2011. augusztus 13.
Tracklist:
1. Holes
2. The Task
3. Cage With Gold Bars
4. Shine Through
5. Artisan
(közreműködik Adam Jackson a korábbi Twelve Tribes-ból)
6. Holding On
7. What You've Been Searching For
8. Something More
(közreműködik Chadwick Johnson a Hundredth-ből )
9. Break Away
(közreműködik Brendan Foley a Betrayedből)
10. Open Wide
11. Luxury
12. Strome (Pushing One's Self)
Manapság, mikor sorra dobják be a törülközőt a zenekarok különféle indokokra hivatkozva, példaértékű az It Prevails kitartása, hiszen kevés zenekar járt be, ha nem is rögösebb, de kacskaringósabb utat náluk. Az ő problémájuk nem az volt, hogy az egyik tagnak felkínáltak egy frontemberi helyet egy másik jól menő bandában, vagy hogy valaki inkább az oldalhajtásból akart új gyökeret ereszteni, és nem is az, hogy nem jött nekik össze az áttörés, hanem az, hogy a kiadójukat, majd később a tagságot illetően se tudtak megállapodni, így aztán nem jelent meg két kiadványuk ugyanannál a cégnél, és 2008 után egy átjáróház volt a zenekar. Idén azonban bejelentették, hogy az öt alapító tagból a meglévő kettőhöz betársul még kettő, így akik esetlegesen csalódtak a Capture & Embrace, vagy épp a Findings EP dalaiban, és kizárólag az Inspiration harminc percére esküdtek, azok okkal várhatták a Stromát.
Nehéz elképzelni, hogy valaki az olvasók közül még nem találkozott az It Prevails nevével, de a mai világban már bármi megtörténhet, így mindenképp érdemes pár szót szentelni annak is, hogy mi a srácok mesterségének címere: dallamos hardcore. Esetükben nem a Lifetime vagy épp a Dag Nasty örökzöld albumaira kell gondolni, hanem sokkal inkább egy rendkívül szenvedélyes, a műfajban megszokottnál érzelmesebb, itt-ott metalcore hatásokat felmutató (keveredett is a kettő pl. a Rosesdeadben, Misery Signalsban, The Ghost Inside-ban) stílusra, amelyet olyan zenekarok határoztak meg, mint a Taken, a Strongarm, a Beloved, a Hopesfall, a Life in Your Way, vagy épp a Shai Hulud, és ahol legalább akkora hangsúly van a néhol ugyan breakdownba forduló, de amúgy folyamatosan hangulatos dallamokat játszó gitárokon, mint a szívét a mikrofonon át a világba üvöltő énekesen. Ezt csinálja a Carrier, ezt csinálta a Saints Never Surrender, és ezt fordította le jó sok Sinking Ships hatással egy sokkal közvetlenebb, hatásvadászabb, egyből fogyasztható nyelvre a Defeater, hogy aztán szinte összes elődjénél és szabásmintájánál zöldebb babérokat arasson le. Azonban amíg a Carrier csalódást okozott második albumával, a Saints Never Surrender pedig feloszlott egy kiváló korong után, hogy aztán új énekessel és névvel (Continuance) ők is elmaradjanak az elvárásoktól, addig az It Prevails a remek Inspiration után sikerrel csempészett be a Life in Your Way iskolája szerint tiszta éneket a Capture & Embrace dalaiba, valamint talpon maradtak, és ráadásul a Stroma dalcsokra alapján hiába másolja oly sok banda manapság a Defeatert (vagy rajtuk keresztül a Disconnecting minden másodpercét), ők maradtak annál, amihez értenek.
Sajnos pont ez a ragaszkodás az, ami csorbát ejt az album élén, és ami miatt néhol a rutinmunka szaga csapja meg az orrunkat, hiszen hiába van szinte minden a helyén, a Stroma dalai egyszerűen nem akarnak olyan erős, magukkal ragadó, néhol hidegrázós tételekké összeállni, mint a korábbi albumok tételei. Ennek több oka is van, amelyeket villámgyorsan be is vizsgálhatunk a nyitó darabnál: a Holes-ban az énekes, Ian új hangszínt talált magának az üvöltésekhez (egy interjúbban a váltást úgy írta le, hogy így kényelmesebb neki), illetve talán még a második lemeznél is több tisztát hallhatunk tőle, aminek a többiek annyira örülnek, hogy képesek egy rosszul sikerült váltással a hangsúlyot az ő torkára helyezni, így a legtöbb gitártéma szinte teljesen elrobog az ember mellett, nagyjából úgy, mint a Carrier új albumán. Jól szólnak így is a témák, abszolút nem lehetne rajtuk fogást találni, ha fél évtizeddel ezelőtt jön ki az album, de ez az egész műfaj a katarzisokról szól, és ha azok nincsenek, akkor a „korrekt iparosmunka” bizony jóval negatívabb jelentéssel bír, mint más zsánerek esetében – márpedig katarzisokból kijutott az olyan albumoknak köszönhetően, mint a Brutus, a Waking Giants, a One Year Later, vagy épp az Inspiration. A tavalyi EP-ről újra felvett Something More a legjobb lehetőség arra, hogy az ember eldöntse, milyen irányba változott Fike üvöltése, viszont ha a kicsivel magasabb hangszín nem is okoz problémát az embernek, továbbra is ott van az, hogy amíg a tiszta ének az előző albumon gond nélkül beépült a dalokba, addig itt vagy teljesen feleslegesnek érzi az ember őket, vagy csak azért örül nekik, mert a dalokon belül itt-ott megszakítják az album előrehaladtával egyre terhelőbb monotóniát. Helyenként jól sülnek el, bár könnyen lehet, hogy a Holding On és a Break Away percein belül csak azért tetszetősek, mert azok a dalok gátat szabnak az egyforma tételek áramának, így ösztönösen is felfigyel rájuk az ember, de ez azért vajmi kevés egy tizenkét dalos lemezen. Ide önmagukban is emlékezetes pillanatok kellenek, és hiába vendégeskedik az albumon Adam Jackson, Chadwick Johnson, Brendan Foley és egy meg nem nevezett illető az Open Wide-ban, ezek csupán a saját tételüket tudják feldobni, az albumot nem. Márpedig 1) a tavalyi Miles Away után 2) a Ghost Inside és a Hundredth kiadójánál 3) ezektől a fiúktól: több kell. Ez a lemez is érezteti, hogy tudnak ők, ha akarnak (egy-két nóta rá is nő az emberre egy idő után), és talán ha újra összeszokik a régi társaság, akkor a következő kiadványon már ismét a régi fényükben fognak tündökölni, és hümmögés, valamint a korábbi lemezek utáni vágyódás helyett megint a repeat gomb elkoptatását váltják majd ki az emberből.
6/10
