The Francesco Artusato Project – Chaos and The Primordial

Később a zeneelméletben is igen jártas, ekkor már huszonhárom éves Francesco Bostonba költözött és beiratkozott az 1945-ben alapított Berklee College of Musicba, hogy tovább növelje ismereteit. A legendaszámba menő iskola egyik legfőbb különlegessége, hogy nemcsak a klasszikus műfajok szerint, azokat alapul véve oktat, hanem olyan modern képzések is indulnak, ahol a hip-hop, a reggae, a salsa vagy épp a ’heavy metal’ áll a középpontban. Továbbá nem mehetünk el az iskola mellett anélkül, hogy legalább egy-két, a metal zene szempontjából fontos nevet meg ne említenénk azok közül, akik itt tanultak: Steve Vai, Adam Dutkiewicz (Killswitch Engage), John Myung, John Petrucci (Dream Theater), Mike Portnoy (ex-Dream Theater), Chris Pennie (ex-The Dillinger Escape Plan, Coheed & Cambria), James Malone (Arsis), Tim „Ripper” Owens (ex-Iced Earth, ex-Judas Priest), David Davidson (Revocation), John DeServio (Black Label Society). Miután főhősünk summa cum laude elvégezte az iskolát, a filmzenék világában merült el és egy másik képzésben (filmzenei) szintén kiváló eredménnyel végzett. Később számtalan ’score’ megírása mellett a Hiss of Atrocities nevezetű death metal zenekar gitárosaként is helyt állt. A metal zene szempontjából a nagy áttörés azonban csak ezután következett be. Jobban mondva éppen most következik be, éppen most is zajlik. Miért? Francesco tavaly átvette a Born Of Osirisba távozó Jason Richardson helyét a legendás All Shall Perish zenekarban (őt Chris Storey előzte meg egyébként), illetve mindeközben dobos fronton is változás állt be a csapat háza táján, így Matt helyét Adam Pierce (ex-Sea of Treachery) vette át. Ekként újult erővel vettette bele magát a zenekar a dalszerzésbe, amiből az új tagok is, így Francesco is bőven kivette a részét. Az All Shall Perish új, This Is Where It Ends című lemeze kapcsán így feltételezhetjük, hogy a zenekar egy komoly zenei változáson/fejlődésen esett át és Francesco szólólemezének ismeretében merem feltételezni, hogy a srácok új anyaga talán az eddigi legjobb lesz, de szó mi szó, a The Price Of Existence c. mesterművet nem lesz könnyű überelni.

A hónap végén pedig már Ti is olvashattok majd egy kritikát a srácok új lemezéről, egyelőre azonban térjünk vissza Francesco szólólemezéhez. Miről is van szó valójában? Annak, hogy ennyire kitértem hősünk képzésére, megvolt az oka, hiszen bár lehetett sejteni, de ezzel is azt kívántam előrevetíteni, hogy Chaos And The Primordial egy elképesztő technikai tudásról és zenei képzettségről árulkodik és a tehetségről még akkor nem is szóltam. Haladjunk azonban kívülről befele. A feleslegesen hosszú és cirkalmas névválasztást egyáltalán nem értem, sokkal inkább passzolt volna a zenéhez is egy egyszerűbben megjegyezhető, ám tartalmában jóval többről árulkodó megnevezés (vagy csupán az illető neve?). A borító szintén megér egy misét. Nem kívánnom hosszasan ecsetelni, mert korábban már leírtam, de a borító (külalak) ugyanúgy hozzátartozik a történet egészéhez, mint pl. az, hogy milyen hangolásban legyenek a dalok. A legnagyobb cink persze az, hogy én a Sumerian Records gondozásában megjelent anyagok közül nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna kifejezetten csúnya artworkkel, így nem is tudom, hogy jutott át a rostán. Azonban a külsőségeken túllépve világos, hogy jóval többről van itt szó, mint azt az előzetes ismeretek, a borító vagy a név kapcsán elsőre gondolnánk.

Tíz dal. Egy szűk óra. Nyilvánvaló, de az instrumentális / technikás metal lemezek kötelező velejárója: nem adják magukat könnyen. Hiába ülünk le rögtön elsőre egy fejhallgatóval a fotelbe, hogy akkor gyerünk, most emésszünk zenét. Felesleges, nem fog menni. Tudniillik a Chaos’ egy olyan lemez, aminek nagyon sok hallgatás kell, hogy teljesen kiismerhessük, de a legjobb benne az, hogy mindezt már az első taktusoknál érezhetjük, így engedjétek meg, hogy rögtön egy hasonlítással kezdjem a gondolatmenetet. Számomra ebben a műfajban két éve egy lemez mindent letarolt és minden korábbi elvárásomat felülmúlta. Nem hiszem, hogy sokatoknak kéne bemutatnom, hogy kikről is beszélek. Az Animals As Leaders debütlemeze stílusán belül az eddigi legjobb, amit életemben hallottam, így akarva-akaratlanul is viszonyítási pontként szolgált Artusato mester hallgatása közben is. Hogy mi az, ami fontos egy ilyen lemeznél? A kötelezően magasfokú technikai tudáson túl elengedhetetlen a dalszerzési képesség. Nem elég az, hogy egymás után pakolunk pár olyan témát, amit, ha egy kezdő gitáros meghall, akkor nyomban el is dobja a hangszert. Tudni kell Dalt írni. Tosin Abasi munkássága ezért is lenyűgöző: jól felépített módon embertelen technikák köszönnek vissza, egységes az album, illetve a dalok is külön-külön. Miben marad el ez a lemez? A technikai tudás itt sokkal inkább a kohézió rovására megy (bár megkockáztatom, Francesco játéka technikai szempontból túlteszi Tosin játékát) és hiába van meg Francescoban a képesség, a cikk tárgyául szolgáló lemezben ezt még nem sikerült tökéletesre fejleszteni. A technikai tudáson túl sokkal inkább a hangulati elemekre, és a kohézióra kéne a hangsúlyt helyezni ahhoz, hogy sikerüljön levetkőzni a bemutatkozó anyag hibáit (pl. nagyon jól ellensúlyoz a Pour l’Egyptienne c. Claude Debussy átdolgozás). Ám mielőtt valaki rossz szájízzel fejezné be az olvasást, szó sincs arról, hogy a Chaos And The Primordial egy rossz lemez lenne, sőt. Eddig az év legjobbjai között van, műfaján belül pedig különösképpen. Ha pedig nem is a debütlemez miatt, a benne érezhető potenciál alapján merem állítani, ezzel az olasz gitárvirtuózzal bizony még számolnunk kell a jövőben.

8,5/10