Portré: Chuck Ragan (Hot Water Music)

Az első kérdésem az lenne, hogy hol és mikor, valamint milyen körülmények között, milyen családban születtél?

A texasi Pasadenában születtem, közvetlenül Houston mellett. A családom igazi kívülállókból állt, de számomra ez mindig fantasztikusan hatott, hiszen mindkét szülőmnek, és igazából minden felmenőmnek megvolt a saját útja, amire nemcsak ők lehetnek büszkék, hanem én is. Keményen megdolgoztak mindazért, ami a miénk lehetett, és az önfenntartás függetlensége volt számukra mindig is a legfontosabb érték. Amikor megszülettem, a családomnak megvolt a saját farmja, amit a fogászként dolgozó nagyapám vásárolt meg és alakított ki. Ezt pedig csak azért érzem fontosnak elmondani, mert a szüleim életútja is ebben a szellemiségben alakult a születésemig: az apám profi golfos, a PGA turnékon tizennégy évig vett részt, és valóban a legjobbak között volt. Az ötvenes és a hatvanas években volt karrierjének csúcsán, és tényleg hatalmas játékos volt. A legnagyobb inspirációt pedig abban mutatta nekem, hogy a versenyek miatt állandóan turnézott, és városról városra, államról államra járt. Mellette az anyám – bár lehet, hogy ez furcsán fog hangzani számodra, de – bábjátékosként járta ugyanígy az államokat a saját számaival, ahol mellette énekelt, szavalt is: tényleg az előadás élménye volt számára a legfontosabb, és hogy saját magát adhassa vissza a produkciójában.

Az édesanyám erősen vallásos hátterű családból származik, és már tizenkét éves korától kezdve dolgozott, az iskolát sem járta ki, mert számára az előadás jelentett mindent, és inkább elindult, hogy ahol lehet, megmutathassa magát. Az ő élete sem szól másról, mint a turnézásról: templomokban, iskolákban, börtönökben mutatta be az előadását, és igazából ő a legáldozatkészebb és legtöbbet adó ember, akit valaha is ismertem. Mindig mindenkin segíteni szeretne, végtelenül jó lelkű asszony, akit mindenki tisztel és szeret, aki találkozik vele. Ennek tükrében az utazás élménye már kiskoromban is erős hatással volt rám, és ugyanígy a testvéremre is, amikor kísérhettük akár apát, akár anyát.

Egyetlen testvéred van, vagy többen vagytok?

Négy testvérem van, a három bátyám igazából a féltestvérem az apám első házasságából, és van egy öcsém, aki valójában az én hősöm: amikor fiatalabbak voltunk, mindig mindent meg mert csinálni, és igazából mindenben megelőzött, akár gördeszkázásról, akár bármi olyanról volt szó, ami a felnövésünk része volt. Nagyon becsületes és jóra való srác, most műszerészként dolgozik, és van két gyönyörű kislánya.

És már ekkor, ebben a miliőben ismerkedtél meg a countryval és a bluegrass-szel is?

Igen, hiszen a családom a saját értékrendjéből adódóan nagyon konzervatív nevelést szánt nekem és a testvéreimnek egyaránt. Az erősen katolikus közegben nagyon nagy szerepe volt a zenének is, mint összetartó erőnek, és igazából rock and rollt sem hallgathattam volna, de persze titokban, mikor már mindenki aludt, fülhallgatóval azért mindig kerítettem rá sort (mosolyogva). De punkot nem hallgattam, mert azért ennyire figyelve voltam. Igazából körbe voltunk véve a countryval, anya is ilyen dalokat énekelt nekünk, valamint ugyanígy már gyermekkorunk óta az életünk szerves részévé vált a gospel is a templomi élményeinkből adódóan. Délkeleten pedig, ahonnan mi jövünk, a bluegrassnek nagyon erős gyökerei vannak, ahogy a countrynak is. Ez pedig már igen fiatal koromban belém is ívódott, hiszen a nevelésünknek is szerves részét alkották ezek a dalok.

És mikor kezdtél el hangszeren játszani, egyáltalán mi volt a legelső hangszered?

