La Dispute – Wildlife

Első hallásra a háromperces intróként funkcionáló A Departure összes másodperce azt sugallja, hogy minden maradt a régiben, Jordan elkeseredett „beszéd-üvöltése” természetesen változatlan, a gitárosok játszák a standard lassú screamo témákat, működik az egész, de semmi extra. A szövegekbe belekukkantva láthatjuk, hogy nem ennek a soraival lesz tele a Tumblr, de ugyanez azért megtörtént már az előző albumon is, különben is nyitó dal, a rajongók igazán vérmes elvárásaival csak a második nótának kell szembesülnie. A Harder Harmonies pedig csont nélkül hozza is az előző album szintjét, a lemez egyik legjobb dala a fülbemászó akkordjaival és ügyes váltásaival, a gyeplőt pedig a St. Paul Missionary Baptist Church Blues sem ereszti el, hiába nem olyan szívfacsaró sem ez, sem a koncerten bemutatott Edit Your Hometown, az előző album lejárati idejét is az hozta mindig egyre közelebb, hogy valamiféle konstans szakítási láncban kellett lennie annak, aki hosszútávon élvezni akarta. Az A Letter és a Safer in the Forest/Love Song for Poor Michigan kettőse épp ezért meglehetősen rosszkor érkezik, hiszen alsó-/középtempójukkal és nem túl nagy kaliberükkel kellően lelassítják ahhoz az albumot, hogy csak az A Poem fúvós meglepetése tudja felrázni az embert – alapvetően az ilyen standard, minden belepakolt szenvedély ellenére rutindalnak tűnő tételek miatt érződik szinte kihívásnak az album végighallgatása. Ennek mond ellent az, hogy a lemez leghosszabb darabja, a King Park hét percig úgy elrabolja az ember minden gondolatát, ahogy azt csak a legjobbak tudják, teljesen elfeledteti a hallgatóval a Wildlife magjában hömpölygő középszerűséget. Egy ilyen kilencedik dal után már nehéz elrontani egy albumot, de a fiúk még öt ízben kezdenek új dalba, amelyek alatt zavaróan kevésszer (avagy nagyjából csak a rákos kissrácról szóló I See Everythingben) érzi az ember a korábbi kiadványok erejét, hidegrázásait, és ezen nem sokat segít, hogy a végén kétszer is öt perc közelébe merészkednek. Nem nagyon fogalmaztam meg még ilyet egy poszt-hardcore album kapcsán, de a Wildlife hatásán hatalmasat tompítanak a töltelékdalok, és ugyan a szövegek nagyrészt továbbra is jók, de ez mit sem ér a kellő zenei csúcspontok háttérszele nélkül, márpedig úgy tűnik, hogy az ötletek most nem jöttek a megfelelő tempóban/arányban. Elsőként csupán nehezebben megfoghatónak tűnik az album, de a történeteket mesélő sorok által nyújtott kapaszkodókkal gyorsan meg lehet hódítani a nehezebb darabokat: a King Parkot is az töri fel, és az I See Everythinget is az vési az ember fülébe (feltéve, hogy a giccsre immunisak vagyunk).

Ahol erős, ott nagyon erős a Wildlife, és ahol gyenge, ott sem rossz, de a túlzásba vitt átkötések és az apját meggyilkoló skizofrén fiú (amiben a King Park jó, abban az Edward Benz, 27 Times nagyon felejthető, amolyan „Daniel Keyes screamo”) elveszik az album élét, így pedig az a kellemetlen meglepetés éri az embert, hogy mindenféle műfaji váltás nélkül is csalódást tud okozni a La Dispute. Szerencsére nem nagyot, hiszen rengeteg bandával megtörtént már, hogy nem szelektált kellően szigorúan egy album demói közül, és így is vannak rajta olyan dalok, amelyek az előző nagylemezen is kiemelt helyet kaphattak volna, de sajnos ez sem menti meg attól a korongot, hogy az albumszintű értékelésnél hozzájuk képest igen szűken mérjük a pontokat.

6.5/10