Vanna – And They Came Baring Bones

Hogy mik ezek? Elsőként az, hogy az album két okból is aktuális: nemrég jelent meg, illetve a fiúk fellépnek az októberi Never Say Die-on, így mindenképp újra bekerült a nevük a körforgásba – a második dolog már némiképp fontosabb, hiszen énekest (és kiadót) cseréltek, így legalább egy esélyt illett nekik adni arra, hátha csak szükségük volt arra, hogy kikerüljenek az Epitaph malmából, és hogy friss vért pumpáljon a társaságba Davey Muise. Mielőtt még nekimennék az albumnak, azért talán nem árt megmagyarázni, hogy miért is kell egy hét éve létező zenekarnak még „esélyt adni”, de hiába lettek nagyon népszerűek a fiúk az előző évtized második felében, nagyjából semmit sem raktak le az asztalra: a Curses és a New Hope két igen felejthető emocore/metalcore album lettek a szokásos Underoath-áthallásokkal, sablontémákkal, haszontalan durvulásokkal, klisédallamokkal. 2005 után minden bokorban ilyen bandákat talált az ember, az Alternative Press és a jeles amerikai szaksajtó pedig el is nevezte modern poszt-hardcore-nak a hullámot, amelynek ugyan élmunkása nem lett a Vanna, de megbízható iparosként szállította a meglepetéseket nélkülöző anyagait, és néhol még az is összejött nekik, mint a szintén Burdából dolgozó Burden of a Day-nek, hogy emlékezzünk egy-két dalra.

Az And They Came Baring Bones-ra, illetve a tavalyi EP-re aztán lecserélték Chris Preece énekest, és hiába váltottak kiadót (Artery), a fő különbséget mégis Davey Muise hozta, ugyanis erősen csökkent a dallamos, tiszta, könnyed részek aránya (persze nem tűntek el), és úgy tűnik, hogy hiába ugyanazok a zenészek, mint a korábbi albumokon, az új torok nagyobb kraftja őket is meghatotta, és némileg keményebb dalok születtek, bár így is jócskán ki fognak majd lógni egy Emmure és egy As Blood Runs Black közül. Az album úgy kezdődik, mintha csak nekem akarnának ellentmondani, a Black Bones-ban a tiszta énekért felelős Evan Pharmakis ugyanis szinte meg se nyikkan, de aztán a dal végén, illetve az egyik előzetes számként funkcionáló I, The Removerben már minden klisé a helyére kerül, megérkeznek a megbízható, de sajnos abszolút ötlettelen váltások, dallamok. Az album pedig ugyanígy halad tovább: semmi meglepetés, a szívbajosok megnyugodhatnak, nem ez lesz az az album, amitől zsibbadást éreznek majd a bal karjukban, itt minden úgy megy, ahogy azt az Underoath megírta a nagykönyvben. Úgy tűnhet, mintha nem is CD lenne az ATCBB, hanem boxzsák, ami azért nem igaz, hiszen a legaktuálisabb emocore trendekkel kvázi szembemenve ők mellőzik a breakdownorgiákat és a trance elemeket is, meg vannak győződve arról, hogy ami működött 2007-ben, az idén is fog. És akármennyire is vissza nem térő vendég a lejátszómban a munkásságuk, valamennyire igazat kell adnom nekik, ugyanis a sablonos megoldások ezúttal is eredményeznek néhány jobb pillanatot (talán ez annak is köszönhető, hogy ők is imádják az Alexisonfire munkáit), így gond nélkül teszik magukévá a „megbízható, felejthető szórakoztatás” Jason Statham és az AC/DC által fémjelzett erényeit. A dallamokat lehet dúdolgatni (Pharmakis hangja az egyik dolog, ami életben tartja a bandát), lehet bólogatni a durvább részekre, csak épp az egész nem hagy szinte semmi nyomot, ami néhol az albumon is gond (mikor nem vesszük észre, hogy már egy másik dal megy), de inkább akkor probléma, mikor a lemez amúgy magasan legjobb dala, a záró White Light véget ér, és az egész semmilyen hatással nem volt az emberre. Amíg a Burden of a Day fülberagadt, az Alexisonfire legendává vált, az Underoath továbblépett, a Hills Have Eyes pedig beállt stricinek, ők valahogy nem nyertek saját karaktert, az új albumon se csináltak mást, mint kicsit visszaváltottak a korai éveik keményebb hangzására, miközben azért nem számolták fel biztonsági gyökereiket se a sablondallamok talajából.

Hét éve zenélnek már, és ha nincs is bennük még ugyanennyi, azért valamennyire jó hallani a megszokott színvonalat: nem ugranak fel a Rise/Fearless vonatra, nyomják tovább az évtized közepének nem túl eredeti, de legalább crabcore mentes divatzenéjét, ami a színtér satnyaságának köszönhetően 2011-ben pont elegendő is. Nem tudom, mi az oka, de egy hajszálnyival jobbnak érzem a harmadik nagylemezt az első kettőnél, lehet, hogy erről az új énekes tehet, lehet, hogy egyszerűen a záró dal, de az is lehet, hogy az ok az új producer (a korábban az Underoath, a Chariot, az As Cities Burn és a Copeland oldalán dolgozó Matt Goldman, akinek elődei Matt Bayles(!), majd Steve Evetts(!) voltak). Nem fogjuk őket tíz-húsz év múlva emlegetni a műfaj kapcsán, de a Dürerben akár kellemeset is csalódhatunk bennük többek közt az előttük és utánuk lévő zenekaroknak köszönhetően.

5.5/10