A legelső szerelmem természetesen a gitár volt, ekörül forgott minden gondolatom. Persze több lehetőségem is lett volna, számtalan hangszer közül választhattam volna, de egyik sem nyűgözött le annyira, mint a gitár. Az első gitáromat még kiskoromban kaptam meg, de nem tudtam, mit is csinálhatnék vele: inkább olyan volt, mint egy játékszer. Ennek tükrében pedig nem is tudtam játszani rajta. Persze idővel próbáltam erre is figyelni, aztán tizenkét évesen, huszonöt évvel ezelőtt már gördeszkáztam, ami engem is belevitt a punk rockba. Szerettem volna gyorsan és hangosan játszani a gitáron, aminek a szüleim természetesen kevésbé örültek, főképp annak, amikor megtudták, hogy szeretnék egy elektromos gitárt. Az apám végül elvitt a boltba, ahol kinéztem magamnak a gitárszettet: tudod, ebben van egy kis erősítő, maga a gitár és egy heveder, aminek eszméletlenül örültem. Persze még ekkor sem tudtam igazán játszani rajta, szóval amikor hazaértünk, mindent feltekertem az erősítőn, amennyire csak lehetett, alig vártam, hogy megszólaljon, szóval elkezdtem reszelni – szerk.: közben mutatja is: „csak úgy, bávávává” –, és egy darabig még hagyták is apáék, hogy szórakozzak egy kicsit, de egy kis idő után kinyílt a szobaajtóm, apa lekapcsolt mindent és elvette a gitáromat. Azóta sem láttam ezt a gitárt. Gondolhatod, a következő napon, mikor hazajöttem a suliból, teljesen dühös voltam a szüleimre, utáltam őket, úgy gondoltam, ez egy merénylet ellenem, hiszen miért kapok gitárt, ha utána elveszik tőlem, és mikor benyitottam a szobámba, egy akusztikus gitár volt az ágyamon (felnevet). Ez azért eléggé jelzésértékű gesztus volt. Szóval akusztikus gitáron kezdtem tanulni.

Az első dalra még emlékszel, amit megírtál?

Hú, ez nagyon jó kérdés! Nagyon sok dalt megtanultam, amikre nagyjából emlékszem is: Misfits, Minor Threat, egy kis Black Flag, továbbá Creedence Clearwater Revival-dalok mindenképp voltak a repertoárban, és apám egyik barátja eljött egyszer ebédelni hozzánk, aki dalszerzőként turnézott az államokba, és ő megmutatott pár alapvető akkordot és könnyű dalt, mint a Brown Eyed Girl, vagy a Sitting on the Dock of the Bay, és ezeknek is használtam az elején egy-egy elemét, legalábbis tudod, ezekből indultam ki. Ám még így sem emlékszem, mi lehetett a legelső dal, amit megírtam.

És az iskolai éveidre hogyan tekintesz vissza mai fejjel?

A legelső években még jó tanuló lehetettem, de amikor 10–11 éves fejjel kezdtem belemenni a punk rockba, úgy elkezdtem lázadni is, minden és mindenki ellen. Dühös és gyűlölettel teli lettem az iskolával, a szüleimmel és a templom közösségével szemben is. Szerintem ezt valahol minden gyerek megéli, csak nyilván más szinteken, amikor úgy érezzük, hogy az egész világ ellenünk van. Számomra ez kicsit rosszabbul sült el, épp azért, mert nagyon dühös voltam, túl dühös: elkezdtem elszökni otthonról, elég sokszor és elég fiatalon, és tudod, soha nem maradtam sokáig, csak pár napra vagy pár hétre, és szerencsére életben tudtam maradni. Nagyon fiatal és zavart voltam, mindig csak küzdeni akartam mindennel szemben. Ezt követően el is kerültem otthonról egy javító intézetbe, amit mai fejjel nagyon áldok, bár akkor ezt újabb ellenem való lépésként éltem meg.

