POE vs Lovecraft

(avagy egy harc, melyben az a győztes, aki a másik példaképe)-(összehasonlító elemzés)

"Nem halott az, mi fekszik örökkön, a Halál sem ér át végtelen időkön." *
*H.P. Lovecraft — Necronomicon

"- E tragédia címe az Ember és hőse a Győztes Féreg." **
**Edgar Allan Poe

(nem írok felhasznált szakirodalmat, mert nehéz lenne, rengeteg dolgot fejből írtam, amiket még régebben olvastam, vagy tézisek, amiket én állítottam fel)-(ahol fikciókat használok azt feltűntettem, de nehéz lenne, szakirodalmat írni, egy olyan íróról, akinek szinte miden művét elolvastam.)

Talán meglepő, ha azzal indítom a verseny kezdetét és majdani végeredményét is, (nem valós verseny ez, csupán a hasonlóságok és különbségek két korunk nagy írója között, akiket ugyanaz a téma érdekelt és foglalkoztatott) hogy a mindkét művésztől távolálló, a sci-fi kontextusából közelítem meg az egészet, de ezt teszi B. W. Aldiss is, a Trillió éves dáridó című könyvének egyik tanulmányában is. Arról kezd beszélni, hogy az embereknek mi kell? Fehér vagy fekete? Azt modhatjuk rá: – de nem csak ez a két szín létezik! Holott ez a kettő az igazán őszinte… Ez a kettő az igazán goth — (fehérre sminkelt alap arcszín, fekete haj, fekete ruha, fekete száj és szem kontúrok…)
Persze hozzá kell, hogy tegyük, semmi sem csak fehér, azaz hófehér, s semmi sem csak fekete, éjfekete. Talán ezért is ily színes a világunk. De, hogy a színeknek mi köze ehhez?
A válasz azt hiszem logikus és magától értetődő. A fehér az optimizmus, míg a fekete a pesszimizmus. Avagy a bizakodó és a bizalmatlan. Az emberek arról szeretnek olvasni, amik ők maguk. A világhoz való hozzáálláshoz és a létezés modelljeihez nem kell Heideggert olvasni (Lét és idő), elég, ha tudjuk, hogyan élünk, merünk álmodozni, s ha veszítünk, akkor nem esünk kétségbe („nem tőr le se ezer bú, se ezer baj” — Donor csoport).
Vagy nem bízunk, s ha valami jó ér, akkor csodálkozunk, tudjuk ez nem csoda, csak meglepő és pozitív esemény.

Aldiss által leírtak alapján, a sci-fi (science fiction, továbbiakban csak SF) az Egyesült Államokban furcsán alakult. „Történelmi-gazdasági okokból az amerikai SF megkíséreli uralkodóvá tenni az optimista hangvételt. A kiadók gyűlölnek mindent, amire rá tudják biggyeszteni a „lehangoló” címkét. Az eredmény olykor bőséges, ám lehangoló vidámság.”
Ezzel ellentétben Poe művei mély fájdalommal tetézve vonaglanak az irodalmi kánon lépcsőjén fel, egyre csak fel, úgy hogy már rég ott is van. Mert (mivel) maradandó. Maradandó minden, amit a fájdalom vagy a szomorúság hozott létre. A médiában
sikeresnek mondhatók a szappanoperák, de egy idő után már mindenkinek unalmasak, hiába is operálnak nem egyszer a saját otthonunkban fellelhető életképekkel. Ettől még kérdőn és jogosan érezhetjük a műanyag-plastic ízét. A fájdalmas dolgok mindig őszinték, belülről fakadnak, és onnan is élnek, mert mindannyiunk része (erről eszembe jutott egy régi mondás: Mondd, ha a fájdalmat is elveszik tőlünk, mondd, akkor mi marad?), s ezek a feltételezések és életképek jellemzőek Poe-ra és Lovecraft-ra is. A boldogságról is lehet jól írni és szépen, de még sem lesz igazán maradandó, talán mert a szép is egy idő után idős lesz, és látszanak rajta az évek, legyen az tárgy vagy ember, kép vagy írás, minden egyszer azzá válik, amiből keletkezett: hamuvá.

