Converge – Jane Doe

Jane Doe. Egy teljesen szokványos név, mely látszatra semmi különöset nem takar, ezért is szokták ezzel a névvel illetni az Egyesült Államokban az azonosítatlan női elkövetőket, illetve holttesteket. Kezdetben talán ez a lemez is beazonosíthatatlannak tűnik, mégis már elsőre lenyűgözi a hallgatót. Van benne valami elementáris eredetiség, valami elsöprő erő, amelyhez egyszerre társul nyers brutalitás, fuldokló kétségbeesés, keserű kiábrándultság és tehetetlen düh. Emberi érzések, melyeket mindannyian ismerünk, mégis mindannyiónkank mást jelentenek.

Kissé leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy a Jane Doe ezeknek az emberi érzéseknek a gyűjteménye, melyek 12 tételén át kerülnek bemutatásra a Converge múzeumának legborúsabbb kiállítótermében (pedig a többi sem a vidámságáról híres). Ez volt a banda negyedik albumuk, s véleményem szerint ekkora tisztult le igazán a stílusuk. Már a When Forever Comes Crashing című előző lemezen is érződött a változás, de a Jane Doe mutatja be igazán, hogy miről is szól ez a zenekar.  A Concubine tökéletes lemeznyitó. Rövid, disszonáns gitárpengetés után indul útjára az örvénylő káosz. Már-már grindcore-os dobtémákkal alápakolt fékeveszett őrlés váltakozik lassabb sulykolásokkal az egy percnél alig hosszabb számban, mely szinte észrevétlenül vált át a következő Fault And Fracture-be. Mániákus gitártémák és valami egészen elképesztő dobjáték jellemzi, a második percél történő leállás, majd az abból kibontakozó irgalmatlan befejezés pedig egyszerűen fantasztikus. A lemez hangzása egyébként nagyon el van találva. Koszos, élő, zajos, nincsen túlpolírozva, mégis minden hangszer tökéletesen hallható.

A Distance And Meaning laza indítása kis pihenőt enged az előző két szám után, de ez nem tart sokáig. Jacob Bannon itt vilantja meg először „igazi” hangját, a frusztrált verzék alatt. A refrénnel kirobban a feszültség, valósággal leradírozza az arcunkat, s a két sor között az ürességbe úgy hasít bele a theremin hangja, akár az intenzív-osztályon kisimuló EKG-é. (A theremin egy, a 20. század elején feltalált elektromos hangszer , mely nevét feltalálója, Leon Theremin után kapta. Megszólaltatásához nem kell hozzáérni, a hang magasságát és hang erősségét a zenész kezeivel két, a hangszer testéből kiálló antennához való közelítéssel és távolodással szabályozza.) Ben Koller dobos valami hihetetlenül üt az egész lemezen, mégis talán ebben a számban nyújtja a legjobb teljesítményt. Játékában az a legnagyszerűbb, hogy nem akar feleslegesen villantani, nem üti szét a számokat, mégis roppant technikás. A következő Hell To Pay békésebb vizekre evez, legalábbis zeneileg. Halk gitárpengetésre érkezik a torz basszus, amely lassan lüktető artériaként kíséri a visszafogott versszakokat. Jacob itt már dallamosan énekel, hangja fáradt lemondást tükröz, szorosan összefonódva az enervált elektonikus aláfestéssel. A refrének valamivel keményebbek, de még így is az album egyik legkönnyedebb tétele. Külön kiemelendő a második refrén utáni hangulatos, elszállós gitárszóló, ami kissé szokatlan tőlük, mégis tipikusan Converge.

Az ezután következő Homewrecker-ben viszont ismét elszabadul a káosz. Egy igazi himnusz ez, a fékeveszett düh hardcore-ba oltott poszt-apokalitikus himnusza. Érzed hogy vihar közeleg, mégsem tudsz elfutni. Az örvénylő pusztítás körbevesz, lehántja a húst a csontjaidról és elpusztítja a tudatodat, majd újraformál, de csak azért hogy elölről kezdhesse az egészet. Olyan erő ez, mely nem ismer irgalmat. Ahogy a szövege is mondja: „Követelem ezt a napot-nincs szeretet, nincs remény.” A The Broken Vow rövid, de annál tömörebb alkotás. Az első fél perce őrült pusztítás, de a 40. másodperc környékén egy egy hihetetlenül fogós rész következik. A zene lelassul, Jacob dallamosan énekel, közben a saját őrült rikácsolása hallatszik a háttérben, majd a zene megáll egy pillanatra, és a dallamos vokál helyét elkeseredett üvöltés veszi át. Eközben a zene folyamatosan építkezik, és egy kíméletlen leállásban teljesedik ki. Kevesen képesek olyan számokat írni, amelyek ennyire agresszívek, s egyben ennyire megkapóak egyszerre. A Bitter And Then Some egy hagyományosabb, hardcore-osabb tétel, rövid és pörgős, a vége felé még egy kis HC-s csordavokált is elhelyeztek.