A hely igazából egy börtön volt olyanok számára, akik tinédzser fejjel is megcsúsztak az életükkel: voltak körülöttem fiatalkorú bűnözők, drogfüggők, szexuális bűnözők, alkoholisták, és egyikük sem volt feltétlenül idősebb 16–18 évesnél. Mind menekültünk a saját életünk elől, és hozzávetőleg kétszázan vehettünk részt ebben a programban. Tizenhárom évesen kerültem be, és három évig voltam itt. De nem sajnálom, a lehető legjobb lecke volt, amit kaptam. Segített megismerni magam, hogy megtanuljam tisztelni az életem, és lehetőséget adott arra, hogy normálisan akarjam élni az életem. Ennek persze ára volt, hiszen a velünk való foglalkozás minden maradék önbecsülésünket elvette, hogy később visszaadhassa. Megvonták tőlünk a teljes szabadságot, a napfényt, a szabad levegőt, valamint azt is, hogy láthassuk a szeretteinket. Mindazt, amiben felnőttünk, elvették egy pillanat alatt, azért, hogy újra felépíthessük az életünket és a gondolkodásunkat. Ezért nagyon hálás vagyok, hiszen nehéz volt először megszokni azt, hogy mivel érdemeltem ezt ki, és gyakorlatilag teljesen elszigetelődtem a külvilágtól és a családomtól, de ezek az évek hozták rendbe az életem (mosolyogva).

És mi volt az, amit a leginkább hiányoltál a mindennapokból?

Természetesen a szabadságot. Hiszen azzal, hogy mindent elvettek, és teljesen korlátozták a benti életünket, gyakorlatilag nem volt lehetőségünk semmilyen belső kinyilatkoztatásra, semmi olyanra, ami összeköthetne bennünket a korábbi életünkkel és a negatív világképünkkel. Nem engedték, hogy lásd a szüleid, nem engedték, hogy egyedül legyél akár egy percre is, csoportosan ettél, nem vonulhattál el, nem volt lehetőséged a magányra, és – bár ezt mai fejjel nem tartom normális dolognak – a benn lévő lányokkal sem beszélgethettél, máskülönben súlyos büntetésekre került sor. A legnyilvánvalóbb mindennapi rítusok hiányoztak: hogy a családommal reggelizhessek, hogy kifeküdhessek egy dombra és nézhessem a felhőket. Mivel mindig benn voltunk, ezért nem volt lehetőségünk a friss levegőhöz sem. Mindezen dolgok felértékelték bennem az életem ajándékát, és azt is, hogy most itt ülhetek veled a fa alatt. És lehet, hogy mások hülyének néznek, amiért én boldog vagyok, hogy éppen itt, éppen ez a fa alatt ülhetek, de számomra ez boldogságot jelent. Mert az a három év, amikor ezt elvették tőlem, nem lesz visszaadható, de amit ott kaptam, az mégis átértékelte bennem az egész világot, mert felmértem, mi is a valódi érték abban, hogy létezhetünk, és azok lehetünk, akik vagyunk.

Az első munkádra emlékszel?

Hú, gyerekfejjel természetesen a ház körül, valamint a szomszédoknál csináltam ezt-azt, hiszen a nevelésünk fontos része volt az is, hogy mindig lássuk, apa otthon mit hogyan javít, és mihez hogyan kell közelítenünk, szóval ezzel foglalatoskodtunk a legtöbbet. Aztán a legelső munkám tizenhárom évesen, még mielőtt bekerültem volna a programba, egy gyorsétteremben volt, és nem is feltétlenül tartott sokáig (mosolyog). Utána pedig egy nyugdíjas otthonban dolgoztam, ahol mosogatófiú voltam.

És milyen más zenekarokban próbáltál szerencsét a Hot Water Music előtt?

Egy csomóban (nevet). Az első zenekarom egy punkbanda volt, Sex Pistols-feldolgozásokat játszottunk, és aztán a saját szerzeményeink is úgy hangzottak, mint a Sex Pistols dalai (mosolyogva), ennek HCA volt a neve. Mellette persze akusztikusan játszottam saját magamnak is elég sokáig, de ezekből a dalokból nem sok maradt fenn. Aztán jött egy elég kemény rockbanda, ahová bekerültem, ennek a neve meg Death Squad volt (nevet), majd a Yellow Section jött, ami egy punk rock banda volt elég sok rock and roll-elemmel. Ekkor ismertem meg George-ot és Jasont (szerk. George Rebelo és Jason Black a Hot Water Music tagjai), akik a Kelly Green nevű zenekarban játszottak, és adtunk egy közös koncertet valahol, ez volt a barátságunk kezdete. Nagyon szerettem a Dag Nastyt, meg a hasonló zenéket, és ezt főleg a Yellow Sectionben igyekeztem kiadni magamból.

