Negative Creeps – Mutual Annihilation

Nem tagadható az a tény, hogy mindez az Ektomorf-hoz képest erős és érett anyag lett; rengeteg elfogadható ötlettel, s a fénymásológép itt is lapokra szedte a riffeket, és tabulátorba zárta a Sepultura, Machine Head, Pantera, Frontside összes valamire használható témáit. A zene keveréke, a Sepultura — Chaos AD. és néhol Roots idejéből merített urbánus lázadások és a fogfhéjas armageddon problematikájának. A korai Machine Head zúzó fogaskerekeit, melynek repedései fel-fel sebzik a Pantera és a Slayer farcolás vastagította, nem túl gyermeki csuklóit.
Panterából az alattomos fejbólogatást tépték ki szőröstül-bőröstül, mely mögött már csak az üres tekintet tátong, míg a Slayerből az okkult hitek adta meggyőződés és háborút vágták apró szeletekre, adagolva egy thrashcore-nak nevezhető jó munkásemberekre valló lemezen.
A Frontside se a full egyéniség, hanem a jól alkalmazott dekonstrukció egy példás és igényes üdvöskéje, mégis ehhez áll legközelebb a Mutual Annihilation. Tehát egyéniséget nem kell keresni, csakis tudást!

A témák itt is egymás után hömpölyögnek, tele remek váltásokkal és igencsak fogós alapokkal, az egyetlen baj az, hogy a hangzást a Frontside-al ellentétben, viszonylag retardált masszívitással lépdes csupán a dobhártyánkban, így az anyag alapvetően vérszegénységben szenved, és sehol sincs egy igazán nagycsöcsű ápolónő (azaz pénzes és nagynevű kiadó), hogy beoltsa. Pedig ez igazán jót tenne, mert minden sokkal inkább szeletelne, vágna, taposna; ez az a fajta paraszt metál elemekkel operálgató komplex másoló struktúra, melynek, ha nincs egyfajta mélyre döngölő hangzása, akkor a produkció bebukott. Ennyiben szerencsésebb az Ektomorf, melynek az NB, ha jó klipeket nem is, de hangzás mindenképpen kellően biztosít.
A görög kis banda a 3. lemeze után sem váltott stílust és/vagy nevet, pedig ez utóbbi, több mint szerencsétlen választás volt, mivel a hajdanán fénykorát élt Nirvana egy ismert nótájának címe. Ezek után a hallgató semmiképpen sem egy ultra-modern, minden brutalitással és tekeréssel felhatalmazott thrash metált várna, hanem valami depresszív, el-eltántorgó hígító szagú grungre-ot (megjegyzem az Ektomorf itt is szerencsésebben választott).
Hasonlóan mélyre bír húzni, csak amíg pl. a Nirvana a metadon/depridol „citrompótlókat” hajigál a drogambulanciás vizespoharainkba és gyermekkorunk enyészett emlékeivel vívódhatunk, addig a negatív borzongás egy olyan mocsárba húzza le lábunk kaszabolt földes-halálszagú kezével, melynek stílusát éppen a fertőzöttsége adja: thrash/death metal elemek forrnak a hatalmas kondérban, melyet egy bazinagy és gyilkos metalcore kanállal kevergetnek, csipetnyi vérrel-rothadással, kereszténység ellenes babonákkal és az új világ eljövetelének próféciájával.
Ha stílusra szeretnénk bontani, akkor természetesen ráhúzható a mai trendben domináns szerepet betöltő metalcore stílus cimkéje, ám ennyivel deathcore is lehetne; én leginkább thrashcore-nak definiálnám, de mindenkinek magára bízom a behatárolást.
Az egészre jellemző egyféle masszív bólogatós riffelgetés, mely kellően szaggatott és groove-os, hogy eladható legyen, és a régi Sepultura ízek visszaköszönjenek korrekten, erre még ráfeszül egy Max Calvera szerű őrlő vokál, és egy meglehetősen Kerry King féle Slayer gitárvinnyogás. Természetesen azt a szintet nem üti meg, de egy kellemes ízt ad ennek a nem mindennapi másoló crewnek.

