2011. augusztus 8.
Tracklist:
1. The Fire, The Steel, The Tread
2. Adds Up to Nothing
Nem lehet könnyű megalakulni. Nem lehet könnyű harmadszor megalakulni. Nem lehet könnyű harmadszor megalakulni, és ismét nekiállni új dalokat írni. A Hot Water Music mégis magára vállalta mindezeket, miközben több ezer ember várta kihegyezett fülekkel, hogy vajon milyen lesz az új 7”, hogy kijelölnek-e új irányt, hogy ismétlik-e önmagukat – ők pedig szépen komotósan eleinte csak élőben játszottak az embereknek, de ezt nem lehetett sokáig fenntartani, hiszen ha már tartós újjáalakulás, akkor valamilyen új anyaggal elő kellett állniuk. Nem véletlen, hogy az egyre növekvő reunion-hullámból rengetegen csupán koncerteznek, hiszen nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valakik évekkel a rajongók által imádott lemezek után, túl egy feloszláson, többévnyi szünettel a hátuk mögött újra dalírásba fogjanak. Mindenki a csúcslemezekhez fogja hasonlítani az új dalokat, és azok sose fogják megállni a helyüket, pedig nincs olyan újjáalakulás mostanában, aminek az lenne a célja, hogy felülmúlja a korábbi éveket, a régi klasszikusokat. Mivel a Hot Water Music nem volt épp visszatérő vendég az oldalán, így tisztázásra szorul, hogy melyek is ezek a régi alaplemezek és miért azok, így a 7” kritikája előtt íme a Hot Water Music három legjobb korongja:
Itt rögtön magyarázkodni kell, hiszen ha már mesterhármasozunk, akkor sokak szemében a HWM az egyik olyan banda, akik a három csúcslemezüket nem sorban egymás után adták ki – nem a No Division itteni megjelenése szúrna szemet a legtöbb punknál, hanem az, hogy időrendi sorrendben ez az első alaplemez Raganéktól, pedig egy évvel előtte adták ki a Fuel for the Hate Game dalcsokrát, amelyet máig tartanak rengetegen a banda magnum opusának. Pedig hiába van a még csiszolatlan daloknak egy punk rock bája, ez a No Divisionön egy jóval kerekebb formát öltött, ahol gyakorlatilag minden dal egy Freightliner lett, egy-kettő pedig még felül is múlja a FftHG slágerét, például elsőre vagy húsz-harminc perc kellett ahhoz, hogy eljussak az Our Own Way-hez, annyiszor kezdtem előlről az albumon producerkedő Walter Schreifels háttérvokáljával megtámogatott Free Radio Gainesville-t. A Hot Water Music lemezeiről igazán csak a megjelenésük évében lehetett korrekt kritikát írni, hiszen 1-2 év elteltével már jelentett valamit az adott korong a hallgatónak, a No Division például számomra az első lemez volt, ahol felfigyeltem a basszusjátékra, és ez kellett ahhoz, hogy utólag minden lemezüket újrahallgassam Jason Black játékát figyelve. De természetesen nem csak az ő érdeme az album, hiszen ott van az ekkor még egyedül éneklő Chuck Ragan és Chris gitártjátéka, Ragan rekedt hangja, a közreműködők, és a minden addiginál emlékezetesebb dalírás (Jet Set Ready, Rooftops, Hit and Miss, stb.).
A 2001-es A Flight and a Crash volt az első ’Music album, ami nem az elődje utáni évben jött, de hiába érte meg rá várni, hiába volt rajta tizennégy kiváló dal, hiába producelte a Battery-énekes Brian McTernan, a punk sznobizmus valahogy sose tudta lenyelni, hogy az anyag az Epitaph-nál jött ki, és hogy a srácok a korábbi hangzásukból a No Divisionön mindent kihozva elindultak a műfajon belül egy kicsit más irányba, új dallam-, és hangzásvilágot keresve. Egyesek ezt még több Leatherface-ben, mások a Fugaziban vagy épp a Pennywise-ban látták, mindenesetre a lendület és az energia maradt, a dallamok talán még jobbak lettek, és érezhetően jót tett nekik a szokásosnál több idő, illetve a határozott produceri kéz is. Már rögtön az, ahogy indít, zseniális, a címadó dal gitártémája talán az egész banda addigi legfülbemászóbb megoldása, ahogy az egész szám dinamikája is példaértékű – és természetesen a folytatásra sem lehet panasz, jönnek a szívfájdítóan szomorkás, dallamos punk slágerek jó sok punk rock megoldással, fogós pillanattal (Jack of All Trades, Swinger, Choked and Separated). Rengetegen kérték tőlük számon azt, hogy sok a töltelékdal, pedig egyszerűen hangulatosabb, „atmoszféra-centrikusabb” lett a zenéjük, nem véletlen, hogy a fogadtatása leginkább az utolsó Jawbreaker lemezhez volt hasonló, pedig ahogy az AFaaC, úgy a Dear You is kiemelte a punk színtérből a zenekart, és egy új, nagyobb kiadójával, valamint lecserélt producerével megosztotta a banda teljes rajongótáborát. Az egyetlen fontos különbség, hogy a Jawbreaker hatalmasat változott (előnyükre), a Hot Water Music viszont csak apróságokat kalibrált újra (szintén előnyükre).
