Az ipari förmedvények rozsdás pengéiket dörgölik a világfájdalom nyomorította arcukhoz, kapjuk, amit kapnunk kell, érdemünk pedig hogy belerohadhatunk a determinált környezetünkbe… Amit Heidegger elidegenedésnek, és Lukács a marxista filozófia elméletén eldologiasodásnak nevez; az zenébe ültetve maga a Prong.
A hangzás nagyon jellegzetes és megköveteli magának, hogy megszokják, ezt a rideg és kimért ipari szörnyeteget; a dobok egyszerűek és lesújtóak, mintha valami átkozott gép kalapácsai vernék a puritán ritmust.
A gitárok ziláltak melyre egyfajta fura dallamot ad a sok Pantera stílusú groove riff (Cowboys from Hell utalások), s néha majdnem post-80’s-glam ízű az általános dal szerkezete.
A lemondás és beletörődés keserű érlelődése ez; az értelmét vesztett realitással szemben, ércelődés a fékvesztett rezsimmel és a már boldogabb tegnapot is megélt emberrel, az ipari zörejek és kicsavart zajok egyre csak pumpálják a fájdalmat, erre utal a piros-fehér-fekete egyszerű borító is a maga koharens történelmével.
Varázsa a hangzásban és a váltásokban keresendő; olyan lágy átmenetekkel operálnak, melyeket nem várnánk el egy ipari monstrumtól, a gitár gyönyörűen csúszik át a zakatolásból a vonagló epét hányó dallamokba, olyan dallamokba, melyek egyszerre hatalmasak és félelmetesen mélyek. Olykor hallgat a gitár, hallgat a vokál, csak a csupasz basszus dob hempereg meg a hangzás adta üvegszilánkokba. Az ének egyszerre szól hátulról és mégis belülről, a zene néhol minimális Black Sabbath íze ellenére a Godflesh, Ministry, Neurosis tagadhatatlan, mint kifejezés és hangulat ártalom. Ezek után mit vársz még?
Hát azt, hogy tövig szopod a Prongék fémes farkát, közben véresre karcolnak a kandeláberek és vashulladékok belédmarkoló rozsdás karjai…
A korong furcsasága éppen az, amivé a Prong lassan lett, ez az anyag se nem thrash, se nem crossover; úgymond erejét vesztette a lázadás, helyette mélyeket merít a keserűségből és az elembertelenedett rendből, így hát ez egy post-ipari straigh-up heavy metal. Na merülés!
Az éles és tompa hangokkal való komplex játékosság, a súlyos mély dallamok és a felületes letargiát ébresztő lépegetések tökéletes példázata a kezdő nóta, mint ha a Hold kérges felszínén lépdesnénk… (egy erős dal, egyszerűen fasza)
Ugyanezt az érzést kelti a második dal is, de ebben már sokkal megfoghatatlanabb az egész, a dallam lépdesése és majd visszatérése végett, kicsit olyan, mint ha egy láncot egy szakadék felett oda-vissza húzkodnánk, az meg csörögne és egy pszicho-űr punk dalt dúdólászna…
A címadó szám messze kiemelkedik a hihetetlenül eltalált kesernyés szólójával, a kezdés a Ministry féle telt lépegetés, majd mikor leállnak a gitárok egy nagyon jó ipari rock & roll ízt ad a vokállal és a szabadjára engedett basszussal, kicsit olyasmi, mint a Shotgun Messiah – Violent New Breed. Az ének rengeteg tónussal dolgozik, a depresszív dallamok csak úgy váltják egymást, melyet egy fasza felvezetéssel egy tökéletes refrén csillapít le… „Körbe forgat, elvisz egy körre, mi a lényege, hogy egyáltalán kipróbáld?„.
Az Unfortunately már más, nagyon feszes a basszus és a dob közös játéka, pumpál, mint ereinkbe a vért ernyedő-feszülő szívünk… ez a nóta nagyon emlékeztet a 1994-es Cleansing megoldásaira, masszív remek tétel.
Ennek csak kezdésben ellentéte a Face Value, melynek kezdése hihetetlenül lagymatag, űrbe és semmibe szarós… aztán jön a techno szerű riffelgetés, majd a leállás, vokál, és a már jól lenyelt és bevált Prong recept, zajos vastag basszus, tekert kipengetett szóló, életunt vokál, és nagyon jó átmenetek, viszonylag eltalált refrén, avagy ez sem egy töltelék.