„A feltételezett pesszimizmus épp oly rossz, mint a feltételezett optimizmus.” — írja Aldiss. Poe olyan, akár a betűvetés értetlen és mesteri Hamletje, bármit is hoz létre, bármilyen szépen is mondja ki, írja körül, adja tudtunkra, a háttérben ott van valami rothadó, valami, amit az elmúlás szóval szoktunk illetni. Talán pont ezért rajongott érte Charles Baudelaire, aki maga is az elmúlás egyik rügyező faága volt, a világirodalom halál-fájdalom mártír írói között.

(„nemo propheta in patria sua” — senki sem próféta a maga hazájában… így Poe-t Franciaországban hősiesen imádták, míg saját országában az amerikai kritikusok célpontjává vált nem egyszer) Baudelaire-nek volt egy rögeszméje, miszerint Poe munkáit franciára kell fordítani, 16 évet szentelt eme nemes célra, egy olyan költő, aki maga is a rombolás és az elmúlás bűvöletében találta meg élete értelmét. Fontosnak tartotta, hogy nemzete átélhesse azokat, amiket Poe a sorokba rejtett, így minden munkáját lefordította.
Érdekes dolog a rombolás amúgy… az emberi lét értelmét, s nevünk az utókora nézve való megtartását tűzik ki célul, az alkotással, a maradandó építményekkel. De ez annyira paradox életképmodell, hiszen a nevünk nem csak akkor marad fenn, ha építünk, akkor is, ha rombolunk, ugyanazt érjük el. Poe, Lovecrat, Baudelaire, Shiel, Dick, Mary Shelley, stb. alkotók viszont úgy építenek, hogy közben rombolnak. Persze ez is logikus, hiszen csak úgy tudunk építeni, ha azzal valamit lerombolunk, vagy legalábbis átformáljuk. De ezek és hasonló írok és költők, mind a halállal táncolnak, számukra a halál olyan dolog, mint reggel az idilli családban, iskolakezdés előtt a langyos tej, az olvadó müzlidarabokkal. Ha valamiről nem beszélünk, attól még az létezik, igaz morbid dolog a halálból profitálni, de mivel ez a fogalom rengeteg fájdalommal jár a környezetnek és magának az elszenvedett személynek is, így mély és ősi gondolat, (tehát igazán őszinte) s igazán méltó arra, hogy beszéljünk róla. Szép dolog a becsukott szem, kérdés, mikor akarjuk kinyitni…

Poe és Lovecraft, (később olvasóik is) talán már túl korán is bele láttak a kripták mélyére, mégis maradandó dolgot hoztak létre, nem úgy, mint mondjuk egy sírásó. Holott mindkettő személy feladata az volt, hogy valamit előásson mélyről (csak az egyik a temető földben új koporsók helyét biztosította, míg Poe vagy Lovecraft a lélek sötétségéből hozott fel fényes és fájdalmas dolgokat).
Aldiss arról beszél, melyik műveket tekinthetnénk az SF elődjeinek, de egyiket se igazából. Poe csak írt ilyesmi dolgokat, de nem úgy gondolt bele, ahogy azt a mai kor várná el tőle jogosan vagy jogtalanul. Mindkét író gyakran használja a fantasztikumra jellemző álláspontokat és képeket. A fantasztikum ma is az, ami 100 éve: gyakran egy megszépített, illúziókkal teli világban játszódik, amely az egysíkú, hétköznapi élettől való elszakadást szolgálja. Egyszóval kitörés, és ezt a kérdést mindkét író jól kezelte, a különböző kultúrákból merített életképekkel, (orientalizmus v. egzotizmus: a Kelet titokzatos világa), műfaji határok összemosása, az összes műfaj lirizálása.
Érdekes az is, hogy az ismeretlen mindig izgató (nem sexuálisan), az ismeretlen érdekli az embereket, de félnek is tőle. Ezt használja ki Poe azzal, hogy kifejlesztett egy technikát, mellyel kiválóan tudta palástolni kifejezés-képtelenségét (sok olyan dologról írt, melyekhez nem értett, de megfelelő tálalással hihető és borzongatóvá vált). Szimbólumrendszere mély hatással volt a szimbolistákra, de legfőképpen Mallarméra, aki végül a verset is írta, mely Poe sírjára lett vésve: „Le créatur du roman mervielleux-scinifique” — „Csodálatos-tudományos regények szerzője”. Poe elismerte Jules Verne-t, aki sokat köszönhetett neki. Verne is érdekes ember, kissé akár egy modern kori Nostradamus módjára képzelte el és foglalta sorokba a jövő nyomasztó vagy éppen brilliáns fejlődésének mozzanatait, melyek az akkori korban csupán fantazmagoriáknak minősültek, később meg valóságnak. Ezzel a „képességgel” Poe is rendelkezett: a Monos és Una párbeszéde című történetében olyan tényeket közöl le, melyre az emberiség (mint mindenre, csak kissé megkésve) 1960-ban döbbent rá. „Időközben hatalmas, füstölgő városok emelkedtek. A zöld levelek összezsugorodtak a tűzhelyek forró leheletétől. A természet gyönyörű arca eltorzult, mintha valami pusztító kór támadta volna meg.” A globális elmúlás és megöregedés és az elszennyeződés között olyan párhuzamot húzott, már akkor, mely abban a korban még nem jelentette azt, amit napjainkban.

