Trouble – Manic Frustration

A chicagoi Trouble rengeteg kortárs bandának adtott inspirációt; valamint a sajtó is méltatta őket, ugyanakkor mára szinte teljesen feledésbe merültek. Hogy ennek mi lehet az oka? Talán az idő múlása; a jelenkor társadalmának átlagos zenehallgatói inkább felveszik a lépést a korral, mintsem tisztában lennének egy adott stílus gyökereivel.

1992-ben már éledezett a később prioritást élvező grunge korszak, és ezzel mind a metal, mind bármilyen jellegű keményzene háttérbe szorult. A Trouble sosem követte a trendeket, megrögzötten konvertálták a '60-as évek életérzését és gondolatait a XXI. század felé kacsintgató közönség számára. Azonban azt el kell ismerni, hogy a grunge könnyedebb hangvételének csírái már visszaköszöntek a lemezen; hiszen a zenekar korábbi albumai sokkal súlyosabb és morózusabb kiállásról adtak tanúbizonyságot. Nem is véletlen, hogy olyan bandák hivatkoznak rájuk, mint az Anathema, a Paradise Lost vagy akár a Down.

A korai véna epikusabb hangvétele és kimért, olykor hátborzongató taktusai nem véletlenül számítanak a doom alapvetéseinek; főleg a "The Skull" című második nagylemez. Persze ez nem volt tiszta doom; úgy lehetne a legkönnyebben megfogalmazni, hogy a Sabbathista (szobatiszta, hehe) hagyományok adtak randevút a '60-as évek feltörekvő rock 'n roll, hard rock bandáinak (főleg Led Zeppelin), valamint az énekes Erik fanatikus Pink Floyd és The Beatles mániájának… Ez a zene még nem stoner rock; a stílus egyik első úttörőjeként nem beszélhetünk puritán jellegben sem doomról, sem stonerről, maradjunk kompromisszumosan a dögös rock and rollnál.

Az a szépsége ennek a muzsikának, hogy annyira súlyos, amennyire feelinges is: sikerült az eddigi markáns gitártémákat úgy finomítani, hogy az nem módosít a hangulaton. A nyitó Come Touch The Sky egy könnyed, de belevaló tétel, ami amellett hogy meghozza a hangulatot a lemez hallgatásához, néhol Plantre emlékeztető vokáltémákkal, váltásokban gazdag dobtémákkal is kecsegtet, nem is beszélve a doom riffektől – tudom, szájtépés, hiszen minden pörgősebb daluk ilyen megközelítésre épül; de pont jó arra, hogy hozzávetőleg 20 másodperc elteltével egy fülledt és tömött rockkocsmába képzeld magad, ahol lelki szemeid előtt játsszák a srácok a talpalávalót. A következő dal, a 'Scuse Me nemcsak a zenekar, hanem a doom egyik himnusza is: itt kell kitérnem Erik dalszövegeire. Mint azt korábban kiemeltem, a '60-as évek dominanciát élvez a zenei összképben, de páratlan a gondolatvilág, ami itt közvetítésre kerül. Nincsenek nagy megfejtések, de sikerült ráéreznie egy olyan fonalra, ami a nagyloboncú farmerdzsekis rockerek fémszívét (hehe) is megdobogtatja. A gitárjáték táncraperdítően dallamos, a masszív bólogatás elkerülhetetlen tünet, amire még a Prostamol Uno sem jelent gyógyírt.

A Sleeper újfent egy középtempós döngölés, annyi érzéssel és erővel, amennyi egy mamutot is kétvállra fektetne. Pörgős, dögös, de elég a szuperletívuszokból, az ezt követő Fear már más kategória, ami talán nem is baj (nem mintha az album nem lenne változatos). A dal kimért, bluesosabb alapokból építkezik, és sok tekintetben szöge ellentéte az előző 3 tételnek; nincsenek meg a tipikus doom hajlítások, hanem groovy pengetések viszik a dalt sodródni a hallójárataidba, főleg a hipnotikus refrént… A Rain azonban mégmesszebbre merészkedik, a balladisztikus hangvétel többször is Pink Floydra emlékeztet, a refrénben pedig szemetszúrnak a háttérvokálok… Hátborzongató. Ha lenne egy időgépem, az biztos, hogy Trouble CD-halmokból építeném.

A Tragedy Man visszavezet a dögösebb irány felé: a tempók ismét velősebbek, igazi bólogatós tétel, kissé visszafogott refrénekkel és egy nagyszerű leállással. Itt sem a doomos gitárhajlítások a jellemzők, hanem a rock 'n roll hangulat… De az nagyon.

A Memory's Garden témái az előző dalból bontakoznak ki, és ez a dal jelenti a lemez összesítését, hiszen a Manic Frustration összes jellemzője felbukkan benne: mind a lágyabb dallamok és pengetések, mind a tökös hajlítások és szólók, valamint egy érzelemdús refrén; nem is véletlen hogy erre a tételre készült videoklip. A címadó nóta újfent kimértebb tempókra és dögös gitártémákra, effektekre épül, egy újabb fantasztikus refrénnel. A Hello Strawberry Skies a személyes kedvencem: pörgős, már a stoner felé kacsintgató szerzemény, egy brutálisan berobbanó refrénnel! Akinek ez nem csal mosolyt az arcára az…az… Kukutyin, tudjátok.

A Mr. White nyitó kissé fájdalmas, kissé vígasztaló gitártémája egy életre beleég a szürkeállományodba, a tétel kettős érzelmeket válthat ki a hallgatóból, hiszen alapvetően súlyos és kissé befordulós gitártémákból jön egy vidám refrén… Utánozhatatlan, mint bármely tétel a korongon. A záró Breathe pedig a legborongósabb, legridegebb ballada, amit a Trouble írt. Visszhangzó, hipnotikus vokálok, depresszív pentegések jellemzőek a dal kezdetén, de ez az utaztató érzés megszűnik, mikor kirobban egy Beatles hatású refrén, ami ismételten jókedvre derít. A számban a refrének képesek egyensúlyozni a fájdalmas verzéket, a 6 és fél perces opus pedig elhallgattat egy időre… Hátborzongatás a köbön, mint régen.

A lemez monumentális és szerethető kiállására rásegített Rick Rubin csodaproducer is, a CD bivalyul szól még ma is… Az részletkérdés hogy közel beszerezhetetlen, mivel a Def Records nem gyártotta le újra, de az első Trouble CD-k gyönyörű digibook kiadványban beszerezhetők. Nem szeretném tovább fecsérelni a szót, ha a Simple Mind Condition feleennyire is lesz erős, akkor is az év egyik legjobb lemeze lesz. Nyár elején pedig minden igazi zeneszeretőnek ott a helye az A38 hajón, hogy kicsit bemozgassuk az állóvizet.

Summa summarum, 10/10.