Erre az időszakra visszatekintve hogy látod, mi volt a számodra leginkább meghatározó punklemez?

Nagyon sok zenekarra figyeltem, és tényleg egy egész kis csokornyi albumot tudnék mondani, de ami mindenképp a legközelebb került hozzám, és ami a mai napig képes ugyanannyit adni nekem, az a Thirteen Songs a Fugazitól. Ez a lemez teljesen elütött minden mástól, és bármitől, amihez hasonlítani lehetett volna, és úgy gondolom, a banda a mai napig meg is őrizte ezt az egyedülállóságát.
_

Valahogy olyan áttörést jelenthetett ez a lemez a Fugazinak, amivel teljesen ki is tudták teljesíteni a saját hangzásukat. Nekem személy szerint ezen a szinten még a Quicksand jutna eszembe, ha ugyanígy az egyedi hangzásról van szó.

Ó, igen, a Slip egy hihetetlen lemez.

Volt arra lehetőséged, hogy Walter szólóprojektjével léphess fel egyszerre?

Igen, Walter nagyon jó barátunk, és ő volt az egyik korábbi lemezünk producere is (szerk.: a No Divisoné), szóval a kapcsolat a zenekar és közötte kifejezetten közeli, és nagyon tiszteljük egymás eredményeit is az emberi oldalon túl. Nagyon rendes fickó, egyszer játszott egy Hot Water Music-koncerten a vendégünkként, de olyan még nem volt, hogy a saját szólóprojektemmel lépjünk fel, bár remélem, hogy egyszer erre is sor kerülhet.

Ha már rátértünk a zenére, szeretném megkérdezni, hogy visszaemlékezve a No Idea Records akkori és mostani közegére, milyen különbségeket látsz, és mi a véleményed a kiadó frissebb igazolásairól?

Őszintén szólva amikor hozzájuk kerültünk, akkor sem igazán tudtam, hogy kik vannak velünk együtt a kiadónál (nevetve). A No Idea mindig nagyon lelkes és naprakész kiadó volt, hihetetlenül nagy mennyiségű és jó minőségű anyagot bocsátott közre, de én ezt képtelen voltam befogadni, már csak a sebesség miatt is. Nagyon nehéz volt erre figyelni, és emiatt a mostani felhozatallal sem igazán vagyok tisztában, de a gainesville-i színtér mindig kellőképp erős és izgalmas volt ahhoz, hogy ne is kelljen kételkednem.

És szerinted manapság még van valódi szükség kiadókra?

Nyilvánvalóan nehéz idők járnak mostanság a kiadókra, hiszen az eladásaik módfelett csökkentek az utóbbi években, de úgy gondolom, hogy a világnak nagyobb szüksége és helye van a függetlenségre és az önállóságra. A nagykiadók ideje szerintem lejárt, hiszen a szerkezetük, amivel igazi hierarchia állt be náluk, belegondolva az alkalmazotti hálózatba és a világszintű terjesztésre, egyszerűen nem tartható fenn. Sokkal kisebb körökre és alázatosabb összefogásokra van szükség a fennmaradáshoz, mert így nem jelenik meg a zene ipari jellege, ami már eleve elbukott mostanában. Kis csoportokban mégis nagyobb a közvetlenség is.

Ha már itt tartunk, arra is szeretnék rákérdezni, hogy jelenleg hogy látod a tengerentúlon az énekes/dalszerzők elfogadását, és helyét a zenei palettán? Csak azért kérdezem, mert itt Kelet-Európában szerintem közel sem ismerünk annyi nevet és új előadót, amennyi adott esetben kiveheti a részét a színtérben, és te ebben a közegben mégis elég otthonosan mozogsz.