„A tudás zabolátlansága idő előtt előidézte a világ elöregedését.” Furcsa egy olyan embertől olvasni ezt, aki 1849-ben halt meg, igaz oka lehet a delíriumos képzelgéseinek, a halálának máig tisztázatlan körülményei (ami kissé talán olyan, mint maga az író, és a mögötte húzódó életműve, életképe, életmunkája, egyszóval a POE kánon), agyláz, epilepszia, alkohol vagy ópium mérgezés áldozata lett. Innen van az, hogy a halála előtt már sokkal korábban agyának egyik fele megsérült, amitől aztán nem tudott úgy alkoholt fogyasztani, hogy be ne rúgjon tőle.
Vannak hiedelmek és történetek, miszerint Poe kijárt kisgyermekként a házuktól nem messzi temetőbe, és a sírkövekről tanult meg olvasni és írni (ideális életre való felkészülés egy olyan embertől, aki később a goth, gótika, stb. stílus előhírnöke lett ill. lassan vált).
Munkáinak alapvető témája a halál és a múlandóság, így ő teremti meg a krimi műfaját is (A Morgue utcai kettős gyilkosság). Úgy gondolta, hogy a líra célja nem az igazság és az erkölcsi tanulság, hanem a szépség ritmikus megteremtése. Ennek jegyében készült híres verse, A holló, amelynek nincs életrajzi alapja, a költő kizárólag a hatás és tehetségének csillogtatása végett írta. A hatása nem maradt el…

Gondolkodásmódja Coleridge-dzséhez (drog és alkohol problémákkal küszködő író) hasonló: a líra célja nem nagy gondolatok kifejtése, hanem "a szépség ritmikus megteremtése". Ezt az alapelvet követi A holló című, méltán világhírű versében is. Ez a téma igen hatásos: az epikus főszereplő a kedvesét siratja, amikor egy holló, az alvilág madara kopogtat be hozzá, és ott marad. A holló, azzal együtt, hogy vissza-visszaidézi az elmúlást, segítségére van a főszereplőnek, mivel elvonja a figyelmét a gyászról. Poe azonban elsősorban nem a vers tartalmával, hanem ritmikájával, zeneiségével ragadja meg az olvasót. Az epikus váz ebben az esetben csak másodlagos szerepet tölt be.
Poe-t nem igazán érdekelte a hétköznapi élet, az átlagos emberi valóság. Bár a politikai problémáktól terhes Délen nevelkedett, teljesen elvonatkoztatott az aktuális társadalmi kérdésektől. Érdeklődése sokkal inkább az emberi lélek árnyoldalai felé irányult, azokra a szokatlan, bizarr, sötét és belső erőkre, amelyek az átlagemberek számára láthatatlanok voltak. Novelláiban gyakran foglalkozott a hős legkülönfélébb lelki gyötrelmeivel, legszörnyűbb képzeletbeli kalandjaival (s pont ez az, amit Lovecraft olyan jól átvett, s ezért példaképe éppen POE).

