Assorted Heap – Mindwaves

Előjáróban annyit, hogy miért is ezt választottam a második felvonás témájának, míg az Evildead-ről hosszas keresés után némi kritikát össze lehetett vadászni angolul illetve németül, melyek megmutatják a megjelenés idejében, hogy is fogadták a lemezt (ez nagyon fontos, hiszen a múltban miden vagy elfelejtődik vagy, megszépül és kultusszá lesz; lásd.: Petőfi Sándor), addig erről a bandáról és lemezről csak néhány sorokban értekeznek, s inkább csak hivatkoznak rá, minthogy írnának róla.
Egy régi banda és lemez kritikájának megírásánál a leglényegesebb, hogy a cikkíró a hallgatás folyamán tapasztalt benyomásait hűen tükrözve tálalja azt, azonban éppen a fentebb vázolt okok miatt, nagyon is fontos, hogy anno mi volt az adott lemez: remekmű vagy csak egy átlag?
Ez a lemez nem átlag, ennek ellenére semmilyen anyagot nem találni róla, pedig nagyon is megérdemelné, hogy megemlítsék, és hogy ismerjék azok, akik a thrash stílust hallgatják.

Az aurichi (Észak Németország; Emdentől nem messze) thrash/death csapat, második nagylemeze egy jelentős bizonyítéka az ilyen kisvárosok erős, s alkotni képes zenei rétegeinek. A banda 87-ben alakult, az ekkor még Európában komoly a thrash metál sceene időszakában, a '80-as évek stílgyakorlatai és a korszak égisze alatt. A zene tehát a kor trendjének megfelelően thrash, mely komplexen ötvözi a death metál elemeket a néhol apokalipszis mardosta keserű góticával. Mélyen átszőtt apró momentumokkal, picinyke dallamokkal, leállásokkal, s rengeteg technikailag és kivitelezésileg klasszikus zenei szintéren mérhető precizitással. Ez a 42 perc mindennemében a bandát kultikussá tette a maguk zenei berkeiben, s egyúttal taposta el az első lemezt, a '91-es The Experience Of Horror-t (A horror tapasztalata).
Ez a második korong értékes újításokat tartalmazott, mely a lágy dallamokat könnyedén illesztette össze a feszes thrash témákkal, és a death metálra jellemző vérhányással. A hangzást súlyos és masszív, feszesen vastag basszus uralja, melyre csattogva vonaglik rá a gépies pontosságú pergő, és a mélyzárásokba torkolló tamok. A gitárok szinte már vágnak, fejünkre nőnek, agyunkba csíkokat húznak, melyben méltó társ Dirk Scheimann károgás és hörgés közt idegbetegen toporzékoló hangja. A lemez igazi erőssége a debüthöz képest, hogy durvasága ellenére mégis dallamokkal lágyítja meg a tudatunkon átvonuló 42 percet. Az első lemez rengeteg kicsavart gitár és dobjátékával, egy amolyan agyas-matekos tékozló bohóc képét nyújtotta a véres színpadon. Sokkal több az élük itt, megjegyezhetőbbek, feldolgozhatóbbak (hallgatóbarátabbak – de idióta szó, de jobbat nem tudok a jelenségre) a riffek, s az egész zene egy keveset lassult… s mindezt áthatja egy félelmetes és elképesztő túlvilági sötét hangulat (ezt támasztja alá a borító is a Giger szerű női arccal, mely Richard Woitynski utópisztikus rajza), mely aztán a szövegkönyvbe olvasgatva könnyen győz meg az ellentétéről; a minimál angol szövegek nagyon is a jelenről és az érték/érzelem csökkent emberről szólnak, a mindennapok harcáról, és a bennünk forgó haragról és agresszióról. Egyáltalában nem rosszak a szöveg, tökéletesen kifejezik azt, amire hivatottak, azonban kétségtelen, hogy nagyon egyszerűek (angolul tanulok 2 hónapja, szöveget írok most nektek feeling az egész). Persze a kifejezési mód már magára a zenére sehol sem jellemző, és az ilyen feszes és nyugtalan témák gyakran éreztetik velem, hogy túl komoly körülírással nyersességüket és erejüket vesztenék.