copy paste copy paste, but so-so perfect…

Nem akarom elviccelgetni, de higgyétek el, ennek a bandának éppen ugyanaz az a rákfenéje, ami az Ektomorf-nak; egyéniség keresés-nemtalálás, s a legnagyobb baj az, hogy nincs meg az a tátongó űr, amit ezeknek a bandáknak meg kéne tömniük, foltozásnak és jó munkásembernek meg ott a Szalacsi meg a kannás muskéta… remélem érthető a problémám, mert a lemezre 10 pontot is adhatnék, ha nem ismerném azokat a bandákat, ahonnan merítenek. Értékes anyag a magamódján, mely értékelhető, de fel nem becsülhető mérvadóan, mert olyan, mint egy lerágott csirkecomb, mely egykoron biztos kibaszott ízletes volt.

Nehéz érzéseim vannak, mert le is húznám meg nem is, a szavaimból a cinizmus és az elismerés egyszerre olvasható ki, s ez nagyon is így van jól, mert rengeteg jó ötletetet hoznak, nagyon jól adják elő, élvezhetőek a riffek, és vannak nehezen felejthető dallamok, csak éppen semmi szükség nem volt erre a lemezre.
Azt hogy ők ezt "Satancore"-nak tekintik, az mindenképpen pejoratívan érint, csak, mert a szövegek nem ennek koncepciójára teszik a legnagyobb hangsúlyt, persze a mai keresztény metalcore globál felhozatala mellett szükség van az ilyenekre is … gondolom a sok okkult jelkép vitte őket a térre, boszorkányt égetni, illetve a finn sm/ns (Sado-mazo/NS) nuclear metál is bejátszott (az egyik gyereken Impaled Nazerene trikó feszít).
A szövegeket többnyire komolyan lehet venni, és rendesen át vannak itatva a keserűséggel; s kellő világfájdalommal, hogy az hasítson és marjon, persze az ilyen számcímek, mint pl.: We Come For Your Ass (had ne fordítsam, haha), akármennyire is vulgárisak és őszinték, nekem első olvasatra, inkább valami gorecore titulusát súrolta.

Feleslegesnek tartom, hogy kivesézzem ezt a 10 számot, mind ugyanarra a paraszti megoldásra épít, melyeket elejétől a végéig meg kell hallgatni, hogy felszántsák a kertet, hiszen minden egyes nótában vannak nagyon jó részek. Persze dalok egymásutániságának mindvégig megvan a maguk dinamikája, melyekhez néhol még In Flames féle lépegetés is párosul, illetve a kórusok is erősek olykor-olykor. A borító a műtéti és bonctani eszközök végett könnyen a Carcass-t jutatta eszembe, ám ez annál sokkal dallamosabb, s persze a booklet nem a világot menti meg (ahogy a zene se), és a lemez hangzása sem egy éteri kolosszus ébredése, de mindenképpen egy jó anyag, amibe érdemes bele-bele hallgatnia annak, akinek megfelel 192 kbps-ben.

Zárásnak valamit, mi?
Tanulsága a zeneiparnak, az, hogy pénz, pénz, siker, csillogás… avagy ez a banda egy kis kiadónál látott napvilágot; ezzel az egyáltalában nem rossz anyaggal, míg pl. az Ektomorf nagykiadónál, a hasonszőrű (sőt, szerény véleményem alapján még gyengébb) korongjával… mégis a kettő közti differencia hatalmas, fura paradoxon az, hogy a zene egyfajta médium, de ennek a médiumnak is szüksége van legnagyobb közvetítőre, a médiára; hogy elfoglalja helyét azokon a székeken és karzaton, melyek páholyaiból a siker és a ragyogás című szaporodunk-meghalunk drámát szemlélik.

10/8.5 (egy próbát megér, ha fekszenek a fentebb említett bandák lenyomatai)