Poe az irodalom történetének azon ritka alakja volt, akinek életművéről máig nem született megnyugtató értékelés. Túlságosan egyéni volt ahhoz, hogy bármelyik skatulyába behelyezhető legyen. Nem volt, és talán nem is lesz még egy olyan művész, aki az
elemző logikát ilyen tökéletesen képes lenne ötvözni a fantasztikumba szárnyaló képzelettel. Egyesek szerint őrült volt, mások szerint művész… mára lényegtelen minek tekintjük, beépült abba a közegbe, melyet irodalmi kánonnak nevezünk, s ez által az egyetemeken is tanult anyag, igaz ritka, hogy valaki csak az egyetemi évek alatt találkozik nevével először. Novelláinak témáit a legkülönbözőbb helyekről merítette, itt van, pl. A Maelström poklába, amelyben egy halász küzd a halállal a norvég partok előtti hatalmas örvény vonzásában. Eszembe juttatta Hemingway: Az öreg halász és a tenger című nagyszerű művét.
Úgy gondolom, amit Poe nem akart, vagy nem tudott bevállalni, azt megtette helyette Lovecraft, míg Poe krimiket és érdekes mesevilágbeli novellákat írt (nem volt képes többet írni tartalom terjedelmében, maximum novella), melyek nem egyike horrorisztikus, addig Lovecraft minden munkája horror. Mégis része a mai irodalmi kánonnak.

A Dreamlands-problémakörnek mindazonáltal van egy igen sarkalatos pontja. Történetesen az, hogy melyek is azok a novellák és írások, amelyek igazándiból hozzá tartoznak? Erre a kérdésre nem tudunk egyértelmű választ adni, s ennek oka Lovecraft életművében keresendő. Életművében akadnak versek, prózaversek, elbeszélések, novellák és kisregények, és ezekben az írói kifejezésmód szükségszerűen, értelemszerűen, vagyis törvényszerű módon változik. Lovecraft nem félt hozzányúlni a tudományos-fantasztikumhoz sem, jóllehet, nála az irányzatra jellemző motívumok használata adott esetben csak eszköz, amely groteszk módon akkor is a szándékolt hatás elérésének – a félelem-érzet kiváltásának – rendeltetik alá, mikor a leginkább vegytiszta formájában jelenik meg. Az író egész életművét átitatja E. A. Poe öröksége, s Lovecraft részben éppen ennek az örökségnek a továbbvivőjeként vált a fantasztikus irodalom, illetve a fantasy egyik legmeghatározóbb íróalakjává. A fantasztikum különböző irányzatainak megjelenése életművében tehát ugyanannak a gondolatkörnek, életérzésnek és világnézetnek a kifejeződése, amely Poe írói munkásságából is visszatükröződik, s amely éppoly erőteljesen jelentkezett Lovecraftnál, és bontakozott ki egyéni írói hangjának megtalálásakor, mint közel száz évvel korábban élt honfitársánál, úgy az élet különböző szféráinak, mint az irodalmi kifejezésmódok keresésének szintjén.

