Slytract – Existing Unreal

Na, de mi is az az egyetlen kivétel, amiről beszéltem? Azaz a kategória, amit jelen pillanatban a Slytract képes betölteni. Egy kategória, ahol a negatívumokat gond nélkül elnyomják a pozitívumok, aminek következtében összességében egy olyan lemezről van szó – és már most véleményt formálok a cikk elején – ami, ha a mi hazánkat képviselné a műfajon belül engem mindeneképp büszkeség töltene el, így amikor felmerült, hogy esetleg a NuSkull.hu jelenlegi közönségével is meg kéne ismertetni a csapatot, gondolkodás nélkül elvállaltam a zenekar bemutatást és az új lemezük elemzését.

A ZENEKAR

A miskolci banda 2005 májusában alakult Melegh B. Gábor (énekes, gitáros) egyik korábbi zenekarának romjain. Az a bizonyos szekér, azonban az előd bandákkal ellentétben gyorsan beindult, miután Gábor maga mellé invitálta Galántay Tamás dobost, akivel ketten máig a csapat magját alkotják. Az első hanganyag 2006-ban látott napvilágot, azonban a harmatosra sikerült hét számos demó még közel sem jelezte azt, hogy itt bizony valami komoly készül. Azt követően némi nehézség leküzdése után csatlakozott a csapathoz Jakab Viktor basszusgitáros, aki magával hozta az újdonság erejét és egyben a lendületet, aminek kézzelfogható eredményeként született meg a csapat első EP-je 009 címmel. Az ős-NSK harcosok talán még emlékeznek rá, hogy anno írás is jelent meg a kiadványáról oldalunkon, mely igen biztatón értékelte a Slytract első komolyabban vehető szárnypróbálgatásait. A csapat híre a borzalmas borító ellenére nem csak hazánkban kavarta fel az állóvizet, hiszen az osztrák Noisehead Records – akik máig istápolják Gáborékat – azonnal a keblére is ölelte a csapatot, így már egy komolyabb kiadói hátszéllel jelenhetett meg a várva várt első nagylemez Explanation: Unknown címmel, melynek borítóját az a Borbás Róbert készítette, akit ma Grindesignként ismerhettek. Az időközben basszusgitáros váltáson (Tuza Ákos) áteső zenekar Bécsben rögzített új lemezével sikeresen tette meg az első lépést a hírnév felé, aminek tényét tetézte, hogy a lemez amerikai terjesztését nem más, mint a legendás Relapse Records vállalta magára. Mondanom sem kell, hogy ez milyen nagy dolognak számít, így az élőben egy másodgitárossal (Czeglédi Gyula) is kiegészülő csapat tényleg gőzmozdonyként kezdett el zakatolni (2008: Hangsúly Awards – Legjobb debütáló lemez díja, első klip leforgatása az Answer c. dalhoz, önálló turné, lemezbemutató a Graveworm társaságában). A 2009-es év második felétől kezdve a csapat, azonban folyamatosan – legalábbis az én szemben biztosan – eltünedezni látszott, mindezt pedig csak néha szakították meg egy-egy olyan kaliberű budapesti koncerttel, amikor például God Forbid és a DevilDriver vagy a Hypocrisy és a Survivor’s Zero társaságban léptek fel a porondra. Azonban mindezek ellenére azt kell, hogy mondjam megérte várni és türelemmel lenni, ugyanis a csapat egy rövid pihenést követően egy olyan új anyaggal tért vissza a színtérre, mely nem, hogy méltó folytatással elődjének, hanem sokkal inkább egy masszív szintlépéssel ér fel, amiben nyilván fontos szerepet játszott az a tény, hogy hosszú idő után megtalálták a háromlábú szék hiányzó pillérét Zsengellér Szabolcs személyében.

A ZENE

Na, de, végülis miről van szó, milyen zenét játszik ez a hosszú idő után újra egységes és masszív felállással bíró miskolci trió? A jelszót valahol a modern és a hagyományos határmezsgyéjén kell keresnünk. És pont ez a lényeg. A Slytract azért különleges, azért lóg ki a sorból, főleg magyar, de akár nemzetközi szinten is, mert zenéjükben ott van a hagyománytisztelet, hiszen ki ne ismerné fel bizonyára a zenekar számára is fontos klasszikusokat, mint a Kreator, a Venom, a Hyporcrisy, a Destruction, a Testament, az Overkill vagy az Exodus? És akkor most tényleg csak a felszínt kapargattam. A második oldalon pedig ott van az, ami miatt érdemes figyelni rájuk, és ez nem más, mint a modernség. Ha valaki megpróbálná ugyanazt játszani és azzal az élre törni, amit pl. a Slayer harminc évvel ezelőtt, az nem érne túl sokat, viszont ha valaki képes egy több, mint három ikszen is túllévő műfajt modern köntösbe bújtatni, na az már valami. A Slytract nem más, mint egy méregerős death metal-hatásokkal operáló modern thrash fogat, akik képesek a manapság már kötelező elemként profi hangzással és izgalmas megoldásokkal kecsegtető új csapatok mellé állni és nagyobb részüket egy pengetéssel leseperni a színtér mezejéről. Blődség lenne azt állítani, hogy a műfaji korlátok nem élnek, mert élnek. Illetve szintén botor dolog lenne azt állítani, hogy a Slytract olyat csinált, ami a metal zene számára felérne egy teljes körű vérfrissítéssel, azonban az a tény, hogy egy magyar (!) csapat képes modern felfogásban metalt játszani és ezt a publikum is értékeli az szerintem kurva jó.

