NOFX – Wolves In Wolves’ Clothing

Tinédzserkorom nagy kedvencei ők. Számos remek (és néha lécet rezegtető) lemezzel a hátuk mögött ismét támadásba lendülnek. Immáron itt áll előttem az új évezred második vadonatúj NOFX albuma (persze nem tétlenkedtek, válogatások, kislemezek voltak szép számmal). Mostanság elég sok csalódást kellett tőlük elszenvednem, az új anyagok rendre rosszul estek nekem a korábbi remek lemezek fényében.
A kezdő 60% rögtön elkeserítően, andalítóan kezdődik, átmulatott éjszaka után, kis társaságban egymásba kapaszkodva éneklős érzés, amik egy kocsmában elmennek, de egy NOFX lemezen kevésbé. Aztán szerencsére csak elkezdődik, és egy jó, de teljesen átlagos lemezindító nóta kerekedik belőle. Ismerős az USA-Holes is, zenei megoldásai nagyon hasonlóak a korábbi lemezekhez, hirtelenjében nem jut eszembe, melyik nótával vonhatnék párhuzamot. Tudom viszont, hogy hol hallottam már a Seeing Double at The Triple Rock-t, kísértetiesen hasonlít a bohócos lemez (War on Errorism, 2003) nyitó dalára. Nagyon nem stimmel itt valami… We March to the Beat of Indifferent Drum, ez a folytatás. Lassan akar beindulni, aztán mégiscsak egy szélsebes sablonnóta lesz belőle. Negyedik számnál tartunk, semmi eredetiség, semmi új dallam, El Hefe sem trombitál még (pedig azt szeretem, sokat lendítene rajtuk). Jajj ne, a The Marxist Brothers! Már az albumot felvezető kislemezen se szerettem, a Fat Club-os maxikon se, és most pedig ezt is átugrom. 1 éven belül harmadik hanghordozón jelenik meg, pedig ennyire nem jó, sőt! Reménykedve álltam neki a The Man I Killed-nek, szerencsére alig hosszabb 1 percnél. Nem igaz, hogy 1 percet nem tudnak tisztességesen végigzúzni, ez már komolyan mondom, dühítő. A verzék alatt akusztikus country-s játék, a dal is így kezdődik, így is ér véget. Az első igazi kellemes percet a Benny Got Blowed Up hozza, amit a bakelitmaxi sorozatról ugyan páran már ismerhetnek, de ez legalább egy jó szám. Nem nyújtják el, 1perc 5 másodperc, ugyan ilyet is hallottunk már, de legalább emlékeztet a So Long (and Thanks for all the Shoes, 1997) lemez gyorsabb, punkosabb pillanataira.
Unom már elmondani, de ismét egy Fat Club-os nóta, a Leaving Jesusland van soron. Középtempós, annyira nem rossz, de valahogy nem akar működni. Annyira nem is új nóta, már a kislemezsorozat előtt is ismert volt, valószínűleg még a War on Errorism-ről maradt le. Nem kéne azért mindent újrahasznosítani! Ismét egy tipikus NOFX nóta, a jobbak közül: Getting High on the Down Low. Szerencsére nem hosszú, tetszik benne El Hefe szólója (de rég hallottam jó szólót tőle). Sajnos a Cool and Unusual Punishment megint nem túl eredeti, de szintén a jobbak közül való. Lassan már az ilyennek is örülni kell, szomorú. Címadó tétel, röpke 2 percben: Wolves in Wolves’ Clothing. A lassú kezdés itt sem kecsegtet jóval, várható volt, hogy nagyjából a szám felénél elindul az aprítás, de teljesen átlagos nóta, Hefe mester azért itt is uralja a terepet egy rövidke magamutogatás erejéig. A Cantado en Espanol egy spanyolos ritmusú, rövid és lassú szám, és őszintén szólva van annyira rossz, mint a Marx testvéres szösszenet volt pár perccel korábban. Sőt!
És végre… a 100 Times Fuckeder ismét egy jobb pillanat, bár a belassulásokat nem díjazom, megtörik az amúgy dinamikus számot, és megint van egy jó szóló benne. Nem tökéletes, de volt már (és sajnos lesz is) rosszabb.
Fél perc csak az Instant Crassic, szerencsére. Végre ismét egy régi ismerős a már sokat emlegetett bakelit (elitnek túlzás nevezni) sorozatról: You Will Loose Faith. Igen, kezdem elveszíteni a hitem. Pörög, mint a buszkerék, de csak üresjáratban… mikor kapcsoltok már 5-ös fokozatba, de komolyan? A szám legnagyobb baja, hogy szintén sokszor, sok helyen eljátszott klisékből van összerakva. Az egész lemez emlékeztet engem egy netes játékra, amiben előre rögzített akkordokat egymás után pakolászva lehetett punkszámokat kreálni. Nekik is van egy ilyen programjuk… Feladom. One Celled Creature tulajdonképpen nem rossz, sőt valami megmagyarázhatatlan okból tetszik is, legalábbis a második fele. Lassú, de zúzósabb szám, mire élvezném, máris eltelik a másfél perc, és jön a lassú akusztikus levezetés, a Doornails. Ez a szám jó is lehetne, egy fél órás tombolás után, lazításként. És végül [/b]60% (Reprise)[/b], ismét nekiveselkednek a nyitó tételnek. Második hallásra ezek a dallamok már egészen bejönnek, tipikus, de most ennek is csak örülni lehet. Kár hogy rövidek a jobb részek benne.
Összegzésként: ilyen gyenge NOFX lemezt még életemben nem hallottam, messziről süt róla a fáradtság, ötlettelenség. Ha az idei évet kéne punk szempontból értékelnem, dallamok tekintetében a Buzzcocks friss lemeze felülmúlhatatlan, ha pedig sorra vesszük a politizálósabb, komolyabb lemezeket, akkor pedig farpofára ülök az új Ignite-tól, és az Anti-Flag is egy jó, bátran felvállalható anyagot tett le az asztalra, hogy csak a nagyobb neveket említsem. A lemezen egyetlen potenciális sláger sincs, fogták a régi ötleteket, kicsit átszabták, és újra kiadták. Ideje lenne már felébredni, Bush gyalázása helyett inkább összerakni még egy S&M Airlines-t vagy Ribbedet! Vagy egy új White Thrash-t…
Gratulálok fiúk, év csalódása gyanús!
5/10… de csak mert jószívű vagyok, és mert NOFX. A jobb számokból érdemesebb lett volna kiadni egy kislemezt, a maradékot pedig korlátozott példányszámú bakeliten szétosztani a fanatikusok között. Akkor 7-8 pontot is kaphatott volna az aktuális új anyag.