Heaven Shall Burn – Deaf To Our Prayers

A Heaven Shall Burn egy olyan banda, amiben – úgy tűnik – nem nagyon lehet csalódni. Bármelyik lemezüket teszed be, biztos lehetsz benne, hogy azt a nyers, őszinte és agresszív metálzenét kapod, amire vágysz. A német srácok előző, Antigone lemeze igen magasra tette a mércét, s a Deaf To Our Prayers nevetve átugorta azt.

Nincs nagy változás itt, kérem szépen. Igaz, hogy volt egy gitáros-csere, de ez egyáltalán nem mozdította el a srácokat a jól bevált útról. Azt már a robbanásszerű Counterweight tudatja velünk, hogy a hangzás bizony csillagos ötös, itt nagyot alkottak a srácok.

Amit az elején szeretnék elmondani az az, hogy nagyon fáj a zongorás-vonós számok távolléte, hiába van valami csöppség az Armia végén, ez nem elég. A HSB durva, egyszerűen a vérükben van az agresszió, amit olyan tisztán átad a lemez, hogy néha már tényleg szétrobban a fejünk. Az Antigonén zseniálisan oldották meg a srácok, hogy azért a koncertekre maradjon ráznivaló a srácoknak. Ott volt pár perc pihenőd, virágokkal és pillangókkal két belezés között.

És nem elég, hogy a dallamos átvezetők hiányoznak, a lemez eleje szinte teljesen egy sémára épül. Vigyorogva végigzúzod, aztán vakarod a fejed, hogy „fasza, fasza de mire is zúztam az elmúlt 25 percben?” És ekkor a felégetett mennyekből megváltásként száll alá az Of No Avail. Ez a szám nem csak a lassabb, szintis kezdéssel lep meg hanem a szám vége felé hallható szóló-szerűséggel is. Ez talán az első szám a lemezen, ami nem az agresszivitásra koncentrál, ami – valljuk be – ide érve már kezdett monoton lenni. A fent már említett Armia pedig a legdallamosabb szám a lemezen, persze csak ésszerű keretek között.

Meglepő módon a lemez második fele sokkal változatosabb, mint az első és erre rejtőznek az emlékezetesebb pillanatok is. „Ezek a legsötétebb napjaid, hol az ezer barátod? / Ki segít majd keresztül a sötéten, mikor önmagad sem látod?” – kérdezi a Mybestfriends.com, görbe tükröt állítva az MySpace és hasonló „mostantól-te-is-a-barátom-vagy” portálok elé. A The Greatest Gift Of God pedig méltón zárja a lemezt, hiába más, mint az addigi számok. A lassú, mégis súlyos szám hallgatása közben szinte ott érzed magad a koncerten, miközben körülötted állnak a szakadt pólós, változatosan felhorzsolt és izzadt tömegben. Egyszerűen folytatásért kíván, úgy hogy be is teszed újra a lemezt, a család pedig előrelátóan visszabújik a bunkerbe.

A HSB nagyjából megfogta az isten lábát Marcus Bischoffal (ének), akinek a hangja egyszerűen leírhatatlan. Tökéletesen illik a zenéhez, még akkor is, ha két hangon kívül nem nagyon hallunk tőle mást. A kimaradt hangokat pedig pótolják valamelyest a gitárok, amik talán egy csöppet dallamosodtak. Már ha beszélhetünk itt egyáltalán dallamokról.

A mára már eléggé meghízott és ellaposodott és egyre lágyabb metalcore színtéren a HSB egy egyre növekvő űrt tölt be, méghozzá zseniálisan. Habár a lemez nem hibátlan (hisz mi az?), még így is bőven a legjobbak között van. A Deaf To Our Prayers egy olyan függőséget okozó gyógyszer, amit mindenkinek mosolyogva ajánlok. Egészségetekre!

Szerintem: 8.5/10

Kapcsolódó interjú