2011. július 31.
Tulajdonképpen egy tárcakötetet tart kezében az olvasó, mikor a Pixelt a kezébe veszi, még akkor is, ha szerzője nagyon kreatívan és okosan szövegtestként határozta meg a könyv műfaját. Kreatív azért, mert végtelenül átgondolt és konzekvens a kötet abból a szempontból, hogy mindegyik írás egy-egy testrész köré épül és ezek a pixelek, rövid történetek építik fel a testet, vagy ha úgy tetszik, szövegtestet. Okos pedig azért, mert a mű ilyenfajta megkonstruáltságában talán kevésbé felelősségteljes írni, hiszen ezzel az írásmóddal gyakorlatilag a regény felépíti önmagát, és ez a forma elbírja és szinte el is rejti a gyengébb írásokat is. Úgy gondolom, hogy Tóth Krisztina eddigi legjobb prózakötete a Vonalkód (2006) és ezt a szintet habár a Pixel nem ugorja meg, mégis sokkal egységesebb, mint a Hazaviszlek, jó? (2009), mely ugyanígy tárcakötet, felvállaltan különböző minőségű írásokkal.
A kötet olyan, mint egy metrószerelvény, mely Kőbánya-Kispestről indul a szereplőkkel, kik ismeretlenül is kapcsolatban állnak egymással, ám ezt egyedül az olvasó tudja. Együtt utaznak a művön keresztül, úgy, hogy nem is tudják, hogy a mellettük ülő nő a fiuk szeretője vagy éppen a saját lányuk. A szereplők újra és újra kiszállnak a metróból, majd egy-egy történet erejéig visszaszállnak, a Deákon keresztezik egymást, és az egész szöveget átszövi ez a fajta véletlenszerűség, mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, ám ezt mégcsak nem is sejtik. Az írások több szinten elégítik ki az olvasó igényeit, és ez a kötet egyik nagy érdeme, hogy gyakorlatilag három szempontból is érdekes tud lenni, pszichológiai, szociológiai és irodalomelméleti vonatkozásban is érdemes vizsgálni. Ezzel a szerző rácáfolni látszik arra, hogy 3−4 oldalban nem lehet ennyire sokrétű novellákat alkotni, és sokszor meg is áll ez a cáfolat, ám pár kevésbé jó írásnál abszolút észrevehető ennek a fajta alkotásmódnak a hátránya, hogy a történet felszínes marad.
Szociológiai szempontból azért érdekes a szöveg, mert fél szavakban is megidéz égető és kurrens társadalmi problémákat, a megvert roma fiút a buszon, akitől mindenki elhúzódik, ahelyett, hogy segítene, később először inkább rendőrt hívnak hozzá mint mentőt, hiszen roma. Olvashatunk azonban zsidókról, melegekről és az ő kirekesztettségükről is. Tóth Krisztina szociális érzékenységgel hozza felszínre ezeket a problémákat, anélkül, hogy elcsépeltnek vagy túlzónak hatna. A mű ebből a szempontból nem kioktatni akar, hanem közelebb hozni az olvasóhoz ezeket az embereket.
A kötet életszagú és személyes hangvételű, szinte mindenki magára ismerhet ebben vagy abban a történetben. A műben az élet esetleges, bizonytalan, csak úgy, mint ahogy kapcsolatok, elromlott szülő-gyermek viszonyok, elrontott házasságok, félresikerült párkapcsolatok történeteit olvashatjuk a Pixelben. Szinte kényelmetlen a kettősség, mikor két szempontból ismerjük az adott írást, a fiú és a lány perspektívájából, és arról olvasunk, hogy a lány teherbe szeretne esni, most érkezett meg a kapcsolatba, remél, ám a fiú menthetetlenül ki fog lépni belőle és szakít a lánnyal. Ez a fajta társas, csehovi magány az, ami jellemző a könyvre, a szereplők egymás mellett élnek, mégis teljesen egyedül. Árvák és elveszettek az élet sivatagában, megoldást, oázist keresnek, ám rá kell jönniük arra, amire József Attila már előttük rájött, hogy „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél”.
Irodalomelméleti szempontból már maga a test-szövegtest párhuzam érdekes, ugyanúgy, mint a regény (mert talán regényként is megállja a helyét a mű) felépítése és az egymás köré szerveződő történetek, ám a narráció az, ami miatt úgy gondolom, mindenképp érdemes az elbeszélő szerepét megemlíteni. A heterodiegetikus narrátor olvasóközeli és abszolút biztos pozícióból játszik macska-egér játékot velünk, élvezi a szerepét, azt, hogy a hatalom csak az övé, pár történetet háromféleképp is elbeszél, meg-megváltoztatva a befejezésüket. Sokszor elbizonytalanodik abban, hogy valóban úgy történtek az események, ahogy ő leírta és hozzáteszi, hogy még ha így is történtek, akkor sem biztos, hogy ezekkel a szereplőkkel és ezzel kínzó bizonytalanságban hagyja az olvasót. Véleményem szerint az elbeszélő kétségkívül nő, a harminc történetből huszonhét női sorsokat mutat be, a férfiak csupán kiegészítő elemek, ám a narrátor egy pillanatig sem helyezkedik az öntudatos feminista szerepébe, hiába lenne néha nagyon olcsó és hálás húzás, mégsem teszi és ezzel a lehető legjobban dönt.
A műben a motívumok úgy térnek vissza, mint a szereplők, kulcsfontosságú például a négyzet alakú gyűrű, mely több történetben is feltűnik, ezzel felidézi és egymáshoz köti a már olvasott novellákat. A regény így szinte önmagát írja, a történetek egymásba fonódnak, és végül az egész egyetlen egymást körülövező történetmasszává növi ki magát, mely abszolút tud koherens lenni és nem csupán egy mesehalmaz testrészek körül, hanem igazi, összefüggő, jó kötet, a kisebb hibák ellenére is. A Pixelben a legtöbb írás hozza az elvárt színvonalat, mély hangvételűek, ám katarktikus köztük talán csak egy-két történet van, a hüvely, a comb és a szív története például ilyen, ám néha az az érzésem volt, például a váll történeténél, hogy az író megerőszakolja a novellákat azzal, hogy mindenképp testrész köré szervezi őket, így maga az érdemi tartalom valahol félúton elveszik. Ezzel a kötettel a szerző kétség kívül bátrabb volt, mint a Vonalkóddal, hiszen tárcákból sokkal nehezebb összerakni egy ilyen jól működő szöveget, nehéz a történeteket kibontani úgy, hogy kiforrják magukat maximum öt oldalban, és ne hagyjanak hiányérzetet az olvasóban. Ám hibája is ez a bátorság a műnek, mert sokszor nem, vagy csak részben sikerül olyan mélységekig mennie, mint a Vonalkódnak. Úgy fogalmaznék, hogy a Pixel szórakoztatóan depresszív, nem üti szíven az embert, nem katarktikus, csupán elgondolkodtató.
A könyvet, ha egy festménnyel kéne szemléltetni (hogy maradjunk a vizuális kultúránál, ha már a könyv címe is pixel), a szerző szavait kölcsönözve azt mondanám, hogy olyan, „mint egy Brueghel-kép, telehintve szaladgáló, egyforma figurákkal” (158. oldal), akik azonban sosem érkeznek meg Újpest-Központba mert a metró kisiklik, és nem marad más, csak a rájuk nehezedő sötét alagút és a pánik, hogy egymás mellett vannak egy szerelvényben, mégis végtelenül egyedül és egész életüket ebben a heideggeri létbevetettségben élik le.