Lassú felvezetéssel és gitár+ritmus adalékkal indítanak, melynél a háttérben már ott az időnként beváltó tekerős alaptéma. A zene egy kis leállós gitársikálás után hömpölyög, a vokál valóban kíméletlen, a dobok csattogóak és szélsebességbe tömörítve a pergőket, a másodpercekre leálló üres futamok és váltások, mind a ritmusok erősítésére vannak, megtörik az amúgy is erősen meggyalázott egységet, melyből egy lassú vonaglás kezdődik meg gitár (2:42) kiállás majd rátaposott bassz és dobtémákkal. A kicsavart középtempós zakatolásból újabb fordulat (2:35) és az Assorted Heap megmutatja ezer arcából az egyiket, egy már-már epikus beszédfoszlányokkal hömpölygő akusztikus sémára gyönyörűen ráfeszülő szóló indítja meg az eltaposott virág dédelgetését… mely egészen 4:20-ig áhítattal tölti meg a hallgatót, és naiv ábrándokba ringatja, hogy ennek a gyönyörnek már soha nem lesz vége… Visszatér a kezdőtéma, az eddig már kitaposott ösvényeket járja meg újra a Színes szemek (Coloured Eyes).

Tamm lekeveréssel indítja be magát egy állott középtempóba egy kissé csavartan citerázó témába a Szent Föld (Holy Ground). Többször visszatér még ez a középtempó, melyet sűrűn hálóznak váltások és begyorsult death metál szerű részek. Az utolsó 15 másodperc fura üresjáratot futtat… tökéletes lezárás.

A lemez legmélyebb tétele egy közhelyekbe parkoló rokkant Trabant; Amit meggyónok (What I Confess)… szerelem, elmúlás, közös emlékek és a boldogság maroknyi sejtelme, melyre aztán az igényes felvezetésre a dac és a gyűlölet válaszol (2:45). Érdemes meghallgatni a vokál valóban mennyire gyűlöletes és nyers, a primitív szövegek ellenére egy valóban remek tétel, a lemez talán egyik legjobb dala.
Az akusztikus és alatta finoman zakatoló gitár miatt, könnyen a HIM fémjelezte lagymatag középtempózás juthat eszembe, és a hasonlóság nem is oly bizarr… na de itt minden profibb és feszesebb. Kapunk egy csodálatos szóló futamot, melyben, mint az Evildead-nél, itt is rengeteg érzelem és gondolat kavarog. Brutális beütéssel és matek masszával áraszt el 4:08 körül, arcunkba fröcsögnek a habzó szájból az átkok és a bosszú, mely tetőzése egy újabb leállással és beütéssel kezdődik meg (3:25); képzeljétek el a Cápa alaptémáját, a lassan közeledő fenyegető mély dzsi-dzsi melyre egy nagyon sejtelmes és túlvilági szinti fekszik rá, lekeverés és csak az akusztik megy újra, egymagában… amire ráépül egy pumpáló és ereszkedő vokál és tempó. A kezdő részek visszatérnek, majd egy elfojtott háttérben tovább siklik a vékony jégen a búskomor húrok magányos hangjai.

A hülye szójáték éppen oly durva és kapkodó, akár a címe: Nice to Beat You (Örülök, hogy megverhetlek). Nagyon kihasználja a kétlábdob adottságait Thomas Marter, telíti az üres hangokat, masszív olvadó massza az egész, telibe aprítva fájdalommal és dühvel. A nóta ennek ellenére rettentően építkező és váltásokkal, leállásokkal tarkított.

