2024. november 8.
Ez itt az Aktuálista cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)
Mai vendégünk Gerő András Péter, más néven Hex, aki amolyan két lábon járó svájci bicska a fővárosi éjszakai életben: koncerteket szervez, hangosít, vizuálokat készít, tehetségkutatót rendez a Kill Monday Management égisze alatt, meg persze énekesként is aktív. A zenekara, a mentálhigiénés prog metalos Auraleak épp most adta ki a debütáló lemezét, a The Spirit Matrixot, amiről Hex minden apró részletet el is mesélt a premierünkben. Ennek folyományaképpen pedig felkértük, hogy meséljen még egy kicsit arról is, hogy a saját anyag előkészítése mellett mi mindent hallgatott még össze mostanában.
Próbálok nem csak úgy random zenét hallgatni, hanem tényleg figyelni rá, átélni, amit adni tud. Persze néha csak háttérben szól, vagy munka mellé megy, de még az is szándékos – olyankor is megvan a maga szerepe. Amikor viszont igazán ráhangolódom, imádom észrevenni a finom kis részleteket, a szöveg mondanivalóját, meg az összhangulatot. Ez a fajta odafigyelés nekem olyan, mint egy meditáció: lelassít, befelé visz, segít jobban megérteni, mit vált ki belőlem a zene és hogyan formálja az aktuális hangulatomat. Úgyhogy íme, mik pörögtek mostanában a legtöbbet nálam, és nem, nem 10 NIN-lemezt hoztam ma.
Az ausztrál kvintett tavaly, 9 év után kihozta az év egyik legpimaszabb lemezét. Zeneileg elképesztően sokszínű, mindenféle hatás keveredik benne, persze a zappai inspirációkat sem titkolják. Akik ismerik az eddigi munkásságukat, azoknak nyilvánvaló, hogy telibeszarták a rajongói elvárásokat – inkább kísérleteznek, és ezzel most is egyedi, megismételhetetlen anyagot hoztak létre. A 12 szám végig emlékeztet arra, miért tartják őket a modern progresszív zene egyik legizgalmasabb zenekarának, és miért ez lett az utóbbi évek egyik legjobb albuma a műfajban. Azóta is újra meg újra meghallgatom, valamint nemrégiben a Dürer Kertben végre először élőben is átélhettem.
Ironikus módon a Screen Violence szándékosan túlszárnyalja az elmúlt évek popzenéjét: a dalokat a slasher-filmek, az emberi kudarcok és a világjárvány utáni, képernyőn keresztül közvetített üresség ihlette, ehhez az egészhez pedig a drámai dark pop atmót Adele producerei segítségével fújták aréna méretűre. A Chvrches mestere annak, hogyan építsenek egy dal köré atmoszférikus és drámai textúrákat a ‘80-as éveket idéző retro szintipop mellett, miközben Lauren Mayberry éteri, kristálytiszta énekhangja jellegzetes kontrasztot ad a zenekar gyakran sötétebb, melankolikus témáihoz. Élénk, pezsgő dallamok, sötét szövegek, intenzív, gigafesztivál méretű tér, friss, kortárs, kifejező és időtálló, a Robert Smith-es duett pedig kifejezetten kilő a kibaszott űrbe.
Na, hülyegyerek csak azért is becsempészte a Reznor-vonalat. A kedvenc chillelős és hangrendszertesztelő zenéim közé tartozik a How to Destroy Angels, azaz Trent Reznor, kedves felesége Mariqueen Maandig, Atticus Ross, valamint Rob Sheridan szerelemprojektje. Zeneisége sötét, misztikus és atmoszférikus, egyszerre nyugtalanító és lenyűgözően elegáns. A projekt egyedi hangzása a Nine Inch Nails ipari hatásait vegyíti elektronikus, ambient és trip-hop elemekkel, amik egy különleges, földöntúli hangulatot teremtenek. Az elektronikus textúrák és rétegek kísérteties effektekkel és torzított hangokkal találkoznak, ami révén a zenéjük egy feszültséggel teli, de finoman kidolgozott atmoszférát teremt. A vokálok éteri és sejtelmes minőséget adnak a zenének: Maandig lágy, néha suttogó énekstílusa és Reznor mélyebb, visszafogott jelenléte között egyfajta dinamikus feszültség húzódik. A technológia, a melankólia és a minimalizmus mesteri keveredése, én már csak azt sajnálom hogy ennél a lemeznél megrekedt a dolog a NIN akkori újraindulása miatt (is, meg az azóta már negyedik – ötödik? – kipottyant gyerekük miatt).
A dán Vola az elmúlt évtized progresszív metal színterének egyik legkülönlegesebb formációja. Három egymást követő albumukkal egyedülálló, finoman kidolgozott világot építettek fel, amely egyszerre okos, technikás, kreatív és mélyen fülbemászó. Minden dalban érződik a zenekar körültekintő megközelítése: a részletekig átgondolt hangszerelés, a megkapó dallamok és a hangszerelés preceizitása minden számukban szinte kézzelfoghatóak – már az első lemezük olyan hatással volt rám, hogy rögtön az egyik kedvenc bandámmá váltak. A Vola zenéje nemcsak technikai bravúrról szól; lírai narratívájuk egyszerre magával ragadó és olykor megrázó, tökéletesen ötvözi az érzékenységet a zenei erővel. Ez az új lemez minden bizonnyal megörvendezteti a régi rajongókat, hiszen hű marad ahhoz a stílushoz, amitől a banda ennyire különleges. Ugyanakkor, az újonnan érkezők számára is ideális kaput nyit a Vola lenyűgöző világába – egy olyan világba, amely egyszerre mély és sokrétű, és minden hallgatással újabb rétegeit fedi fel. A Vola megmutatta, hogy képes a folyamatos megújulásra anélkül, hogy elveszítené az egyediségét.
Pörgős, innovatív elektro-blues-rock New Orleansból, mely ötvözi a ’60-as, ’70-es évek soul és a psy rock vibe-jait a jazz és a progresszív rock stílusjegyeivel. A zenekar híres arról, hogy élő fellépéseiken is rendkívüli energiát sugároznak, gyakran improvizatív elemekkel fűszerezve a produkcióikat, kétszer soha nem játszottak el ugyanúgy egy dalt. Lírailag megfiatalodottak, határozottan újra felfedezik az öröm és béke érzését, amely áthatotta első albumukat, az Armistice-t. Mintha megbirkóztak volna saját furcsa énjükkel és kínos egyensúlyozásukkal a keresztény és a mainstream közönség között (ez az a banda, amely híresen beperelte kiadóját, amiért az „keresztény bandaként” hirdette őket). Egy őszinte és hiteles lemez, amely egy viaszgömbbe sodorja a hitet, a kételyt, a bűntudatot, a feloldozást, az interperszonális konfliktust, a romantikát, meg mások igazságtalan elvárásait. Olyan dalok vannak a lemezen, amelyek abból a folyamatból épülnek fel, hogy szétszedjük a banda identitását, bütyköljük, majd újra összerakjuk, mint ahogyan látható pl. a Reset felvétele a zenekar tipikus színpadi bohóckodásaiból (ami általában azt jelenti, hogy szó szerint szétszedik a felszerelésüket, és a legszokatlanabb módon hangot adnak vele). Csodálatos dolog ez az egész, ha a füled és az elméd hozzászokik. 2017 óta sajna már csak Paul Meany szólóprodukció (nyehh).
A prágai banda egyszer tavaly egy teljesen random szerda estére jelentkezett be hozzám egy bulira, mert szerettek volna egy pesti turnéállomást is. Pár dalt hallgattam csak meg előtte, de élőben szerintem levegőt is alig vettem, annyira zseniális volt, teljesen ledöbbentem. Jó dalok, minőségi zenészek, progresszív metalba hajló poszt-rock és space rock elemek, elképesztő riffek és dobolások, catchy énektémák, melyek felett áhitatos ambient szövődmények lebegnek. Nagyon sok átfedést véltem felfedezni a saját zenekarom és köztük, egyből öribarik lettünk és a lemezbemutatónkon együtt játszhattunk a srácokkal – nagyon megtisztelő volt. A szóban forgó lemez szinte összes dalát eljátszották, köpni-nyelni nem tudtunk (és a színpadra is nehéz volt felmenni utánuk).