Maga Dreamland (Poe-nál – amint az ebben a számban is látható – Dream-land), „Álomföld", vagy ahogy Babits fordította: Álomország is poe-i hagyaték, amelyet Lovecraft Lord Dunsany hatására valódi, klasszikus értelemben vett, mégis sajátosan lovecrafti fantázia-, illetve fantasy-világgá szélesített ki. Lord Dunsany megálmodott egy olyan vallást, amelynek képzeletbeli királyságok adóztak imádsággal. Eme rendkívül leleményes ötletét még számos vagy még inkább számtalan író alkalmazta utána, s Lovecraft is felhasználta a maga Cthulhu-mítoszának megteremtésekor. Közhely, hogy Poe istene volt az ifjú Lovecraftnak, a kortárs Lord Dunsany azonban legalább annyira hatott rá, mint bő fél évszázaddal korábban élt honfitársa. Közvetlen hatása tisztán érezhető Lovecraft korai írásaiban, s később is jóval könnyebb kimutatni, mint például Poe-ét, mely idővel háttérbe szorult, majd a húszas évek derekán úgyszólván teljesen megszűnt.
És most itt vagyok, ott, hogy úgy gondoltam írok a két író hatásairól, de csak részben volt rá hatással. Inkább leírnám kiknél vélhető fel a hatás Lovecrafton kívül… Neil Gaiman, Le Renard, Jonathan Laplonne, Robert Bloch, ide sorolnám pl. a Hasfelmetsző JACK hiteles naplóját is (amit nem tudom ki írt, csak a történet, még ha brutális is, de belefér Poe elborult krimijei közé).
Aztán itt van még pl. egy teljes másolat is… Stevenson — Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete, amely megtévesztően hasonló a Dr. Kátrány és Toll professzor módszeré-re Poe-tól…
Karl May — Vitliputzli professzor, Mary Shelley — Frankenstein (amire azt írja Aldiss, hogy: „Poe írásai egy vonatkozásban azonosak Mary Shelley-ével: megpróbálja egyensúlyban tartani a bensőséget és a tárgyilagosságot”). Aztán sorolhatok még neveket, amik ismertebbek a horror vagy a dark fantasy olvasó tábora előtt, mint pl.: Bram Stoker (Dracula megteremtője). Robert Bloch (aki olyannyira nem tagadja Poe iránti rajongását, hogy egyik legismertebb esszé-művének címe: A Poe-gyűjtő ). Ray Bradbury, Peter Straub (Az ajtó nélküli ház, és közös fantasy regénye Stephen King-gel A Talizmán), maga Stephen King is, ahogy Clive Barker (aki a Pokolkeltő-t írta, s melyből később a 6 részes Hellraiser című horror film készült, amely csaknem olyan kultikusnak mondható, mint a Péntek 13, Halloween, vagy a Rémálom az Elm utcában trilógia), David Morell, Fritz Leider… stb.
Érdekes kérdésbe torkollik az esszé, hiszen, akkor most Poe mi is? Korai SF előhírnök, krimi és detektívíró, esetleg horror? És akkor még mindig nem beszéltünk a verseiről, és arról miket is lehet nevéhez kötni. A science fiction nem túl régi (de annál bőségesebb) kosarában turkálva egyre-másra találhatunk hibás elméleteket, olyan akár egy kuka mellé dobált szemét, melyet a tavaszi szél arra visz magával játszótársnak, amerre csak akar. Az SF lényege a fikció, s tárgya maga a spekuláció. Ettől még Poe művei mégsem tekinthetőek annak. Horrornak se, hiszen arra ott van inkább az őt bálványozó Lovecraft. Versei szépek és jók, de inkább a hangzásra és a ritmikára helyezi a hangsúlyt, mintsem hogy tartalma igazán mélységes legyen (ez alól talán csak A holló a kivétel, melynek érdekes madár és élet kapcsolata). Mikor Poe-ról van szó, soha sem az jut eszembe, milyen kategóriába tudnám bezárni (ami lehetetlen, hiszen csapongó természete lehetetlenné teszi a maradéktalan pontos skatulyát), hanem arra miket írt, és ezeknek milyen hatásuk volt. Azt mondják, vannak emberek, aki nem azért születnek meg, hogy valamit létrehozzanak és befejezzenek, hanem hogy elindítsanak egy örvényt, mely majd végigsöpör az egész világon.

Azt hiszem ez Poe-ra jellemző, bár művei nagyon jók, mégis igazából elképzeléseit mások fejezték be helyette, de az ő közvetlen vagy közvetett hatására (tehát ha a babér nem is őt illeti, mindenképpen helye van az emelvényen, talán ezért is lett része az irodalmi kánonnak az ő munkássága).
Az előbb említett A holló című versének volt talán egyik legnagyobb hatása, ennek alapjaira készült a Holló 1. című nagysikerű film, mely a gothok egyik alapvető filmje. Szerintem ez valami olyasmi dolog, melyben a halál és a szerelem játszadozik, ez jellemző erre az egész stílusra, talán kicsit Shakespeare szerű, a végzetes szerelem, az elmúló, mégis gyönyörű szeretet, a fájdalom, mely mindent képes átvészelni, és erőssé válhatunk, csak éljük túl…

Az a baj a goth-tal, mint stílussal, hogy klisékbe menekül, s hiába egy olyan ember hatására alakult ki, mint Poe, mégis csak egy lerágott csont, eldobott kukacos alma, hiányos maszk.
Az 1970/80-as évek fordulóján a new wave / post-punknak egy érdekes oldalága jelent meg, s lett annak egyik meghatározó stílusaként ismert, dark wave néven. Olyasmi lázadás volt ez az akkori személet ellen, amit a régi kor szellemében másoltak át, mégiscsak egy fénymásolat lett, kevés igazán szép és sikeres (értékes-maradandó) alkotással. Ezeknél a zenekaroknál létező motiváció volt egy erős érzelmi kiszolgáltatottság, kitaszítottság érzése, illetve a belső félelmek, a depresszió, nem agresszióba forduló megélésének és kifejezésének vágya. Dominánsan a fekete szín, a színpadokon ezek a zenekarok alkalmazták először előszeretettel, a gitár színétől kezdve az arc, a haj, a test különféle festéséig. Az a lelki érzékenység, a megsebzettség (valós vagy vélt) érzése, a kiszolgáltatottságnak és (ön)pusztításnak jellegzetes elegye általuk kapott először formát a rock zenében, s ez a külsőségekben is meglátszott.
A gothoknál gyakran jelentkeztek a vámpír mítoszok jelei, (innen van a vampire és a wervewolf szerepjáték is, a M.A.G.U.S. az Tolkien hatások, a Chutulu meg Lovecraft). Itt szinte mindenben jelen van az érzelmi kiszolgáltatottság, amely egy felfokozott érzékenységgel párosul a külvilág felé. Zárkózott és zilált ez a világ és minden ízében áthatja a sötét romantika és az okkultizmus felé fordulás. Magyarázható ez az elhagyatottság és kiszolgáltatottság érzésével, a halál már-már kultikus ölelésével, esetenként érzékenységgel és elesettséggel is. (Később ezek a magatartástípusok egy kissé a stíluson belül elvártak is lettek.) Azok a tárgyak, jelképek (koponya, koszorúk, koporsók, keresztek és templombelsők, meztelen testek, és a “kétneműség látszata”, stb.) amelyeket a zenekarok szívesen alkalmaztak, szövegeik, koncepcióik alapján érthetőek és természetesek.
Mint mindenből (így ebből is lassan divat lett), a stílus kinőtte magát azzal, hogy ma már nem underground, hanem populáris kollektív-ipari termék.
A goth valóban halott immáron, felébresztése — stílusosan — egy zombit csinált belőle leginkább. Ez azonban nem ad arra okot, hogy az ebben a kategóriában létrehozott produktumra a halotti leplet húzzuk. Még ha a felhozott és ebben értekező művészek többsége vagy már nincs, vagy már nem teszik azt, amit anno. Minden lassan átalakul, de egy valami maradt, az pedig a fekete szín, mely ennek a stílusnak az egyetlen és kötelező színe.

Érdekes az a feltételezés, miszerint ha valami egyénit hozol létre a jelenben, (s annak a jövőre nézve van lehetősége kibontakozni) akkor a jövőt írod át. Poe talán ha látta volna a jövőt, s nem csak a környezetszennyezés (és annak következményei, globális és kapitalista rendszerek mostani lehetőségeit), akkor lehet, nem írta volna le mindazt, amit megtett. A hiba nem benne volt, hanem a korokban, melyek mindig más és másképpen fogták és formálták át a leírtakat.
Csak azért ítélem el a gothokat, mint a stílus képviselőit, mert milyen kulturális és zenei paletta, ahol a farcolás (felvágni az ereket), divattá vált, csakúgy, mint a temetőbe járás, de mindez komolytalan, és csak a divat vívmányai.

Poe misztikus, különös, rejtelmes, kegyetlen, meghökkentő – mind érvényes lehet valamilyen, nem túl releváns módon értelmezett szinten az írásaira. Poe alakjai, helyzetei már megalkotásukkor szándékoltan archetipikusak és romantikusak voltak, a rá annyira jellemző álomszerűen lidércnyomásos atmoszférát keltve. Poe elsősorban intellektuális és kívülálló alkotó, nem besorolható sehová sem, inkább az ő művei alapján sorolnak be később másokat. Mindaz, amiről írt elsősorban életéből fakadt, még akkor is (mint ahogyan azt néhány mai amerikai irodalomtörténész kiderítette), amikor azt állítja, hogy tudatosan hozta létre művét.
Fő múzsája egyben az éltetője is; az éjszaka. Ha nincs éjjel a mű nagyobb részében, akkor majd lassan beköszönt az egyik oldalon, vagy minden, ami történik olyan, mintha éjjel kellene történnie. Ez az éjszaka az emberi lélek éjszakája, minden itteni kín elsősorban lelki kín, lelki megkínoztatás. A befalazás, az élve eltemetés, az inga, amely közeledik az áldozatához, a fekete macska, amely bűnösségünk leleplezését jelenti, a rémület, a téboly, a rettegés, mind, mind a lélek sötétben szunnyadásának egyfajta materializálódása. A kínokkal telített rejtelmes megfoghatatlant kiadni, leleplezni és felmutatni. Nem elfojtani, nem kétségbeesni a sötétben, hanem megragadni, széthúzni a száját és remegve beleordítani a végső kimerülésig. Idáig jutott el Poe, a kívülálló, magányos zseni tépelődéseiben. Kár, hogy elsősorban nem ezért tisztelik a XIX. században épphogy megerősödő amerikai irodalom első igazi – mind a mai napig klasszikus alakját.

