de mégis jó barátságot ápolnak, és akárhogy is vesszük, ennek a folyamatos kibontakozása vezetett ahhoz is, hogy a tengerentúli színtér egyik legizgalmasabb és legszínesebb baráti társasága forrhasson ki a szemünk láttára. Ebben a miliőben pedig a Make Do And Mend volt az, akire a bizonyítás édes terhe hárult, márpedig a Hand Me Downs és a Cobwebs két olyan szerzemény volt, ami miatt emlékezetes is maradhatott az ominózus split, hiszen hangzásában és (ismertség híján) váratlanul keserű hangulatában tényleg újat tudott mutatni a korábban csak névről ismert zenekar. Hasonlóképp változtatott a helyzeten a Defeater előretörése, hiszen a Travels dalcsokra biztosította azt is, hogy a basszusgitáros Mike Poulin élő kapocs legyen a zenekarok között: ez pedig a mai napig meg is határozza az egyes turnézásokat, hiszen amíg a Defeater keserédes veterán történeteket mesél, addig a Make Do And Mend sem tud regélni a személyiség kiforrásáról és az útkeresés lehetőségeiről. Ezen a gyakoriságon változtatott a zenekar bemutatkozó nagylemeze, ami nemcsak beváltotta a hozzá fűződő ígéreteket, hanem túl is mutatott azokon.
Ugyanis az End Measured Mile minden tekintetben a megtett útról szól. Arról, amit a zenekar járt be saját hangjának megtalálása során, és arról, amit a turnézás élménye hozott ki Jamesből. Ebből a szempontból pedig a kiadvány épp annyira működik terápiás lemezként, amennyire minden szövegének konklúziója képes továbblendülni a korábban megszokott melankolikus kicsengésen, és ez a feloldás valahogy pozitív képet fest a kiadványról, holott az utóbbi évek egyik leghatásosabban megírt punk-pokoljárásáról van szó, ahol nincs lelki és földrajzi határ, ha az önmarcangolásról van szó. Pedig a felvett dalok szerkesztettsége korántsem volt olyan tudatos, mint amennyire annak tűnik: ugyan a felhozatalt felező átkötő, a kellően sötét hangulatú For A Dreamer ugyanazt a dalszöveget villantja fel, ami a záró Night’s the Only Time of Dayben bontakozik ki teljesen más karakterben, attól még a Keep This a stúdiózás előtti napon öltött formát, és úgy került rögzítésre. Ám ez mit sem von le a tétel értékéből, és úgy általában az End Measured Mile tökéletességéről, ami mind a dalok minőségében, mind az arculat egységességében (és ami a legfontosabb: következetes letisztultságában, markáns mejgelenésében), mind az összhatás kerek egészében teljesedik ki. Nem is véletlen, hogy a lemez igen hirtelen el is érte a második nyomást, és már Európában is a második kiadásnál tart amellett, hogy már két klip (egyszer, kétszer) is készült az anyaghoz: a Wave-be úgy sikerült becsempészni a punkot, hogy annak minden spleenje és fájdalma az önfelismerésben oldódott fel, és épp ez adja a Make Do And Mend legnagyobb fegyvertényét.
A banda ennek szellemében a tengerentúlon és Európában is megturnéztatta a nagylemezt, és amíg 2011 az End Measured Mile-ról szólt, addig a háttérben a banda elkezdte áthangszerelni és átírni meglévő dalait, ám mielőtt ennek a végére ért volna, a turnézás élményéről és a „kiírás” hangulatáról írtak egy új dalt Coats címmel, amit a Run For Cover ünnepi kiadványához ajánlottak. Ősszel pedig megjelenik a Part and Parcel című kiadvány, ami három nagylemezes dal akusztikus átiratát (Unknowningly Strong, Ghostal, Transparent Seas), egy Touché Amoré-feldolgozást (a Home Away From Here-t a ‘Parting The Sea-ről), a Coats átiratát, valamint egy cím nélküli zöngét fog tartalmazni. A november legvégén érkező hanganyagról egy újragondolás már meg is hallgatható:
