2011. június 29.
Egy újabb jelentőségteljes állomásához érkezett a skalaros rendezvények sorozata ezen az estén. Ugyan mindkét zenekar már többször is megfordult hazánkban, de mivel legutóbbi látogatásuk már több évvel ezelőtt történt, így itt volt az ideje, hogy újra az izgatottság legyen úrrá minden hardcore/metal iránt fogékony emberkén, főleg, mivel az eddigi tapasztalatok alapján nyugodtan megelőlegezhettünk egy adrenalinban, pozitív energiákban gazdag moshpitekkel tarkított bivalyerős hétkezdést!
A kapunyitást követően, fél nyolckor lépett a hazai The Last Charge a színpadra, akik egy eléggé családias létszámú közönség előtt nyitották meg a Dürer Nagytermében az estet. Korábban nem volt szerencsém a csapathoz, így mindenféle előzetes elvárás, előítélet nélkül tekintettem végig félórás koncertjüket. Kissé felemás érzéseim voltak a programjuk alatt, hiszen mindig amikor épp kezdett volna elkapni a hév, valamivel sikerült elrontani az összképet. A színpadi kép és az átkötő szövegek is helyenként inkább humorosan hatottak, és nehéz volt komolyan venni a brigádot időnként. A két énekessel operáló csapat egyik fele a kutyaugatás-szerű vokálokért, míg a másik a mélyebb hörgésekért volt inkább a felelős. A hardcore alapú zene fontos elemeként rendre érkeztek a mázsás breakdownok, de az igazat megvallva, valahogy kissé egybefolytak a dalok már egy idő után, amit a már két éve cím nélküli szerzemények se segítettek a megkülönböztetésben. Időnként nekem a Cunthunt777 ugrott be színpadi show és a vokalizálás miatt, és ezt most nem bántólag írom. Igazából megvolt a maga bája a koncertjüknek, és ha idővel kicsit letisztulna a zene, még akár engem is jobban meg tudnának győzni. Most valahogy hiányzott az átütő erő a bulijukból, és habár nem tegnap alakult a banda, nem túl összeszedett csapat benyomását keltették itt-ott.
Durván negyed órás átszerelést követően a Death By Stereo robbant a színpadra, Efrem Schulz énekes pedig az első pillanatoktól kezdve teljes extázisban pörgött nem csak a színpadon, de az eleinte még valóban kissé üresnek ható tánctéren, folyamatosan „zaklatva” az ácsorgó nézőközönséget. A folyamatos berohanásaival sikerült állandó munkával ellátnia a technikai személyzetet, mivel minden egyes alkalommal kitépődött a mikrofonkábel, a színpadra állított 4 mikrofon fele pedig jó időre elnémult hosszú percekre, haha. Nagyon ott volt a póver a koncertjükben. Tényleg minden egyes embert egyesével megszólított a dalok alatt, egy igazi profi showman, aki egy másodperc erejéig sem képes egy helyben maradni. A teljesség igénye nélkül a következő dalok alkották a budapesti koncertjüket: Lookin’ Out for #1, Binge / Purge, No Shirt, No Shoes, No Salvation, Holding 60 Dollars On A Burning Bridge, Shh, Nosotros Controlamos Todo, It´ll Be Our Little Secret, Emo Holocaust, I Sing For You, This Curse of Days, Wasted Words.
A vokalizálás terén remekül segítette ki, illetve dolgozott mellé JP Gericke gitáros a tisztákkal, de mindenki alaposan kivette a részét a csordavokálokból. A színpadi kép másik óriási alakja volt Dan Palmer gitáros aki tarkopasz fején valami eszméletlen komolyan mutatott a vastag, pödrött bajsza. Mindemellett pedig ha épp tappingelésre került sor, a pengetőt minden esetben feltapasztotta a homlokára, haha. Igazi vidám fickók ezek, miközben azért az üzenet is ott volt. Egy igazi önfeledt hangulatot varázsoltak a Dürerbe. Ugyan nem tartozok a csapat legelkötelezettebb rajongói közé, de a Death for Life nagy kedvencem a bandától, ezzel valahogy hasonlóképpen lehetnek a srácok is, hiszen erre ment a legnagyobb hypeoltatás például a Binge / Purge előtt is. A Sepultura mezben fellépő Efrem másik nagy húzása volt (amellett, hogy Jakab Zolit is felinvitálta két dal között a színpadra) még az volt, amikor egészen a keverő pultig szaladt és a fénypultba felállva vezényelt le legalább egy fél dalt. Legutóbb 2006-ban a Szigeten voltam DBS koncerten, akkor valahogy nem ájultam el az áhitattól (az igazat megvallva, nem is nagyon emlékszem a bulira), de az biztos, hogy ez a koncert most sokáig meg fog maradni az emlékezetemben!