Úgy gondolom, mindig is Dunát lehetett rekeszteni olyan előadókból, akik saját maguk zenéltek egy szál gitárral: ez a kultúránk része, ebben növünk fel, és így fejezzük ki gondolatainkat, bánatunkat, örömeinket. Frank Turner, Austin Lucas, én, és Dallas Green is ezt csinálja a City & Colourben, és mindig is ezt csináltuk. A közvélemény néha nagyobb érdeklődést mutat a hangzással szemben, néha pedig szinte teljesen elfelejti. Úgy gondolom, ez minden zenével szemben fennáll, mármint a népszerűség ingadozása a mainstream és az underground között elég vékony határon megy át. Szerintem ez egy jó dolog, és a természetes változás része, hiszen azt senki sem vitatja el tőlünk, hogy a zenénk valódi és őszinte. Mindettől függetlenül olyan rétege is van a zenehallgatóknak, akik épp a tömeges létszám miatt úgy gondolják, hogy ez az egész divatos, és igazából az újabb előadók többségét is a divat hozta be ebbe a körbe, holott ez nem így van: ez a saját életünk része volt mindig is, és az is marad. Ezt a zenét nem lehet ipari jelleggel játszani, hiszen kiszámíthatatlan az, hogy egyáltalán lehet-e olyanról beszélni, hogy valaki ezzel befuthasson. Ezt magadnak játszod, és a barátaidnak, hiszen ez is egy útja a barátságnak. És Dallas is így kezdte ezt az egészet, tudjuk nagyon jól, és ő még úgy is két lábbal a földön jár, hogy mellette hihetetlenül népszerű és ismert. Ugyanaz a srác maradt így is, mint amikor elkezdte, hiszen saját magának csinálta a zenét. És igazából neki köszönhető most az is, hogy az emberek mostanság nyitottabbak erre a hangzásra.

És azon gondolkodtál már, hogy a Hot Water Music mekkora inspirációt jelenthet a mai napig az újabb punk bandák számára?

Nem igazán gondolkoztam ezen, inkább mások szokták eszünkbe juttatni ezt, és ez egy hihetetlen érzés, amivel talán nem is igazán tudunk mit kezdeni, hiszen ez egyáltalán nem is volt, és soha nem is lesz célunk, egyszerűen nem ezért zenélünk, és talán épp ezért furcsa ez számunkra a mai napig. Nagyon megtisztelve érezzük magunkat, hogy ennek a részei lehetünk, de tudod, mi is csak a kirakós részei vagyunk. Elvégre amikor a mi bandánk is az első lépésein volt túl, ugyanígy megvoltak a magunk hatásai, akik szintén a kirakós részei voltak: ez az egész összefügg, és ez így van rendjén. És ez azért is fontos, mert bennünket sem egyetlen zenekar ihletett meg, hanem egy csomónyi, és ugyanezért nem értem azt sem, hogy mégis hogyan lehetne az, hogy mi hatunk valakire, hiszen ilyenkor biztosan kell lennie másnak is, mert így mennek ezek a dolgok, és ez így a legjobb. Minden barátunk, a színtér, a koncertek, a magazinok: mindez alkotja, hogy kik vagyunk a közönség szemében, és úgy általában, és tényleg megbecsülve érzem magam, amikor ilyet hallok, de nem veregethetjük meg a saját vállunkat, és nem vállalhatjuk ezt magunkra, hiszen mi is csak a részei vagyunk ennek az egésznek, és annak örülünk a legjobban, hogy a részei lehetünk.

A Hot Water Music nagylemezei egységesen magas színvonalú külcsínnel is rendelkeznek: ez egy előre kitalált koncepció volt a zenekar részéről?

Abból a szempontból igen, hogy szerettük volna, hogy mindet a barátunk, Scott Sinclair csinálhassa. Már rég ismertük, mikor oda jutottunk, hogy borítókra lenne szükségünk, ő pedig hozott nekünk egy csomó vázlatot és kész rajzot, aztán megtartottuk ezt a módszert, és mindig rá hagyatkoztunk: és visszatekintve ezt egy percig sem bántuk meg, hiszen hihetetlenül kreatív, és nagyon jó színeket használ, mindig eltalálta, mire van szükségünk. Az ő alkotása a logónk is, ez volt az egyik legelső rajza.

Azt ugye mind tudjuk, hogy honnan ered a zenekar neve, de ugyanezen felbuzdulva megosztanád velem, hogy mik a kedvenc könyveid?

