Őszre búsuló punkok – két berekedt flannellemez

POLAR BEAR CLUB

Clash Battle Guilt Pride
(2011, Bridge Nine)
6.5/10

Igazából még ha meg is vizsgáljuk azt, hogy a két Polar Bear Club nagylemez közt volt egy egypontos esés, akkor se gondoltuk volna, hogy ilyen bevezetővel kell majd nyitnunk a cikk egyértelmű főszereplőjének, hiszen Jimmy Stadték a 8/10-nek csak a szűkebb oldalát ismerték eddig, és második albumukkal már nem csak a szakmai felhajtás dicsfényében fürödhettek, hanem a rajongók száma is utolérte őket. Ha megnézzük a Hot Water Music inasbandáit, akkor ők tettek szert talán a legegyedibb, legjellegzetesebb hangzásra az eltelt évek alatt, hiszen James hol fűrésszel, hol énektanárral edzett torka mellett olyan dallamokat és váltásokat is sikerült írniuk, amelyek túlmutattak a Leatherface és a HWM által kijelölt határokon. Az újjal sem ezen a területen vannak gondok, hiszen a stílusjegyek jelen vannak ismét, ellenben az a varázslat, amivel valószínűtlenül fogóssá tették a dalaikat, el-elmarad, ami miatt az összkép olyanná válik, mintha egy szűk EP-nyi új, igazán az ő színvonalukon mozgó nótát egy rakás korábbi B-oldallal megtámogatva akartak volna eladni albumként. Sajnos a tracklistet se úgy állították össze, hogy mindig legyen egy újabb kapaszkodó, hanem megkapjuk a kiadó által jó érzékkel előzetesen mutogatott Killin’ Itet és Screams in Caves-et egy hangulatos, de dalnak semmilyen, intrónak meg túlnyújtott felvezetés után, és utána jönnek a rutindalok, amelyeket csak egy-egy dallam és a Jimmy hangja által keltett atmoszféra ment meg a második hallgatásnál bekövetkező átugrástól. A Kneel on Nails, a My Best Days, és a Life Between the Lines is mentesek mindentől, ami emlékezetessé tenné őket, így az egyetlen pozitívum, amit felróhatunk nekik, hogy fenntartják a megszokott hangulatot, és hogy nem rossz őket hallgatni, csak a Polar Bear Clubtól ennél többet várunk: ragadós dallamokat, bevésődő sorokat, együtténeklésért síró nótákat. Ehelyett azt kapjuk, hogy egy dalt se nevezhetünk gyengének, vagy rossznak, viszont csak egy pár (a fentieken kívül pl. Bottled Wind, Religion on the Radio, 3-4 Tango, szóval az utolsó három dal) hozza a Chasing Hamburg szintjét, ami azért nem épp vékony csalódássá teszi a Clash Battle Guilt Pride-ot, hiszen egy türelmetlenebb hallgató az öt igazán jó dalból háromról le is marad, mert kb. a hatodik számnál kilövi a lemezt. Hogy a magasodó elvárások, vagy a fáradtsággal egybekapcsolt sietség ennek az oka, azt valószínűleg ők se tudják, de reméljük, hogy nem ez a zenei fejlődésük újabb állomása, mert akkor nem a legjobb átlaggal fogják elvégezni a fent említett oskolát.

NOTHINGTON

Borrowed Time
(2011, Red Scare)
7.5/10

Amíg ebben az intézményben a Polar Bear Club a professzor tanításait kevéssé megfogadó, saját útját járó, majd végül krízisbe keveredő hallgató, addig a Nothington maga a mintadiák, aki minden előadáson ott ül, jegyzetel és szorgalmasan tanul. Természetesen ennek a taktikának is megvan a maga hátránya, avagy a lábnyomokban való taposás közben az ember akaratlanul is felvesz ezt-azt, és a Nothington esetében ez olyannyira igaz, hogy első két lemezükön nagyjából semmi mást nem csináltak, mint a lemezen akkor épp inaktív Hot Water Music zenéjét aktualizálták, és ez 2011-re se változott sokat, így a kérdés csupán az maradt, hogy az egyediség hiány miatt 8-ban maximalizált pontokból mennyit tudnak megszerezni. Ahogy fentebb láthatjátok, majdnem az összeset sikerült begyűjteniük, hogy mégis hogyan? Úgy, hogy rátaláltak a nemrég nálunk járt floridai örömpunk alapzenekar legjobb korszakára (1999-2002), és az akkori elemekből raktak össze egy nagyon-nagyon fogós és hangulatos lemezt, ami a 2009-es Roads, Bridges and Ruins-hoz hasonlóan egyből nagyon nagy elánnal és slágerfaktorral kezd a Captive Audience dallamain keresztül. A Borrowed Time-ot természetesen lehet azzal vádolni, hogy megint ugyanazt hallhatjuk, mint az első két albumon, de sosem volt még ennyire maradandó és dúdolható egy lemez szintjén a Nothington, így pedig egyből kevésbé fájnak a már jópárszor hallott megoldások (rekedt hang, két énekes, tempóváltások, stb.), hiszen legkésőbb egy perc alatt minden dalra rááll az ember füle és torka. Megint ügyesen használják ki azt, hogy ketten is szeretik a mikrofont: ugyan náluk is a szőrösebb, raganibb hang dominál, de mellette néha egy dallamos hardcore-os (értsd: Lifetime, stb.) hangszín is beszáll a buliba. Jó hangulatú, közösségi élménynek tervezett mosolyzene ez, de ezt is vártuk tőlük, csak az volt abszolút meglepő, hogy az ősz kezdetekor sokkal többet szólt, mint az eddig többdimenziósként, különlegesebbként számontartott Polar Bear Club új lemeze – ehhez talán Jimmy-ék viszonylagos botlása nem lett volna elég, de az, hogy olyan a Borrowed Time, mint egy besztof album (még a kilencedik dal is telitalálat, a fülből szinte kivakarhatatlan), már megtette a hatását. Még nem csiszolták magukat olyan zseniálisra, mint a Make Do and Mend, viszont követendő példát adhatnak a Slates-nek és társaiknak, illetve saját maguknak is, hiszen ez az a szintű dalírás, amire szükség lesz a következő anyagokon is.