Ed Gein – Bad Luck

Ez alatt az öt év alatt koncertezgettek, de ezenkívül teljesen eltűntek szem elől (én speciel azt hittem feloszlanak), de 2010-ben feltették az egyik új szám (The Spectacle) demóját az internetre. Mivel annyira részletesen nem figyelem őket, ezért én továbbra is azt hittem, hogy fel fognak oszlani, egészen addig, amíg márciusban be nem jelentették, hogy jön az új album. 3 hónap várakozás után pedig meg is érkezett a Bad Luck, aminek a borítója szúrt szemet először. Nem vagyok egy ijedős gyerek, de a macskaszemű vicsorgós dolgok a Radiohead reklámkampánya óta a frászt hozzák rám. Ez a valami pedig nagyon hasonlít arra a valamire, de ennyi elég is a felesleges kitérőkből. Ami rögtön megfogott az albummal kapcsolatban, az a nyers, de mégis tiszta hangzás, amit az Ed Gein összes jellemző stílusjegyét felvonultató introban csodálhattam meg. A másik pedig, amikor elindultak a tényleges dalok, hogy innen bizony csaknem teljesen eltűntek a matekos dolgok, és felváltotta a helyüket egy nagy adag (thrash) metal hatás. Így alapvetően hardcore/grindcore lett a dologból, és normális esetben én ezt csalódásként élném meg. De ez az elegy mégiscsak lett olyan erős, hogy ne csalódjak. Képzeld el a United Nationst experimentális és dallamos részek nélkül, majd adj hozzá egy kis D.R.I.-t (fiatalabbak kedvéért: Municipal Waste-et) és megkapod az új Ed Geint (vagy a Phoenix Bodiest).

Különösen a The Wraith az, ahol ez a képlet kiütközik, mellesleg ez a lemez legjobbja, mert egyrészt pofonegyszerű, másrészt iszonyatosan beeszik magukat az énektémák az ember fejébe. Ha már az éneknél tartunk, meg kell említeni, hogy ezen a lemezen nem énekel Jesse Daino dobos (mert az eddigieken mindhárman a mikrofon mögé álltak), ezzel is tud főbb feladatára koncentrálni. Erre szükség is van, mert bár a lemez csak 22 perces, de akkora a tempó, hogy 20 percnek se tűnik. És lehet, hogy pofátlanság öt év kiadás után egy 22 perces anyagot kiadni, de aki hallotta a Bad Luckot, szerintem egyetért abban, hogy ha hosszabb lenne, akkor kevésbé lenne élvezetes. Így még a csúcson marad abba, akkor, amikor még hívhatjuk energiabombának, akkor, amikor az embernek még kedve lenne beugrani egy circle pitbe. És ha esetleg vizsgaidőszakban hajnalig kell tanulni, és az ember már nagyon fáradt, na, ekkor kell betenni ezt a lemezt, és akkor már nem lesz gondunk az alvásra. Ám ez a lendület sem képes arra, hogy észre ne vegyük azt, hogy vannak töltelékszámok (az utolsó kettő példának okáért, ami azért kár, mert a The Spectacle megint csak hatalmas). Nem egy világmegváltó album tehát a Bad Luck, ám nem is akar az lenni: ez csak egy iszonyatosan király hardcore lemez, amit futáshoz (elsősorban sprinthez), meneküléshez, vagy akármmilyen adrenalinpumpáló tevékenységhez bátran merek ajánlani, és reménykedem, hogy a folytatásra már nem kell ennyit várni.

9/10