Rendben, valóban ő alkotta meg a detektívregényt (ennek leltára azóta sem bővült talán), az ún. "rémmeséi" valóban a mai napig a legjobbak (mert eredetiek és másolni, jobb esetben kiélezni tudják csupán ezek gondolatiságát), még a science fiction is bőven adózhat hálával neki. Az is igaz, hogy Baudelaire esténként hozzá imádkozott (micsoda blaszfémia!) és Babits a lenyűgözöttségtől szólni sem tudott, amikor először olvasta Az Usher-ház végét. Tény, hogy több rosszabb és jobb követő mellett egy, a mai napig eleven szubkultúrát is inspirált Poe. Helyüket nem találók, kirekesztettek találják meg újra és újra vigasznyújtó elődjüket benne, órákra, hetekre, évekre is talán. Sokukat lenyűgözi, de sokukat egyszerűen csak szórakoztatja, amit Poe garabonciás köpönyege alatt találnak. Egy mélyre nyúló konklúzió azonban csak a "visszatérőkben" fogalmazódik meg leginkább, akik később, az innen származó fontos lökés után magukra nézve is fontosnak találják a miért sokat emlegetett kérdését. Nekik és azoknak is, akik újra és újra szembe akarnak találkozni azokkal a félelmekkel és kínokkal, amelyeket sokáig elrejteni tartottak jobbnak, mindig hálás és tisztelt zugot jelent majd Poe árnyéka.
A gonosz jelenléte alapvető és mindennapos, ez és ennek fejlődése, túlszárnyalásai a mai SF alapvető témái, igaz ez inkább Lovecraft-os, mint Poe-s. Poe-t akkoriban a rémségek kereskedőjének állították be (akár Stephen King regényből ismert alakot a Hasznos holmik-ban), de én ennél többet látok ebben. Ő nem manipulált olyan erősen a természetfeletti gonosz és súlytó erők, gépek, lények és történésekkel, mint pl. Machen vagy Lovecraft. Poe horrorja a szelíd, rejtőzködő, apró félelmek és lények. Nála a temetői „hazatérő lelkek” is mind nők, a betegeskedés, pedig csupán esztétikai jelképpé egyszerűsödik, zsugorodódik vissza.

Az ő világa attól válhat rémítővé, hogy amit közvetít, az a jelenlegi világ, igazi nélkülöző szeretet világa, de a szerelem szót még suttogva se meri kimondani. Jellemző rá a gótikus írásmód, (mely a romantikus mozgalom egyik „beteges” ága). Jellemző rá a karakterisztikus alkotóelemek (karakterek is a szerepjátékokból ismertek, ahol a mesélőnek kell elmondanunk, kik vagyunk, mi a jelenünk, és mi volt a múltunk, hogy a jövőt ő formálhassa már ránk). Ezek a karakterek tele vannak ősi értékekkel és kultúrákkal, lepusztult tájakkal, kísérteties történetekkel, megkínzott nőkkel, és az egész nem más, mint egy művészi menekülési forma a DOMESZTIKÁLT ÉLETMÓD elől. Mindenhol ott van benne a tisztelet, a rettegés, a félelem, a visszafogott brutalitás, melyet korunk írói, már nem tartanak be, kész képekkel dolgoznak — talán, mert azóta nemcsak az íróink, hanem a világ is „fejlődött”. Így ma már nem lenne elég egy sikeres Stephen King regényhez a Poe által vázolt halálesetek leírása, több kell az embereknek, mert ma már egy híradóban is láthatunk annyi fájdalmat és vért, mint anno Poe összes könyvében.

Poe szavaival búcsúzom:

„… a rettegés nem Amerikáé, hanem az emberi léleké.”