A koncertjük befejeztével nem sokkal sikerült lepacsizni Dan Palmer gityóssal, valamint fényképezkedni is egyet vele, nagyon közvetlen arc volt. Arról pedig nem is beszélve, hogy Efren azóta már be is írt egy köszönő posztot az esemény facebook oldalán. Ez ám a pozitív mentalitás!!!
Egy komolyabb átszerelést követően pedig, ahogy arra számítani lehetett, egy a keverő előtt kialakult heringeffektus közepette kezdett bele programjába a Hatebreed az Everyone Bleeds Now című dallal, amire azonnal el is szabadult a pokol a tánctéren. Érdekes, mondhatni jópofa dolog volt, hogy időrendben visszafelé jöttek az egyes dalcsokrok minden egyes lemezről. Ráadásul tették mindezt úgy, hogy nincsen előre megírt setlist, hanem ott helyben a koncert hevében választja ki Jamey a dalokat, haha. Így aztán az In Ashes They Shall Reappel lezárult négyes blokkot követően jöhetett a Supremacy, és olyan dalok mint az As Diehard As They Come, a To The Threshold, és a Mind Over All. A közönséget nem nagyon kellett unszolni, mindenki egy emberként evett Mr. Jasta tenyeréből, de jól érezhetően, ahogy jöttek a régebbi slágerek, úgy kezdett egyre inkább felforrósodni a buli, valamint én magam is egyre inkább kezdtem felszabadultabban érezni magam. Nekem ez a legutóbbi, self-titled anyag valahogy nem lett a szívem csücske… A The Rise Of Brutalityt olyan dalok hivatottak népszerűsíteni, mint az albumnyitó Tear it Down, a Straight To Your Face, a Doomsayer, a Beholder of Justice és a Voice of Contention. Sajnos a személyes nagy kedvenc, a This is Now nem volt, de valójában nincs ok a panaszra, hiszen ahogy látjátok, igencsak előnyben volt részesítve a 2003-as korong. Az egy évvel korábban kiadott Perseverance-ről a a címadó, a You’re Never Alone, az A Call For Blood, és a Proven dördült el. Ekkor érkezett időutazásunk ’97-be, hogy a Staisfaction is the Death of Desire lemezről a Before Dishonor, Burn The Lies, Empty Promises, Last Breath négyes okozzon katartikus élményt az old school ‘breed fanoknak. De hogy teljes legyen a kép, az Under the Knife EP sem maradhatott ki a sorból, hiszen a Smash Your Enemies és a címadó tétel is terítékre került.
Habár hivatalos ráadás nem volt, de az ezt követő három gigaslágert én mindenképp ebbe a kategóriába sorolnám. Nem volt mese, a Destroy Everything, Live For This, I Will Be Heard triót nekem is testközelből, a húsdarálóból kellett átélnem. A koncert végén Jamey csinált pár képet a közönségről, ami már fel is került a facebookra, úgyhogy lehet bogarászni bátran!
További koncertfotókért pedigg klikk ide.
A színpadon tevékenykedő biztonsági ember időnként túlzottan komolyan vette a feladatát, hiszen többször is indokolatlanul lökdöste le az egyáltalán nem zavaró emberkéket a színpadról, amire Jamey mutatta is neki, hogy nyugodjon meg szépen. Összességében egy patent kis bulit adott a Hatebreed, egy végig lelkes és jófej Jamey Jastával a középpontban. Korábban csak fesztiválokon láttam a bandát (’94 Sportsziget, ’09 Download), úgyhogy örültem végre egy klubbulinak. A Death By Stereo tagjaiban pedig rendkívül szimpatikus emberkéket ismerhettem meg, Efrem pedig abszolút csúcs frontember. Aki ellátogatott ezen az estén a Dürer Kertbe, pontosan tudta, hogy mire számíthat, a fellépő bandák pedig maximálisan kiszolgálták az igényeket.
A lehetőségért köszönet a Skalar Music Hungarynak. A cikkben látható videókat a Concertphotos.hu, a fényképeket Máté Évi készítette, köszönet Nekik is az együttműködésért!