A LEMEZ

Nagyon jó jelnek számít nálam, amikor bármilyen album hallgatása közben elfelejtem, hogy mit is tettem be, és témáról-témára felkapom a fejem, hogy ez mégis micsoda. Sokat elárul, hogy a Slytract kapcsán ez rendszeresen előfordult. Az intróval megtámogatott Null&Void rögtön a lemez egyik legvehemensebb tétele, gyilkos, agresszív aprítás, mely egészen biztosan kiváló kis koncertkezdő dal lehet élőben. A Recognize képében el is érkezünk talán a lemez legjobbjához, mely mind a gitár(ok), mind a dob tekintetében – komolyan mondom – kiváló összhangban van. Gábor énekstílusa hangügyileg végig egy íven táncol ám a tehetsége ott mutatkozik meg igazán, hogy miközben olyan témákat játszik, melyek sok gitáros számára irigylésre méltóak lehetn(én)ek, aközben egy önálló énekdallamot is elvisz. A legtöbb death metal énekes csak beleröffent a mikrofonba, mint valami vaddisznó, de sajnos az nálam nem elég és ilyen tekintetben nyugodtan példát is lehet venni Gáborról, de még inkább olyan előadókról, mint Chris Barnes vagy Elliot Desgagnés, hogy egy modernebbet is mondjak. A két személyes kedvencem a lemezről a Prevailing Millions és a Millenary Venus. Mindkettőben van valami olyan különlegesség, ami miatt minden egyes hallgatás alkalmával abba hagytam azt, amit közben csináltam és csak a zenére koncentráltam. Ez pedig nálam már önmagában ritka. A Nothing Seen Within kapcsán kicsit lassul a tempó, amivel odavész a figyelem is, ám ezzel együtt itt sincs szó arról, hogy rossz lenne a dal. Aztán, amikor már az ember majdnem megijed, hogy te jó még egy dal és a lemez kifullad én meg átkapcsolok valami másra, az újdonsült basszusgitáros Szabolcs megmutatja, hogy ő bizony milyen vokalista is. Gábor mély-tónusú, öblös hörgése mellé kiválóan passzol az ő magasabb tiszta énekhangja, mely új ízt hoz a csapat zenéjébe és önmagában szintlépésre ad okot, azért meg külön piros pont, hogy ezeket a témákat nem vitték túlzásba és csak pont annyi helyre tették be, amennyibe kellett és pont oda, ahova kellett (Shall They Learn War Anymore). A My Mist számomra kicsit elveszik a lemez sűrűjében (nem is véletlen itt Anrdreas Holma (ex-Hypocrisy) vendégszereplése), de a két záró tétel egyenként megér egy-egy misét, a Behind The Closed kötelező koncert kellék kell, hogy legyen, míg a tényleges zárótétel Nexus billentyűs nyitásával és groove-os kezdésével egész biztosan egy gigászi circlepit háttérzenéjéül szolgálhatna, a később belépő tiszta ének pedig egész egyszerűen felhelyezi a koronát a komplett dalra.

A Slytract előtt komoly út áll, amely úton a hazai publikumnak teljes mellszélességgel támogatnia kell a csapatot és azontúl, hogy mindenki kiszórja a maga lájkját tessék nekik esélyt adni, mert tényleg jó az, amit csinálnak. Arányosan modern és izgalmas, kellően technikás és dallamos. Ha kiküszöbölik az apróbb (pl. nincs magyar nyelvű biográfia vagy a borító finomsági faktora nem százszázalékos – bár jó az irány) és a nagyobb hibákat (dalszövegek, folyamatos figyelem fenntartás) és képesek lesznek még jobb dalokat írni, akkor csak azt üzenem majd Flynn mesternek, hogy kösd föl a gatyádat! Ja és még annyit, hogy, ha pontoznék magyar zenekarokat, akkor itt a sok dicséret ellenére a nyolcas lenne a pontszám.