A címadó nóta a lemez talán második legerősebb tétele, horrorisztikus intró, amire lassan egy gonosz és tammokkal tűzdelt gitár épül rá. Az igazi death/thrash (amilyen, pl. a korai Incubus, Protector volt) 0:50-nél lép be és keresztül is szúrja remegő testünk. Itt is vannak leállások, melyek mindig ott vannak, ahol éppen lenniük kell (1:50). Kissé Morbid Angel szerű témára vált 2:05 körül, amire a kezdés a válasz, csak már kissé újraírtan. A dekonstrukció szót a srácok rendesen a fejükbe vésték a kezükkel… minden mindenek az újraírása, úgy hogy az mégis igazán újnak süt. 2:56 körül egy teljes csend, melyre lassan, vergődő szárnyakkal szál az égnek a szólófutamok és morajló vokál préselte harag. 4:04 körül újból a Morbid Angel szerű csavart kiállás indít, aztán a kezdő téma, melyet egy bassz és üres keveréssel zárnak, ami annyira a Cannibal Corpse — The Bleeding lemezének némely megoldását jutatta eszembe, hogy az már szinte egy és ugyanaz.

Újabb haragos számcím (Dealing with Dilemma), inkább thrash-es nóta, mely hemzseg a konvenciók bírálatától és egy nem túl fényes társadalmi és közelmúlt képpel. A vége egy fura filmszerű zárás, amit megelőz rengeteg váltás és kisebb-nagyobb sebességű ritmustördelések.

A legfőbb bűn-t (Cardinal Sin) hallgatva, mind zenei, mind szövegi koncepció alapján a Pestilence lebegett a szemem előtt, masszív és apokalipszis ízű… akár egy nukleáris fagylalt, a post bibliai tanítások hátán…

Az utolsó előtti nóta, mint a címe is jelzi, egy valóban nehéz eset (Hardcore Incorrigible)… a bal és a jobb sztereo hatásaival játszadozik el egy elfojtott pedál hang mellett, beütés és már megy is a téma, ám itt minden összeszedett és haladó, váltás és egy félgyors zakatolás, melyben sok dallamos riffjáték veszik el, a minimálisan digitalizált ének és kórus mellett.

A zárás a lemez legerősebb tétele… az utópisztikus témák, mint nukleáris háború, számítógép uralom, vírustámadások, és országát Júdás módjára kapitalizmus gyönyöreiben kereső csodaorvosok és politikusok… Mesterséges intelligencia (Artificial Intelligence), a szövegekről akkor ennyit!
A zene pedig kellően meglepő; hogy miért is? 1992-t írunk, de klasszikus zenei megoldásokat sorakoztatnak fel (ami nem egyedülálló, de mindenképpen szép és érdekes ötlet lett). Dobbeütéssel kezdődik minden, melyre vonósok, majd pedig egy gyermeki éteriséggel könnyező zongora dallam épül rá, olyan akár egy filmzene, és szinte észre se vesszük az átmenetet, de a komolyzenei részek már a múlté… 1:02 körül olyan húr téma jön be, hogy a basszus első hallásra mindent túlfeszít. Hihetetlenül megkomponált nóta, melyben minden szegmens jelen van, melyet eddig a lemezen hallhattunk. Ez egy olyan tétel, mely egyetlen metál rajongót se hagyhat hidegen, érezni benne a tudást és a zenei ötletek olyanfajta egyensúlyát, melyre ritkán van példa. Azt mondhatnám, hogy csak újrahasznosították a jól ismert dolgokat (melyeket már jól bejárattak az első lemezen, bizonyítva a profizmus minden apróságát), de ritkán olyan effektíven, mint itt, s az elképesztő sötét atmoszférájával a Mindwaves egy rendkívüli alkotás; nagyszerű fejlődést mutat az együttes haladásában, mely aztán kis iróniával annyira megelégedett tökéletes mesterművével, hogy több lemezt már nem játszott meg az összeszedett halom. Ajánlatos anyag minden thrash és death fanatikusnak, főleg mert 320-ba tömörítve + borítóval együtt letöltheted innen.

92 végén a banda feloszlott, azóta semmiféle hanganyagról, közös, vagy csak valamely tag projectjéről nem tudok, sőt! Magát a feloszlás okait és pontos dátumát is éppen olyan homály fedi, mint a banda születését.

10/9.9 (a gyenge szövegek miatt)

————————————————————————–

Akkor mi legyen 3.-nak? :}

Exumer – Possessed By Fire (1986)
Exhorder – Slaughter In The Vatican (1990)
Atrophy – Socialized Hate (1988)
Atrophy – Violent By Nature (1990)
Coroner – No More Color (1989)

Tessék választani!