2011. október 27.
Igazi koncerttúladagolást szenvedhetett az, aki a hétvégét a Dürer Kertben töltötte, hiszen pénteken előbb a Helia, szombaton a Never Say Die tekintélyes csomagja, az ünnepnapot követően, hétfőn pedig az e cikk témájául szolgáló 5 zenekar állt készen arra, hogy brutális csapást mérjen a publikumra! Biztos sokan emlékeznek még rá, hogy eredetileg Győrben került volna megrendezésre a bál, de a klub átalakítása miatt a fővárosba lett költöztetve a móka. Habár előzetesen óriási várakozásokat nem támasztottam a buli irányában, végül iszonyatosan pozitív csalódásként, maradandó élményként éltem meg ezt a kissé családias hangulatban lezajlott estét az Under The Music Management lelkes szervezőgárdájának köszönhetően. Aki pedig felmutatta a szombati belépőjét, kedvezményesen válthatott jegyet a bejáratnál.
Ugyan hallottam néhány elégedetlenkedő hangot azzal kapcsolatban, hogy miért a kisteremben van buli, azért álljon két lábbal a realitás talaján! Teljesen felesleges lett volna ennél nagyobb helyre szervezni a dolgot. A kiírásnak megfelelően 20:00-kor a kalocsai My Dark Room társasága törte meg a csöndet. A srácokat korábban csupán a Mizu feldolgozás és a körülötte kialakult mizéria kapcsán ismertem, most pedig minden előítélettől mentesen figyeltem koncertjüket. Először is szót érdemel az a nem túl hálás színpadkép, ami az előzenekaroknak kijutott. Mivel Texas in July-ék teljes backline-nal már felpakoltak a színpadra, így a saját dobszerkó már a rendezői jobbra szorult ki, miközben a gitárosok egy csoportba tömörültek a deszkák másik felén. Gondolom nem lehetett egy leányálom így játszani, de azért láthatóan próbálták felpörgetni magukat és a közönséget is deathcore-os muzsikájukkal a srácok. A mozgásra is az előbb említett stílus kliséi voltak a jellemzőek, helyenként kissé erőltetett formában. Ezeket szerintem jobb lenne kicsit háttérbe szorítani, főleg a Mitch Lucker féle kifeszítem a szárnyaimat és úgy hajbókolok királyrákként formula sántított eléggé. Lakatos József énekes egyébként betegen zúzta végig a dalokat, nem kevés pig squeal kíséretében. A dalokból igazából sok mindent nem tudtam kivenni a breakdownokon kívül, mivel rengeteget gerjedtek a gitárok. Fiatal csapatról lévén szó, érződik még, hogy van hova fejlődniük, csiszolódniuk, mindenesetre az elszántság láthatóan megvan bennük. Most viszont ebben a formában engem nem sikerült maradéktalanul meggyőzniük.
Egy picit hosszabbra nyúlt átszerelést követően pedig egy már jóval tapasztaltabb brigád, a One Reason To Kiss lépett a színre, akik nem csak megszólalásban, de színpadi jelenlét tekintetében is pozitívba billentették a mérleget. Major Szabolcs basszer és Szemán Dávid énekes a színpad előtt zúztak inkább, így egy sokkal mozgalmasabb és látványosabb produkciót vezettek elő a kissé mostoha körülmények ellenére. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam őket utoljára, de azt hiszem elég régen lehetett, hiszen kissé a meglepetés erejével sújtottak le rám, miszerint piszkosul bejön, amit művelnek! Aki esetleg még nem tudná, van már egy soundcloudon meghallgatható új dala is a csapatnak, amit becsülettel el is játszottak ezen az estén is. Igazán ütős és méltó felvezetése volt a három külföldi zenekar produkciójának az ORTK koncertje. Majdnem el is felejtettem! Az este egyetlen negatívuma e koncert alatt vette kezdetét, ami az idő előrehaladtával egyre jobban és jobban bántotta a szememet egy magas, hosszú hajú, lófarkas emberke képében, aki az össze zenekar koncertje alatt a legelső sorban, a zenészek előtt pózolt különféle hülye (egyértelműen gúnyos) pózokban, vagy épp a közönség tagjai előtt megállva és lelkesedést imitálva. Lehet, hogy neki és szűk haveri körének ez roppant vicces volt, de én leginkább azon csodálkoztam, hogy nem tette valaki a helyére emberünket…
Az est számomra leginkább várt bandája a Scarred by Beauty volt, akik egy héttel korábban már megzúzták Budapestet, és annyi jót hallottam/olvastam felőlük, hogy igazán kíváncsivá tettek. Érdekes módon ők is a szűkített kisszínpadon játszottak, ráadásul mindannyian fent álltak a deszkákon, de valahogy fel sem tűnt a dolog, mivel úgy zúztak, ugráltak, járkáltak fel-alá a zsebkendőnyi területen, hogy azt öröm volt nézni. Az utolsó számot a korábban Hatesphere sorait erősítő énekes, Jonathan Albrechtsen a lábdobra állva, majd görnyedve fejezte be, szóval tényleg minden egyes centimétert alaposan kihasználtak. A dalok, amiket ugyan akkor hallottam életemben először, egytől egyig megvettek kilóra. A műfajt persze nem szándékoznak megújítani muzsikájukkal, de valahogy mégis megvan a bandában az a plusz, amitől önkéntelenül is heves ökölrázás és bólogatás lesz úrrá az emberen már első hallásra is. Valahogy az az érzés fogott el, amikor megismerkedtem a ShowYourTeeth zenekarral: szerelem első hallásra! Egy igazi energiabomba a Scarred By Beauty élőben, mindehhez pedig egy nagyszerű színpadi jelenlét, abszolút jófejség és rendkívül szimpatikus kommunikáció társul a közönség felé. Nem férhet hozzá kétség, hogy számomra a dán kvintett volt az este abszolút győztese. Arról nem is beszélve, hogy a merch pult mögött tevékenykedő tagok mindegyikével remekül elbeszélgettem, pandás pólót kötelező jelleggel vásároltam, az ingyen plakátot pedig mindegyikükkel aláírattam. Legnagyobb megnyugvásomra pedig biztosítottak afelől, hogy a nem is olyan távoli jövőben egész biztos, hogy visszatérnek hazánkba!
