2024. december 1.
Kevés olyan zenekar van a kaliforniai pop punk színtéren, amelyik olyan rendszerességgel járna hozzánk, mint az 1996 óta létező Zebrahead. Minden itteni bulijukon elmondják, hogy mennyire imádják Magyarországot (ez valószínűleg csak Budapestre és a Vittulára korlátozódik), illetve több barátjuk is él itt, így mindig szívesen ejtik útba a mi kis pöcegödrünket. És mi nagyon is hálásak lehetünk nekik ezért! Miután tavaly februárban az A38 hajón tépték le a fejünket, pár hónappal később, a gatyarohasztó nyár kellős közepén pedig a Budapest Parkban melegítették a színpadot a Simple Plan előtt, most ismét ellátogattak kis hazánkba a Friday Night Every Night névre keresztelt közép-európai turné keretein belül, hogy ismét atomjaira bontsák az A38-at. Most egy hideg kedd estéből sikerült olyan őrületes bulit kihozniuk, hogy azt is elfeledtették, hogy másnap meló van, így a turné elnevezése legkevésbé sem nevezhető barokkos túlzásnak.
Előzenekarnak a lengyel CF98-et, egy 2003 óta aktív, belevaló csajfrontos skate punk-bandát hozták magukkal. Nem tagadom, nem volt időm felkészülni belőlük, a koncert előtti órákban sikerült egy-két dalt meghallgatni, az alapján nem számítottam sok meglepetésre, de szerencsére kellemesen csalódtam! Az intrónak szánt Hollaback Girlnél (Gwen Stefani slágere, amivel megtanította az egész világot, hogyan kell betűzni a banánt) egy picit megijedtem, hogy ebből mégis mi lesz, de egy fél percen belül már bólogatva hallgattuk őket azzal a két maroknyi emberrel, akik a korai kezdés ellenére is megjelentek. Karolina a buli reggelén realizálta, hogy “elment a hangja”, ez egyáltalán nem volt észrevehető a performanszon, ha nem közli ezt a tényt velünk a helyszínen, valószínüleg fel sem tűnt volna senkinek. Adott egy kis interruptersös karcosságot az előadásának, ami nemhogy beleillett, de még sokkal jobban is állt a daloknak. Az egyetlen “zavaró tényező” számomra csak az volt, hogy nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy az ő gitárosuk és a Zebrahead basszere akár ikertornyok is lehetnének. Szerintem minden elder emo szívébe belopták magukat a dalok közti Mario-zenékkel, de ha ez nem lett volna elég, egy medley-t is elnyomtak a kedvenc tinislágereinkből, mint például a Middle a Jimmy Eat Worldtől, vagy a Teenage Dirtbag. Az egyre sűrűsödő tömegből biztos, hogy szereztek pár újdonsült rajongót maguknak, hiszen egy nagyon szerethető zenekar, akik borzasztó hálásak voltak mind a főzenekarnak, mind a közönségnek. Reméljük, hamarosan viszontláthatjuk őket, akár headlinerként is! Leköszönésképp – nem láttad jönni – rickrollt kaptunk, ami mindenkinek (igen, még a morcosabb egyéneknek is) mosolyt csalt az arcára.
Egy gyors szünetet követően akik nem fagytak oda a szélben a fedélzetre és visszaértek időben a Zebrahead kezdésére, tanúi lehettek a The Perfect Crime-nak, elejétől a végéig. Aki pedig volt olyan szerencsétlen, hogy a pontos kezdések ellenére azt gondolta, még elszívhat egy cigit és elmehet biztonsági pisilni (én, én voltam ez a szerencse nélküli), az az életéért és söre biztonságáért küzdve verekedhette előre magát a pit széléig, ahol az addig meglepően tele leévő műanyagpohár tartalma egyből garatnál végezte, csak nem az optimális oldalon.
A zenekar az összes népénekeltetős slágert elnyomta, panaszra senkinek nem lehetett oka, még talán új barátságok is szövődtek az egymásba karolós, együtt dölöngélős Drink Drink [az éppen aktuális város neve behelyezendő] himnusz közben és/vagy után. Aki nem volt még Zebrahead-koncerten – erre egyébként rá is kérdeztek, és meglepően kevés ember tette fel a kezét -, az talán meglepődött a színpadon lévő minibáron, vagy a csontváz onesiesben flangáló hangulatfelelősökön, de legtöbbünknek nem ez volt az első ródeója, így fel voltunk készülve arra, hogy bármikor a nyakunkba eshetnek emberek. Azon se nagyon lepődött meg senki, amikor egy wall of death után a frontember Ali leugrott a közönségbe, és a legkirályabb szappanbuborékos (!!) circle pit kellős közepéből énekelte el az Anthemöt. Utolsó előtti dalnak a legújabb single-t kaptuk, ami a Puppet Stringers címet viseli, és akkor még nem töltötte be a második hetét, utána pedig az All My Friends Are Nobodies következett, de az igazi kegyelemdöfést Whitney Houston I Will Always Love Youja adta meg, ami alatt végig azon töprengtem, vajon a zenekar küldi nekünk ezt a dalt, vagy mi nekik? Bárhogy is, az érzés kölcsönös és Alig várjuk (haha), hogy a Zebreahead újra kirántson minket a dolgos hétköznapokból és bebizonyítsa, hogy bármelyik nap lehet péntek, ha mindenki úgy akarja.
Fotók: Kiss Lou / alltimelou