Személyesen az egyik kedvenc szerzőm Henry David Thoureau, tőle pedig a Walden a legkedvesebb könyvem, de van ugyanebből az időszakból egy esszégyűjteménye is, a Civil Disobedience, ami nagyban meghatározta az elmúlt évtizedeimet. Emellett számtalan más könyv is van, szeretem a klasszikusokat, mint Hemingway, és az olyan haladó gondolkodású szerzőket is, mint Daniel Quinn, ő írta az Ismaelt és a Providence-t, és talán ezek is számomra a legfontosabbak, de a sort még elég sokáig folytathatnám (mosolyogva).

Egyébként a Bouncing Soulsszal közös splitre felvett dalt, ami ugye egy-egy feldolgozás volt a másik bandától, előre megbeszéltétek, vagy a meglepetés ereje hatott mindkét zenekarra?

Konkrétan nem beszéltük meg, inkább csak épp abba nyúltunk bele mindkét oldalról, ami számunkra a legkedvesebb, hiszen a True Believers már akkor is a kedvenc ’Souls-dalom volt, amikor még személyesen nem ismertem a zenekart. És amikor már sokat koncerteztünk, akkor jött az ötlet is, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk ezt a splitet, és akkor csak annyit mondtunk egymásnak, hogy a kedvenceinket dolgoznánk fel – aztán szembesültünk a végeredménnyel (mosolyogva).

Az új EP-tek a huszonötödik kislemezetek, amit valaha kiadtatok. Szerinted mi tartja életben a 7”-kiadványok és a splitek kultúráját?

Mindenképp a privát felhang, és az alacsony gyártási szám. Ezek a felvételek nem a tömeges fogyasztás érdekében születnek, hanem igyekeznek a kis mennyiség szempontjából is közel kerülni a közönséghez, ezzel is meghálálva a figyelmüket. Ezáltal sokkal különlegesebb is már a felvételük, nemhogy a terjesztésük és a kiadásuk, és ez tüzeli a mai napig az egészet.

Amennyiben lehet, szeretnék kitérni a feloszlásotokra is, mivel az első alkalommal arra hivatkoztál, hogy családi okokból lépnél ki a bandából. Ma már megtudhatjuk, mi történt valójában a családodban?

Lehet, hogy ezt akkoriban páran félreértették, mert család alatt a felmenőimre gondoltam: nekem nincsenek gyermekeim, bár szeretném, hogy majd legyenek. Két unokahúgom és unokaöcsém van, akiket imádok, a lányok a testvéremtől, a fiúk a feleségem testvérétől. Nagyon nagy családunk van, és szerintem sokan nem látják azt az áldozatot, amit a turnék bevállalásával hozunk az otthonunkkal szemben. Az emberek csak addig látnak téged, amíg a klubjukban lépsz fel, és amíg ott vagy, de az a pár óra, amíg itt vannak, majd hazamennek, és mondjuk két évig nem látnak, nekik ennyiből áll, nekünk a zenekarban azonban olykor több hónapos távollétről szól, minden szépsége ellenére. Mert persze, szép és jó dolog a turnézás, és örülünk, hogy örömet okozhatunk az embereknek, de az áldozat, amit meghozol vele, az az, hogy távol maradsz a családodtól, és ezt senki sem látja belülről, csak a szeretteid. Mert ez az élet, ami napról napra hozza meg ugyanazt az érzést, sok mindent elutasít a teljességből: nem lehetsz otthon a családi esküvőkön, a temetéseken, és mire észbe kapsz, már igazából a családod nem is nagyon oszt meg veled semmit, mondván úgysem érsz rá, mintha nem is lennél a közösség részese, és nem is oda tartoznál. Nem lehetsz ott, amikor szükség lenne rád, nem lehetsz ott, amikor rossz időket élnek meg a szeretteid, és akkor sem, amikor velük örülhetnél, mert mindig a világ egy másik városában vagy, távol tőlük fizikailag, és idővel lelkileg is. Sokunk csak a pozitív oldalát látja ennek az életmódnak, de bennünk hiány van, és ezen csak akkor lehet csökkenteni, mikor hazajutunk. Ugyanez megvan bennük is: hiányol bennünket az otthon közössége, és minden, ami az életed legfontosabb részét alkotja.