A Heaven In Her Arms véleményem szerint a lemez egyik csúcspontja. Beteges gitár- és agyas dobtémákkal indít, melyből először egy szó szerint horzsoló részbe (nagyon durva a gitáreffekt), majd egy basszus-kiállásba váltanak, ám ezek csak másodpercekig tartanak, és folytatják a kíméletet nem ismerő pusztítást. Idáig még csak egy átlagos, technikás darálásnak tűnne a szám, ám 1:10 körül Jacob olyan énektémát hoz, amelytől első hallásra kirázott a hideg: torz, fájdalmas üvöltésében olyan kifacsart érzelmek rejlenek, melyeket szavakkal nem lehet leírni. Ezt tényleg hallani kell. Ezzel a vokállal zárja a számot, s miután látszólag végetér a „szenvedés”, egy-két másodpercnyi szünet következik, és egy lassú, súlyos őrléssel lassítják le felgyorsult szívdobogásunkat.  Phoenix In Flight. Főnix röptében. Az örökkévalóságot szimbolizáló, mitikus madár, mely halála után mindig feltámad hamvaiból. Itt fenséges, nyugodt röptének lehetünk szemtanúi, amint a magasba száll. Jacob éteri hangja, kimért, lassú dobok, zúgó gitár és eltorzult elektronikus hangok festik elénk e mesebeli teremtmény mozgását. Kecses, lágy mozdulatai csodálatraméltók, szinte megbabonáznak, ám egyszer miden véget ér. Miután a lény elér a magasba, szinte törvényszerűen alá kell hullnia. Az éteri hangok letisztulnak, kimértebbé válnak, elkezdnek torzulni és lassan kakofóniába torkollanak, ahogy a madár a földnek csapódva elpusztul.

Phoenix In Flames. A főnix lángra gyulladt, és szörnyű sivítást hallatva vívja haláltusáját. Kaotikus dobok és sikító ének érzékeltetik a szörnyű látványt, majd a földöntúli női hang az élőlény pusztulását. Egy pár másodpercnyi nyugalom, és ismét elszabadul a pokol, ám ez sem tart sokáig, hiszen a körforgás sosem áll meg. Kissé retardáltan indít a Thaw, Kurt Ballou gitáros különösen kiéli magát ebben a számban. Az ő képességeiről még nem ejtettem szót, bár annak aki ismeri , felesleges bármit is mondanom. Azonak pedig, akik nem hallották még, legyen elég annyi, hogy egy igazi virtuózról van szó. Hatalmas tehetség a srác, amellett hogy gitározik (nem is akárhogy), ő végezte a lemez társ-produceri munkálatait, és a számok nagy részét is ő írja. Talán ez a legagyasabb szám a lemezen, sok tördeléssel, dinamikai váltással, nem hiába sorolják be a zenekart sok helyen a mathcore kategóriába, ráadásul ebben a számban is rejlik egy olyan vokáltéma, ami egyszerűen hátborzongató. Jacobnak nagyon egyedi a hangja, tényleg nem hasonlító senkiéhez (bevallása szerint az Obituary,Entombed,stb. stílusú bandák hatottak rá, mikor kifejlesztette ezt a fajta „éneklési” technikát), és ki is használja, nem üvölti végig egysíkúan a lemezt. Utolsóként érkezik a címadó Jane Doe, mely igen epikusra sikeredett a maga 11 és fél percével. Lassan halad előre, a hagyományosabb verzéket és a dallamos refrént váltogatva. Körülbelül a felénél újrakezdik, olyan mintha mégegyszer, elölről újra eljátszanák a számot, csak kicsit rövidebben, ám ez nem válik kárára, egy percig sem érezzük azt, hogy unalmas volna. Mikor ez a második szerkezeti egység is véget ér, kis csönd után következik az utolsó rész. A halk énekből és a hangszerek lassú, nyugodt játékából a visszhangosított üvöltésekkel vált át a szám a percekig tartó, egyre zajosabb, katarktikus befejezésbe.

Tudom klisé, de ez a lemez képes maradandót adni ebben a műanyag, lélektelen produkciókal teli világban, rendelkezik egy olyasfajta érzelmi töltettel, ami nem sok alkotásra mondható el. Bár még csak 5 éves, már most klasszikussá vált, és ez minden dícsérő szónál többet ér.

Értékelés:10/10