A Godflesh féle lépegetős dobkombinációval indítanak, amelynél azért a Prong egy fokkal mégiscsak emberibb, bár ebben a zenében sincs sok érzés, azért a Godflesh retardált kietlen letisztulását nem képesek túl lépni. Tele van ez a nóta szaggatással és az egyszerű dobok ellenére mindig építkezik, míg el nem éri a refrént, mely vagy zárás vagy továbblépés, itt ebben a dalban stagnálás.
A Slicing kezdete maga a légüres tér, a semmi, melyből lassan, mint valami araszoló féreg megindul a kalapácsok ostroma, majd ráépül a húzós gitár, mely a pörgetéssel indul be igazán, s már süppedünk is bele a kárhozatalba, ez az egyik legszókimondóbb és gyűlöletesebb száma a korongnak. Mit írjak róla? Hallgasd meg… ez a minimum!
A 8. track is tipikus Godflesh konstruálta dobokra épülő, hangulatos és beteljesedő refrénnel spékelt lépegetés.
Akik nem ismerik a new yorki crossover-thrash bandát, azok nem tudják, hogy a Mansruin képviseli csupán a lemezről azt, amit a banda egykoron játszott. Ez egy velejéig romlott pakolós thrash nóta, melyhez az ipariság egyfajta súlyos kegyetlenséget párosít, néhol talán a Ministry ugorhat be egyeseknek róla, csak a Prong sokkal komplexebb és letisztultabb.
Az Innocence Gone kezdése és alapjait tekintve is egy tipikus melankólikus Prong tétel, melyre az előző lemezükön is volt példa. Remek a hangulata és kicsit olyan érzést kelt, mintha a gyökerekhez térne vissza, ebben kevés a funky tipusú groove, de annál több az elszállás és középtempós darált tam játék.
Ez ellen hajaz a Dark Signs, mely kibaszottul kimért és úgy pakolós, hogy nem gyors, csak egyre mélyebb és sűrűbb az a tudatvesztés, melyből a holnapok napfelkeltéit nukleáris felhők kíséretében pillanthatjuk csak meg. Nagyon jó ez az elszállós öngyűlölködő refrén…
Számomra a lemez fénypontja a Close The Door… hülye egy cím, de remek a végeredmény; eszméletlen ez a feelinges techno-ipari Gólem, mely ránk ragad, és fertelmes súlya alatt vonaglunk, mint vitorláit vesztett hajó a dühöngő tengeren… a refrén és az egész, úgy ahogy van TÖKÉLETES! 3:03-tól pedig ez az építkezés… Nem lövök le semmit se, így döntöttem! Nem releváns ez egy kritikaírótól? Hát majd úgy is meghallod! (itt spec koncertfelvételen)
A záró nóta, pedig egy igazi szél és rozsda marta képeslap Industriállendről, olajfúrókút ez a javából, a végére kapunk egy olyasmi szólót is, ami a korábbi lemezekre volt jellemző, nem rossz szám, de ennyi ipari lófasz után ez már végképp értelmetlen gyötrése a léleknek és a tudatnak.
A szövegek nagyon is értelmesek és sokat merítenek a volt Szovjetunióban folyt hidegháborús tényeken, építkezik, hadakozik a kormány, közben a nép elszegényedett és egyik napról a másikra él. Ismerős sztori…
Azt is tudni kell, hogy ez a lemezük a rengeteg jó ötlet ellenére is egy maistream anyag, sőt a régi rajongók szerint ez már nonszensz, s később még romlott a helyzet (egy koncert majd egy új nagylemez, a Sony-nak nem hozott elég bevételt a banda), aztán meg is szűntek…
Az anyag hibája továbbá, hogy nem eléggé variáns, bár dolgozik és jammelget, építget, de valahogy nincs elég különálló rész a dalokban, ebből következik hogy egy idő után a nóták egybemosódnak. Mindennek ellenére tudni illik arról, hogy volt egy ilyen formáció.
Ajánlott ez a lemez és zenekar olyanoknak, akiknek a következő nevek mondanak (jelentenek valamit): Pantera, Ministry, Godflesh, White Zombie, esetleg (fogjuk rá :}) Jesu, Neurosis… etc.
10/9.5 (mert ez a lemez már a hanyatlás kezdete volt)