Bury Your Dead – Mosh n’ Roll

A piros sarokban:

Pedig nem mondanám magamat debüt-sznobnak. Sőt, igazából ezt az albumukat hallottam utoljára. Sokak szerint a Beauty and the Breakdown a jobb. Lehet, hogy igazuk is van, de hogy ennyire ízig-vérig hardcore albumot nem csinált a zenekar, és valószínűleg soha nem is fog, abban teljesen biztos vagyok. Semmi újvonalas metal hatás, mint a többin. 100% beatdown hardcore. Ami ugye nem feltétlenül lenne elég az üdvösséghez, mert – ha már az ökölvívást választottam metaforának – azok a bokszolók, akik ész nélkül mennek előre, kevés meccsen bizonyulnak jobbnak, bár a közönség  jól szórakozik. Ez azonban nem egy ilyen mérkőzés. A You Had Me At Hello befejezi az összecsapást, még mielőtt elfáradna, és nem hagy levegőt az ellenfélnek. K. O.

A kék sarokban:

Ezzel szemben a Mattel készült lemezek egy sokkal megfontoltabb, sokkal taktikusabb brigád benyomását keltik. Ami igazán kár, hogy igazi ereje csak a Beauty and the Breakdown ütéseinek volt, a Cover Your Tracksnek csak nyomokban. Persze azért nem kell lebecsülni ezeket az albumokat sem, mert azért a műfaj kedvelőinek ezek is sok kellemes percet szerezhetnek. És akkor már ne menjünk el szó nélkül a két legutóbbi kiadvány mellett sem, mivel azok is a múlthoz tartoznak, márpedig a múlttal szembe kell nézni. A Bury Your Deadnek nem állt jól a metalcore. Persze hallottunk bokszolókról, akik kipróbálták magukat K1-ben, és összejött nekik a váltás, de ez a banda inkább Erdei Zsolt, mint Semmy Schilt. Ráadásul pont a metalcore-hullám közepén jött a váltás, amikor még nehezebb volt kiemelkedőt alkotni, így ez az út 2011 elején Myke Terry kiválásával (aki a szólókarrierjével akart foglalkozni) véget is ért.

Pontozás

És itt érünk el Mat Bruso visszatéréséhez, akivel együtt Aaron Patrick basszusgitáros is újra az együttes soraiban tudhatja magát. A ‘Coverön és a ‘Beauty-n megkezdett hagyományt (előbbi dalait Tom Cruise filmek nyomán nevezték el, utóbbin mesékhez voltak köthetők a címek), ezen az albumon Kurt Vonnegut emlékének adózva folytatja a Bury Your Dead, bár nem tudom, ha az író olvashatná a szövegeket, mennyire örülne ennek. Zeneileg is az előbb említett két album közé tehető a Mosh n’ Roll, és inkább a korábbi felé hajlik. Nem csak azért, mert itt is felhangzik a – lassan már kötelező – „Bury your fucking dead!” csordavokál, ami a Beauty and the Breakdown esetében hiányzott, hanem mert a dalok is inkább a két percet súrolják, mint a hármat.

Amikor először végigment a lemez, a Chimaira volt végig az eszemben: nekik voltak ilyen lassú, de a riffek miatt mégis lendületes számaik. Mindazonáltal nem sikerült olyan jóra a nagy visszatérés, mint amekkora potenciál van a bandában, mondjuk ehhez köze lehet a műfaj viszonylagos felkapottságának, meg annak, hogy az Emmure a következő tíz évre lestipi-stopizta az összes breakdown-t. Vannak azért ügyes megoldások a lemezen (Dead Eye Dick, Sun Moon Star), de a The Sirens of Titanen kívül az összes nóta annyira egyhangú – a szó lehető legszorosabb értelmében – hogy néha azt sem vettem észre, amikor ugrott a lejátszó. Ami meg különösen irritált, az a borzasztóan magas fucking/dal-arány, ami egy picit összecsapott szövegeket sejtet (biztos nem jött ki a szótagszám). Tehát ez nem több mint egy tisztességes iparosmunka, és a hardcore-kölykök majd a You Had Me At Hello jegyében a koncerteken üthetnek akit látnak, de engem nem igazán sikerült meggyőzni arról, hogy a Bury Your Dead vissza tudna zárkózni az élmezőnybe az American Me és a Full Blown Chaos mellé.

6/10.