Az olasz Tasters előzetes kutatásaim alapján nem egészen az én világomnak bizonyult, erről az a néhány szám is meggyőzött amit megtekintettem. A hangzás ugyan már a Scarred by Beauty alatt is meglepően jó volt (a kisteremhez képest meg főleg), de itt pedig már egyenesen gyilkos. Persze ehhez nagyban hozzátett a sampler és a rommá triggerelt dob is, aminek egyébként nem vagyok elkötelezett híve, de veszett bitangul megszólalt a terem, az tény és való. A tiszta énekrészeknél rendre besegített Daniele Nellinek a sampleres csóka, nem is volt igazából ezzel gond, jól hozták, amit kell. De nekem valahogy nem fekszik ez a „technometal” ebben a formában. Úgyhogy néhány dal után inkább az újdonsült dán „cimbikkel” társalogtam a merch pultnál. Ekkor fordult elő, hogy az éppen gitárján bemelegítő Texas in July gityós, Chris Davis egyszer csak izomból kiverte a kezemből a szinte még teljesen friss korsó sörömet, amikor megfordult, haha. Sűrű bocsánatkéréseit követően megnyugtattam, hogy nincsen semmi baj, igazából én annak örültem a legjobban, hogy nem a pólókon landolt az egész ital. :)
Értelemszerűen a Texas in July műsorára voltak a legtöbben kíváncsiak, itt már rendes tömörülés is volt a kezdés idejére a színpad előtt. Az új album instrumentális nyitányát (cd-ről bejátszva!) követően a tavalyi koncerthez hasonlóan az It’s Not My First Rodeoval kezdték meg a koncertet a srácok, a lehető legnagyobb megelégedésemre. A hirtelen támadt zúzhatnékomnak egy a kezemen elnyomott cigaretta vetett véget, amivel kapcsolatban most szeretnék megkérni minden egyes dohányzó koncertlátogatót, akik ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy a koncertek alatt, a tömegben is szívják füstölgő rúdjaikat, hogy NE TEGYÉK! Persze az első verzió nem volt ilyen finoman fogalmazott kérés, de gondolom úgyis tudja mindenki, hogy körülbelül milyen gondolatok fogalmazódhattak meg bennem az eset kapcsán. Én sok mindent képes vagyok tolerálni, de ezt sosem leszek képes elfogadni, megérteni, hogy miért kell.
Na de térjünk vissza a koncerthez. A Rodeo után a Magnolia következett a sorban, miközben Christian Royer gitáros jól látható és hallható módon komoly gondokkal küszködött, mivel egész egyszerűen nem szólt az első 1-2 számban. Alex ugyan továbbra sem esélyes a legjobb metal énekes kategóriájában még a jelölésre sem, de azért a Hegyaljás produkciójához képest ezúttal lényegesen erőteljesebb formában volt. Egy újabb régi szerzemény, az Aurora után a Dreamer csendült fel, hogy az általam nem igazán favorizált idei albumot, a One Realityt népszerűsítse.
Itt már azért néha kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy melyik szám is megy éppen, de ha minden igaz, eljátszották az Uncivilizedot is, amit a Cyclops és a Lancester követett. Természetesen a legújabb klippes dal, a 1000 Lies és a címadó tétel sem hiányozhatott, én pedig bíztam benne, hogy azért lesz még az I Amről is 1-2 dal. A Dying Worldöt követően az utolsó dal képében pedig el is érkeztünk az általam leginkább várt szerzeményhez, ami az Elements. A kedvenc soromnál pedig nagy harcok árán még a mikrofont is sikerült megkaparintani, így másodmagammal együtt sikerült végigbömbölni, hogy „I am the fire, the wind and the sea; I will surround you like a spreading disease.” És még mielőtt bárki is megijedt volna, természetesen jött a ráadás, a Hook, Line and Sinner. Mivel nem tartozom a legnagyobb rajongók közé, így azért teljes katarzist nem okozott a koncert, de (főleg a régi számoknak köszönhetően) még így is igazán pozitív élmény volt a buli. Persze az új albumot továbbra sem tartom túl jónak, és a koncert alatt is többször breakdown túladagolást kaptam, azért nyugodt szívvel állítom, egy igen patent, korrekt műsort adtak Julyék. Alex elmondása szerint pedig az európai bulik egyik legjobbika volt a pesti!
Számomra mondjuk a Scarred by Beauty felfedezése/megszeretése és a komázás miatt marad igazán emlékezetes az este, amiért ezúton is köszönet Érsek Gábornak és az Under The Music Managementnek!
