The Swellers – Good For Me

A Diener testvérek által alapított formáció 2002-ben kezdte meg életútját, amit azóta (a friss művet is beleértve) négy nagylemez és egy EP szegélyezett. A lemezről lemezre történő fejlődést reprezentáló görbén az első inflexiós pont a 2009-es, harmadik albumuk kiadása idején jelentkezett. Szó sincs persze strukturális törésről, de az aprónak azért nem mondható súlypont-áthelyeződések azért hangsúlyosabbá tettek addig nem jellemző vonásokat. Hogy nevén nevezzük a gyereket, arról van szó, hogy a korábban jellemző összetettebb, metálos felhangokkal tarkított gitártémák egyszerűsödtek, a gyors dalok eltünedeztek, Nick Diener pedig fogósabban kezdett el énekelni, mint valaha. Míg az előbbiek érzékenyen érinthettek egyeseket, utóbbi jelenség – kéz a kézben a helyenként melankolikus szövegvilággal – kifejezetten kellemes ízt kölcsönzött az Ups And Downsizingnak. Persze a változás folyamatát beindító tényezőnek neve is van: Fueled By Ramen. Eltekintenék attól, hogy pikírt megjegyzésekkel illessem a kiadó zenekarainak többségét, de annyit azért hozzáfűznék, hogy valószínűleg igazuk lehet azoknak, akik a „rockosodást” az ő számlájukra írják.

Szó mi szó, rendesen megindult a zenekar szekere (például turné a Paramore társaságában), de szerencsére nem a lejtőn, hiszen az UAD azért remek dalszerzői vénával megírt szerzeményeket tartalmazott, így biztos vagyok benne, hogy a népszerűség nem csupán a háttér következménye. Jómagam tetszetősnek ítéltem meg a 2009-es produkciót, így abban a reményben tekintettem a Good For Me megjelenése elé, hogy a nomen est omen hipotézisen még véletlenül sem esik csorba. Ezt az első kislemezként érkező, klipesített The Best I Ever Had szerencsére meg is erősítette, még ha magára a dal címére csak erős megszorítások mellett húzható rá az előbbi vélelem, legyen bármennyire is szívhez szóló szerzemény. A tréfát félretéve, az első single tökéletes esszenciája annak, amit a korong egészén hallhat az ember. Jóval több a középtempó, mint bármikor, de a személyes töltetű, „sztorizós” szövegvilág olyan közel hozza a hallgatóhoz a zenekart, mintha csak a haver bandája lenne, hiába áll ez sok helyen zeneileg közelebb a Foo Fightershez, mint mondjuk az Over Ithez.
Ha pár szóban kellene összegezni a lemez erényeit, akkor csak annyit vetnék papírra, hogy minden egyes tétel olyan, mint egy szelet a múltból, aminek megidézése mindig kellemes, meleg érzéssel tölti el az emlékkép tulajdonosát. Ebből a szempontból olyasmi hangulata van Good For Me szerzeményinek, mint mondjuk a The Ataris 2003-as magnum opusának, még ha nem is annyira markánsak és jók ezek a kompozíciók. Az album első fele tartalmazza a tempósabb szerzeményeket, amelyek közül a már említett mellett az Inside My Head és a gyors Parkview bizonyulhat a legelragadóbbnak; a második felén pedig a szenzitívebb irányvonal dominál – ez alól az erős háttérvokállal megtámogatott Nothing More to Me képez kivételt, ami a kisfilmes dal mellett talán az egyik legnagyobb sláger.

Első hallásra előfordulhat, hogy átlagos lemeznek tűnik majd a Good For Me, sőt, az is lehet, hogy valakit egyáltalán nem kap el a hangulata, de azt javaslom mindenkinek, hogy pörgesse meg párszor, mielőtt ítéletet mond felette. Szerintem nagyjából egy szinten mozog az előző mű színvonalával, viszont hallgatásról hallgatásra, egyre jobban hozzám nőnek a dalok, miközben képek, sztorik garmadája ötlik az emlékezetembe. És ilyenkor akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.

8/10