Számomra sok ok szolgált a feloszláshoz, és mind arra a tényre épült, hogy a dalszövegek, amiket énekeltem, egyszerűen eltávolodtak tőlem, és nem akartam becsapni a közönséget, a zenekart és magamat azzal, hogy úgy folytassam, hogy közben csak és kizárólag az otthonomra tudok gondolni. Egyszerűen megszólalt a fejemben egy csengő, hogy ennél tovább nem megy, mert már annyi mindent meghoztam a zenekarért, hogy közben saját magam kezdtem felemészteni. Dalokat énekeltem, amik arról szóltak, hogy kövessem az ösztöneimet, és ha tényleg ezt akartam csinálni, akkor megálljt kellett parancsolnom a további működésnek. Ezzel megtiszteltem a barátaimat és a családomat is, és emellett imádtam a zenekart és amit elértünk, de a szívemnek nem ott kellett lennie, hanem a családomnál. Tényleg nem akartam hazudni sem magamnak, sem senki másnak, de a saját elveim szerint otthon volt a helyem, és nem a turnékon. Nem akartam, hogy akik támogatták a zenekart, csalódjanak bennem. Így nem is volt kérdés az elhatározás meghozatala.

Az előbb említetted a feleséged: ha nem vagyok indiszkrét, hogyan ismerkedtetek meg?

Ez ironikus, mert épp egy turné alkalmával találkoztunk (mosolyogva). Kaliforniában léptünk fel, ő pedig épp egy filmprojekten dolgozott a barátaival, ahol megkérdezte tőlem, hogy bánnám-e, ha belevenné a filmjébe a zenekart is, aztán elkezdtünk beszélgetni, barátok lettünk, és valahányszor arra jártunk, mindig láttuk őt és a barátait is, aztán lógtunk a koncertek után is. Aztán ahogy telt az idő, és ahogy különböző életúton mentünk át, úgy idővel kereszteződtek az útjaink, és komolyan mondom, hogy ő a legjobb dolog, ami csak megtörténhetett az életemben. És a Hot Water Musicnak is hálás vagyok ezért, máskülönben nem ismerhettem volna meg őt.

És a feloszlást követően hallottad a The Draft albumát? Mit gondoltál róla?

Persze, és teljes vállszélességgel támogattam is őket. Az emberek többsége félreérti a feloszlás jelenségét, mert én sosem akartam, hogy véget érjen a zenekar: csak annyit, hogy egy kicsit vegyünk mély levegőt, álljunk meg egy pillanatra, mellőzzük a turnézást egy ideig, és hadd egyesüljek ismét a családommal, aztán zenéljünk megint. Aztán a rajongók és az újságok is elkezdtek beszélni a feloszlás okáról, és mindenképp felelőst akartak keresni, ami pedig én lettem, de nem is akartam megölni magam az úton. A srácok azonban nem akartak megállni, hanem folytatni akarták a zenélést, és ekkor alapították meg a ’Draftet, aminek azért örültem, mert tudtam, hogy ezt akarják csinálni, és örültem annak, hogy ez összejött nekik.

És hogy látod, most mennyiben lehet majd összehangolni azt, hogy jelenleg is a Hot Water Musicban turnézol, utána megjelenik a szólóanyagod, ami ősszel kap egy kiadós turnét a tengerentúlon, és mellette a családoddal is szeretnél lenni?

Hát, így hallva is lehetetlennek tűnik (nevet). És az őrületbe is kerget a gondolat, de igyekszem reálisan látni a dolgokat, szempontként kezelve a saját korlátaimat és lehetőségeimet. Persze párhuzamosan ez nem fog sokáig tartani, ez szinte biztos, most csak összejöttek a dolgok, de jövőre már merőben másképp szeretném kezelni ezt, és tudom, hogy meg kell majd találnom az egyensúlyt. A feleségem amikor csak tud, eljön majd a turnékra, és én is igyekszem otthon maradni, amikor csak lehet: keressük a középutat, és ha ez megvan, minden működni fog. Lehet, hogy egy nap majd minden az arcomban robban szét és megőrülök, de addig is igyekszem a lehető legjobban odatenni magam mindig oda, amit éppen csinálok.

