2007. január 18.
Az avantgárd zenei koncepció tapasztalataim szerint két dolgot jelenhet; vagy hallgatható a végeredmény (s nem csak egy beteges-öncélú performance) vagy nem… jellemző a rengeteg zenei stílus tengerében való ficánkolás, merítés mindenből s mindabból, ami kifejezi az egyéneket, tehát nincsenek határok. Erre jó példának ott az előző kritikám; Phlebotomized – Immense Intense Suspense, ám az egy 13 éves lemez és Holland földről, míg ez a közelmúlt s bármilyen meglepő is Magyarország.
Damned Spirit's Dance saját stílusát tekintve nem próbál behatárolódni, a skatulya egyszerre zárná le és tenné tönkre az egészet, így én ettől eltekintvén egyenesen a közepébe vágok; a kislemez három számos, s közel 22 perces, lassan 2 éves a korongocska, ami hangzását tekintve tiszta és jól szól (bár egy kicsit sterilnek hat néhol, igaz az új generációs black metálokra ezek jellemző szegmentumok), a booklet pedig igényes, annak ellenére hogy mindezt szerzői kiadással bízták a világ kegyeire.
A srácok nem váltják meg a világot (mert bármilyen változatos is ez a 22 perc, ezeket a dolgokat már nem most hallom először), bár a reform szellem ellenére úgy érzem, nem is az volt a céljuk. Csak egyszerűen egy összetett színes kavalkád, melyben minden egyes tag más és más irányzatokat bocsát az egész nagy DSD fortyogó üstjébe. Tagadathatatlan tény az is, hogy éppen ezért éreztetik a zenei ráérettségüket és tudásukat.
A kezdés (Disorganic orgasm) könnyen juttatja eszembe az utóbbi Emperor és Satyricon témákat, melyek kiegészülnek dallamos és melankolikus leállásokkal és doom betétekkel, az atmoszféra kellően megteremtett a szárnyalásra, így a progresszív és akusztikus virtuóz átszellemülések sem maradnak el, 3:56 másodperc körül egy vidámka (de nem túl nehéz) jazz zongora futam is lépdesni kezd, melyre aztán újból építkeznek, majd váltás és a kezdő témák köszönnek vissza, brutális merevséggel és gyűlölettel dobálva a szomorkás alapot. A dallamos vokál részek epikusan hatnak és szabdalják tele a zúzdákat, s így ezek a picinyke futamok nagyon folkos (vikinges) betéttel olyan neveket sorakoztat fel hatások gyanánt, mint Einherjer, Isengard, Falkenbach. A banda erőssége továbbra is a határozottság, dallamfoszlányokkal nem igazán operálnak, ahol valami szól, ott az szól, s nem csak sejtet.
Ezt követi a Damned, mely aprólékosan építkezős, de kezdeteiben groove-os death metál őrléssel szántja fel magát, közben progresszíven kijátszva a dallamot megoldásaiban és dallamvilágában a késői Death anyagokat. Majd váltás, és megindul ez az atmoszferikus vonaglás, melyben lépegetése végett Paradise Lost, My Dying Bride, Celestial Season féle hömpölygéssé árad, szépen játszva a zongorával, 2:50 körül itt is egy kisebb jazz fültanúi lehetünk, melyre az epikus már fentebb említett bandák vonulnak be, majd pedig vissza a haláltusa téma jammelgető zongorával a tövében.
A cséplés nem áll le (The Growing Spirit), még akkor se, ha azt dallamos futamok és tiszta ének követi, slágeressé válván, de tartva a hatásokat, néhol kicsit Dimmu Borgir szerű, aztán jobban belegondolva ennyivel Libonic Art-ot vagy Diabolical Masquerade is belemagyarázhatnám… a tiszta ének tovább repíti hajónk a semmittevés fájdalmának tengerébe, beindul, és szélsebesen vet a dühöngő habok közé, és egyre csak repít, repít! … majd lassan elhalkul és marad a csend. Nagyon emocionális és paradox hogy egyszerre sulykoló és megvető, s közben mégis felemelkedő érzést keltő dallam folyam, majdnem olyan jó track mint a kezdő nóta.
Zárásképpen; hazai téren nagyot alkottak, hogy ezzel külföldön meddig juthatnának el, azt meg nem tudom mondani, de hogy egy nagyobb kiadó felkarolta őket, az már jel, hogy az esélyek csónakjaikba szálltak… Ajánlani tehát bárkinek, aztán meg senkinek sem; az a fajta zene ami avantgárd, sokszínű és éppen ezért nem olyan könnyen befogadható, de ez az anyag is csak azt támasztja alá, hogy ne legyünk zárkózottak, s beszűkültek, adjunk lehetőséget dekonstruktívan a múlt újra átiratainak, és ne szégyelljük, zenei sokszínűségünket!
10/9.6 (újítás-újítás, de nem megváltás)
