Incubus – If Not Now, When?

Az If Not Now, When? a hetedik nagylemezeik sorában, és tökéletesen illik a sorba abból a szempontból, hogy az eddigi korongokat egy folyamatos letisztulás jellemezte, amelynek következtében igen nagy a differencia a korai éra és a jelen között. Ugyanakkor a metamorfózis nem volt olyan mértékű, hogy még a jó értelemben vett pop slágereket tartalmazó, 2006-os Light Grenades sem szenvedett hiányt finoman megtekert, markáns gitártémákból, funkos ritmusképletekből, illetve remek énekdallamokból. Annak ellenére, hogy mondjuk a debütre vagy a S.C.I.E.N.C.E.-re jellemző hajmeresztő eklektika viszonylag gyorsan a feledés homályába merült – sokak bánatára, hiszen a Mike Einziger vezette kreatív részleg azért meglehetősen kellemes ötletekkel szórakoztatta a nagyérdeműt, aminek következtében sokáig úgy tűnt, az Incubus lehet az a zenekar, amely tökéletesen alkalmas a Faith No More örökségének XXI. századi továbbvitelére. És ez akkor is igaz, ha a nagy tömegek szemszögéből mindig is Brandon Boyd – vagy a sok nőnemű rajongót nézve, inkább a meztelen felsőteste – számított a zenekar igazi arcának, és mellette az instrumentális részleg inkább szürke eminenciás díszletként funkcionált.

Ennek tükrében az új korong meglehetősen hervasztó képet fest, amihez még fanyarabb szájízt kölcsönöz az a tény is, hogy már az elődje sem volt több egy átlagosnál igényesebb pop lemeznél. Az még hagyján, hogy a Switchblade-en kívül egy másodperc erejéig sem pörgetik fel a tempót, de olyan érzése van az embernek, mintha negyvenvalahány percen keresztül ugyanazt a balladát hallgatná. És itt fontos tisztázni, hogy nem az a probléma, hogy nagy arányban írnak lágy dalokat, hiszen a slágereik többsége (például Drive, Love Hurts, Are You In? vagy a személyes kedvenc Agoraphobia) nem vadító megoldásairól maradt emlékezetes; egyszerűen semmi hangulatuk, atmoszférájuk nincs az itt szereplő tételeknek, egyik füleden be, a másikon ki.  Szerintem sokkal inkább lehetne ez egy zéró izgalmat tartalmazó Brandon Boyd szólólemez, mint Incubus soralbum, hiszen példának okáért az itt szereplő gitártémákat szinte bárki feljátszhatta volna. És hiába vannak szép, kerek énektémák, semmi érzelmi többlet nincs bennük, ez pedig innentől fogva a sas meg az ominózus bakter esete. Talán csak a Thieves című szerzeményt tudnám kiemelni az arctalan altatók masszájából, illetve az egyetlen „lendületesebb” szerzeményt a korábban már citált Switchblade-et. Na jó, továbbá az Isadore refrénje is elég kellemes, de innentől kezdve semmire sem kapja fel a fejét az ember.

Összességében megállapítható, hogy erről a korongról szinte minden olyan markáns jegy hiányzik, ami miatt megszerette valaki az Incubust, egy percre sem érzi úgy az emberfia, hogy ezeknek a daloknak a hallgatóság szórakoztatása lenne a céljuk – már amennyiben valakinek az alvás nem számít kikapcsolódásnak. És erre az sem lehet mentség, hogy a tagok immáron közelebb járnak a negyedik X-hez, mint a harmadikhoz, a végeredmény ugyanolyan szürke, mint az idei produkciók közül mondjuk a Manchester Orchestra esetében. Persze olvasás, tanulás, etc. mellé kiválóan alkalmas, a figyelmedet biztosan nem fogja elvonni.

4/10