Tinikorom óta nagyon szeretem az ambient zenéket, főleg az instrumentalitásuk miatt gyakori vendégek a lejátszóban munkához, olvasáshoz, pihenéshez. Nagyon üdvözlöm többek közt a Solar Fields, az AES Dana, valamint a H.U.V.A. Network munkásságát, a brit Jon Hopkins legújabb lemezét pedig a Tidal algoritmusának köszönhetően ismerhettem meg a hetekben. Egy meditatív, hipnotikus lemezről van szó, mely a zene és a természet kapcsolatára összpontosít, ötvözve organikus és elektronikus elemeket, gazdag zenei textúrákat és rétegeket. Az album egyik erőssége a ritmusok és a melankolikus dallamok közötti egyensúly, ami feszültséget és felszabadulást egyaránt sugall, egy szűk háromnegyed órára kizökkent a mindennapokból, elgondolkodtat a létezés mélyebb aspektusain, meg nem mellesleg baromi jókat lehet rá bubukálni.
Szerintem senkinek nem kell bemutatni, David Bowie egy igazi zenei géniusznak és kulturális ikonnak számít, akinek hatása messze túlmutatott a klasszikus értelemben vett popzenén. Ő volt az, aki folyamatosan feszegette a határokat, és aki merész kísérletezésével új dimenziókat nyitott meg a zenében és a művészetben. Egyedülálló, szinte transzcendens hangzást teremtett, amely egyszerre volt újszerű és időtlen. Blackstar című albuma pedig egy igazi mestermű, amely az utolsó nagy projektje volt, és egyben egy mélyen személyes és introspektív búcsú is. 2016. január 8-án, Bowie 69. születésnapján jelent meg, alig két nappal a halála előtt, ami különös súlyt ad az album tartalmának és üzenetének. Nemcsak Bowie pályafutásának méltó befejezése, hanem a modern zene egyik legfontosabb és legérzelmesebb alkotása is, elképesztő inspirációforrás.
Industrial gospel? Son of a bitch, I’m in! Az agresszív, sötét, de felemelő lelki terror mellett ott vannak mindenféle gospel kórusok, a különböző kultúrák egyesítése, a fekete zene hagyományai, ezzel egy elég masszív és sokrétű élményt kínál. Gagneux vokális teljesítménye változatos, hol brutális screamekkel, hol gyönyörű, angyali dallamokkal szólaltatja meg a dalokat, miközben a világ szinte legbunkóbb indusztriális gitártémái rotyognak alatta. Konkrétan rongyosra hallgattam az utóbbi időben, a Heilung előtt pedig élőben is szépen elnáspángolt a Barba Negrában.
Az első igazán emlékezetes élményem a TikTokon az volt, amikor rátaláltam a Calva Louise-ra. Jess Allanic, a venezuelai származású multiinstrumentalista brit polihisztor elképesztő érzékkel ötvözi a shoegaze és indie műfajokat a modern metal dinamikus hangszereléseivel, mindezt egy jó kis cyperpunkish stílben (legalábbis a legutóbbi lemezükön). A zenekar már a legnagyobb fesztiválok színpadain is ott volt, és nemcsak hatalmas közönséget vonzanak, hanem a szakma is kimagaslóan értékeli őket felkapottságuk ellenére. Ami még lenyűgözőbb, hogy Jess gyakorlatilag a semmiből, teljesen DIY módon építette fel ezt az egész projektet. Ez minden underground zenésznek hatalmas inspirációt és motivációt jelenthet, hiszen ez a történet azt bizonyítja, hogy akárhonnan is indulsz, ha van elképzelésed és kitartásod (meg pénzed és kontaktjaid, hehe), bármit elérhetsz.
Hex kedvenc zenéit az alábbi Spotify-listában is lehet pörgetni:
Az Auraleak következő koncertje pedig január 11-én lesz a Dürer Kertben, a Stagediving fesztiválon.
