Heart In Hand – Only Memories

Ugyanis a Heart In Hand is úgy emelkedhetett ki a dallamos hardcore-zenekarok köréből, hogy talán nem is feltétlenül tartozott oda, ám tanítandó elánnal tudta meglovagolni – a szükséges minőség megléte mellett – azt a receptet, amire a webkettő sokszorosító-terjesztő perifériája szakosodott. Ez pedig nem más, minthogy vegyél egy csomó, post-rockos elemektől sem idegenkedő, katartikus dallamívet, sírós-ordítós dalszövegeket az emberi vívódásokról és érzelmekről, amiket sírni és ordítani lehet a koncerteken, tudjátok, két kézzel az ég felé mutatva, csukott szemmel, és ha van pár breakdown, az sem baj, mert így a metalcore-közönsége is elérhető lesz. Ismerős? Vagy mégsem? Hasonlóval hódíthatta meg az undergroundot az áttöréstől sajnos elmaradó It Prevails is, és épp itt mutatkozik meg az Only Memories erénye, hiszen a dalcsokor úgy üti le a jócskán szétesőben levő egykori Rise-üdvöske idén elejtett labdáját, hogy mindemellett a tanítvány teljesítménye már most több emberhez jut el, mint az egyébként baráti kapcsolatban levő mester teljes életműve. A karakter hiányán azonban éppen a dalok minősége kerekedik felül, hiszen ha túl nem is vállalja magát az Only Memories dalcsokra, annyi bizonyos, hogy mindazt hozza, amit egy hisztis és érzelgős pszeudo-hardcore lemeznek hoznia kell. A lüktető tempók, a visszhangos és elnyelt-felerősödő dallamok, a nyers breakdownok, a kórusokat megkövetelő kitartások, a dallamos énektémák és a sejtelmes intermezzók mind-mind iskolapéldáját adják annak, hogy a dallamos hardcore személyességét az előző évtized metalcore-jának szívszakadós fájdalmával hogyan kell ötvözni, hiszen az egyes foltokat ápolják és eltakarják az érzéki(nek szánt) post-rock hátszelű merengések (September). Azonban épp annyi a probléma mindezzel, hogy valahol épp a hardcore ereje és dinamizmusa hiányzik a lemezből, mert az érzelmi sodrást valódi erőnek kéne irányítania, erről azonban csak egyes dalok szintjén (Threefifteen, I’m Coming Home) beszélhetünk, a teljes lemez egészének olvasatában nem, mivel akkor a kellőnél nagyobb térrészt szakít ki magának a sztenderd sebnyalogatás. És amit tizenkilencre lapot kérve a (bocsánat a pejoratívnak ható jelző miatt) valódi dallamos hardcore-bandák meg tudnak lépni, hogy minden érzelmi előretörés mellett is megőrzik zenei alapjuknak és üzenetüknek szilárdságát, az itt az egyes rétegek között sziruppal van összetapasztva, és most nem a keménység beszél belőlem, hanem a szintézissel szembeni elvárásaim. Épp az, amit az első két It Prevails-nagylemez maradéktalanul tudott hozni, és ennek olvasatában is épp az a legnagyobb hendikepje az anyagnak, hogy ha nem is teljességében, de képes kárpótolni a műfaj azon szerelmeseit, akiknek a Stroma nem volt elég átütő.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=Z293tG4-488

Inkább csak annyi a baj ezzel, hogy a Heart In Hand minden erényével és maradandó dalával is kissé megkésett, és erre épp a mellékelt bemutatkozó EP világít rá, amin az előző évek generikus metalcore-riffjei keverednek dallamos hardcore-ral, természetesen a meglévő érzelmi töltettel együtt, aminek tükrében inkább tűnik az összhatás erősen panelesnek, mintsem önbeteljesítőnek, ám így is bizonyos, hogy akiknek erre van szükségük, ideig-óráig kellő szórakozásra és megértésre lelnek majd a banda bemutatkozó nagylemezében, amit a brit sajtó a saját kutyájának kölykeként ugyan piedesztálra emelt, ám nem feltétlenül kell azt gondolni, hogy valóban ekkora perspektíva lenne egy olyan zenekarban, aki még az utolsók között tudja meggyőzni hallgatóságát arról, hogy érzékenysége nem idegesítő arculatkövetés, hanem igazi fájdalom. Nálam pedig sajnos ez már kevésbé működik.

6,5/10.