Egészen 2002-ig birtokolhatta az előző album a „legjobb HWM albumkezdés” címet, hiszen jött a Caution, és rajta a Remedy, Raganék Final Countdownja, avagy a dal, amit minden koncerten kötelező játszani és amihez klip is készült. Ők egy ilyen zenekar, az überslágerükre kilenc évet kellett várni, de természetesen nem csak ezt hozta a hatodik nagylemez, hiszen jó szokásuk szerint a második, a harmadik és minden azután következő tétel is kiváló lett, Woodard már állandó jelleggel lopta el a mikrofont Chuck bácsitól, McTernan pedig segített nekik megtalálni a tökéletes egyensúlyt a dallamos punk gyökerek és az egyre nagyobb teret nyerő „indiesedés” közt, ami aztán olyan zseniális dalokat eredményezett, mint a játékos It’s All Related, az A Flight and a Crash-hez hasonlóan szívbemászó gitártémával nyitó I Was On a Mountain, és a másik két nagy sláger, a Trusty Chords és a Wayfarer, de ez talán az az album, ahol szinte minden dalt emlegethetnénk. Ott a lágy Not for Anyone, a lassan kibontakozó Alright for Now, az iszonyatosan erős zárótétel, a The End, vagy a már-már tipikus, de mégis frissnek ható Sweet Disasters. Ha valaki időrendi sorrendben haladt az albumokkal, akkor olyan lehetett a Cautiont hallani, mint ha egy best of lemez lenne, csak teljesen új, el nem koptatott dalokkal, amelyek egy újjászületett, minden addiginél erősebb bandát mutattak – nem véletlen, hogy azok, akik panaszkodtak a kiadóra, a producerre, az új irányra az előző album kapcsán, de azért meghallgatták ezt a lemezt is, gyorsan befogták a szájukat, hiszen a Hot Water Music sosem volt még olyan kerek, mint 2002-ben.
És akkor a The Fire, The Steel, The Tread/Adds Up to Nothing két dala: a legutoljára megírt HWM dalokat a The New What Nexten hallhattuk, viszont az magasan a leggyengébb lemeze volt a zenekarnak, így remélni lehetett, hogy nem azt a vonalat fogják erőltetni, ugyanakkor arra meg nem igazán lehetett számítani, hogy egy az egyben visszatérnek az ezredforduló körüli/előtti hangzásukhoz – ezzel már a Get Up Kids se erőlködött. Az első dal, a The Fire, The Steel, The Tread egy minden addiginál Ragan-centrikusabb Hot Water’-t mutat, olyan, mintha Chuck szólóprodukciója teljes zenekaros lenne, amivel természetesen nincs semmi baj, hiszen Frank Turner mellett szólóban ő a legjobb punk rocker, és ez akkor se változik, ha éppen hárman kísérik. Sőt, Chuck lemezeiről valahogy hiányzik is az, mint ami pl. megvan az Into It. Over It. munkásságában, nevezetesen a „fullbandás” dalok, főleg most, hogy már tudjuk is, hogy hogyan hangzana – nyugodt, de nagyon erős hangulat a naplementével együtténekelhető sorokkal, és egy tökös fordulattal a végefelé. Az Adds Up to Nothing sem kapcsol nagyobb sebességre, bár jó hagyományuk szerint egy remek gitártémával nyitnak, és ahogy 2000 után, úgy Chris ismét mikrofonhoz nyúl, Chuck pedig a háttérből támogatja – ahogy az elsődal Ragan szólóprojektes, úgy lett ez a Drafthoz hasonló (a HWM Chuck nélküli utóhajtása). Ez a kicsit merengős tempó még inkább hozzátesz a Hot Water Music örökké szomorkás légköréhez, és ahogy a Rival Schools lemeznél is öröm volt hallani azt, hogy nem próbál meg Walter letagadni a korából, úgy itt is jó érezni azt, hogy nem próbálják meg izzadságszagúan megidézni régi önmagukat, hanem felvállalják azt, hogy az utolsó nagylemez óta hét, az első óta meg tizenhat év telt el. Öregebbek lettek, kicsit lassabbak, megfontoltabbak, de ha a tempó és a karc változik is, a hangulat örök marad, és ebben a rekedt, őszies búspunkban ők a legjobbak, ahogy az idei nyár búskomor hangulata is mintha csak azon lenne, hogy még tökéletesebb atmoszférája legyen a tizenötödikei koncertnek.
8.5/10