Hogyan emlékszel vissza az új, kétszámos EP dalainak születésére, valamint a felvételi folyamatokra? Csak azért kérdem, mert az A-oldalas ’The Fire olyannak hat, mintha akusztikusan írtad volna meg, csak erősítőkkel játszottad volna fel.

Igazából rátapintottál a lényegre, mert valóban így íródott meg a dal váza. Egy barátomnak írtam, aki nemsoká kiad egy motorokkal foglalkozó dokumentumfilmet, és megkért arra, hogy írjak neki 6–7 dalt a filmhez aláfestésnek, és amikor eljutottam arra a pontra, hogy átadjam neki a végeredményt, akkor ötlött az eszembe, hogy ezt mégis átmenteném a Hot Water Musicnak, hátha tetszik a srácoknak. Szóval átküldtem a többieknek, akik lelkesen fogadták, és így együtt fejeztük be azt.

És lesz lehetőségünk megismerni a többi dalt is?

Persze, a filmben hallhatók lesznek, és utána megpróbáljuk elérhetővé tenni más felületeken is.

Mindemellett mit várhatunk az új szólóalbumodtól?

A Covering Ground minden dala az úton született, és az útról szólnak: igazából az egész lemez úti dalokból áll, és emiatt elég intenzívnek is hat, hiszen számtalan élmény fogalmazódik meg bennük. Van benne egy kis melankólia, mert az út magánya rányomta a bélyegét az egyes dalokra, de úgy gondolom, hogy a végeredmény összefoglalja az életemet is, és emiatt tartalmaz magában egy kis fényt is az alagút végén (nevet). Nagyon sok jó barátom felbukkan a lemezen, Brian a The Gaslight Anthemből is kifejezetten sokat segített a dalok végső csiszolgatásában, és egy nagyon különleges lemeznek ígérkezik, mert bárki, akit felkértem, hogy rajtam kívül foglalkozzon a dalokkal, mindenki átérezte, hogy mit szeretnék érzékeltetni ezen a lemezen, és annyira egy rugóra járt az agyunk, hogy emiatt a hangulata is egységesen erős tudott maradni, mindemellett a témái igen sokszínűek, csupán ugyanarról a tőről fakadnak.

A 2004-es európai Hot Water Music-turnén a bécsi állomáson a koncert előtt volt egy focimeccsetek a hazai marionette ID tagjaival: emlékszel még erre?

Ó, hát persze! És mindenképp kell egy visszavágó, mert nagyon elvertek minket (nevetve). Nagyon jó emlék volt egy nagyon jó turnéról, és szerencsére korábban is volt lehetőségünk hasonló élményekhez, de tudod, ez mindenhol más. Más helyzetek, más emberek, más környezet. Futballmeccsünk csak velük volt, és igen korán érkeztek meg, szóval lefoglaltuk magunkat egy meccsel, és ha nem is mindig értettük meg magunkat a másikkal, mégis összekötött minket a zene és a játék, és nagyon jól éreztük magunkat (mosolyogva). Remélem, ma este ők is lejönnek.

A közeljövőre vonatkozóan milyen terveid vannak még?

Nemsoká megjelenik az új szólóalbumom, majd turnéra indulok a Dropkick Murphys oldalán, aztán a Social Distortionnel is fogok játszani, majd lesz egy európai kör is, ami miatt nagyon izgatott vagyok. Egyelőre nem tudom, hogy ide eljutok-e, de az év hátralevő része, valamint a következő év is azon fog múlni, hogy az ügynökségünk mit tud tenni értünk, mert most is azt tűztük ki, hogy Európa mely pontjain szeretnénk fellépni, gondolván arra, hogy az emberek nem mindenhol értesülnek a turnékról. Szóval ismét az ő segítségüket szeretnénk kérni, és ez jövőre is így fog zajlani, és ezt terveznénk a leginkább.

És húsz év múlva hogy látod magad?

Őszintén szólva nem szeretnék turnézni. Szeretnék egy nagyon szép családot, saját gyerekeket, támogatni őket és felnevelni, ahogy tudom, és mellette írnék új lemezeket. Jó férj, jó apa és jó barát szeretnék lenni, és büszke kutyatulajdonos is (mosolyogva). Csendesebben és egyszerűbben szeretnék élni.