2024. november 3.
A Fever 333 története mindig is érdekes volt. Miután a letlive. földbe állt, Jason Aalon Butler frontember akart valami újat csinálni, valami nagyot gurítani, valami merészet alkotni, ami leginkább a feketék helyzetére reflektál (az Egyesült Államokban). Az akkor még The Fevernek nevezett banda alapjait 2017-ben tette le az addigra szintén inaktívvá vált The Chariot gitárosával, Stephen Harrisonnal, a Night Verses dobosával, Aric Improtával, és a blink-182 bőrverőjével, Travis Barkerrel, aki amolyan guruként egyengette a projekt útját. Így annyira nem is meglepő, hogy az első, 2018-as EP-t követően a rá következő évben a debüt nagylemez már a Roadrunnernél látott napvilágot, amit pár hónappal később a második EP is követett. Igazi sikersztorinak tűnt ez a helyenként társadalomkritikus, politikai töltetű, rap és rock keverékét játszó formáció annak a fiatal generációnak, akinek a Rage Against The Machine már csak a szüleik zenéje volt. Aztán érkezett a fekete leves (no pun intended).
2022 őszén robbant a hír, miszerint a trió kétharmada, vagyis Stephen és Aric elhagyja a zenekart. A világjárvány alatt amúgy is elég csendben maradt a banda, utoljára George Floyd 2020-as meggyilkolása okán mozdultak meg igazán, ez a tétlenség pedig gondolkodásra ösztökélhette a zenészeket, akik – bár ez soha nem volt így kimondva általuk – nagy valószínűséggel csak afféle biodíszlet szerepet töltöttek be, és egy feladatuk volt csupán: eljátszani azt, ami Jason (meg Travis, illetve a másik producer, John Feldmann) fejéből kipattant. Ha valaha hallottad a The Chariot és a Night Verses zenéjét, akkor tudhatod, hogy ezekben az arcokban ennél jóval több van, így valahol érthető volt ez a döntés.
A párosról nem is hallottunk aztán egészen idén tavaszig, amikor is House of Protection néven bemutatták kettejük projektjét, ahol a gitár és a dob mellett mindketten(!) énekelnek is, és aminek a hátterében még ott szorgoskodik az ex-BMTH-s Jordan Fish is, akivel valószínűleg még azokban az időkben ismerkedtek össze, amikor a Fever’ a britek előzenekara volt. A HoP szeptember közepén le is dobta a debüt kislemezét, az ötszámos Galore-t, ahol a Fish bábáskodása alatt alkotó páros kiélhette minden kreatív energiáját, és a poszt-hardcore-tól kezdve a punk rockon, indie-n, modern metalon át az elektronikáig mindent iszonyat fülbemászóan érintettek.
Mindeközben Jason se tétlenkedett, ő már tavaly tavasszal lerántotta a leplet a Fever 333 új tagságáról, ahol viszont most tényleg mindenki eléggé no name – leszámítva talán Thomas Pridgen dobost (ex-Mars Volta, Trash Talk) – és kész arra, hogy vakon kövessék Butler vízióit (illetve itt már a bőrszín is mindenkinél stimmel, így nem lehet panasz az üzenetek legitimitására). Velük a fedélzeten a zenekar második nagylemeze, a Darker White október elején droppolt, a továbbiakban pedig ezt a két anyagot vesézzük ki, hasonlítjuk össze, és döntjük el, hogy az énekes vagy a zenészek bandájának van-e hosszabb szavatossága, több relevanciája.
Műfaj: rap rock, nu metal, alternatív metal
Megjelenés: 2024. október 4.
Kiadó: Century Media Records
Hossz: 40 perc
Támpont: Rage Against the Machine, Zebrahead, Linkin Park
Haladjunk ábécésorrendben, illetve kezdjük azzal, amit már jobban ismerünk. A Darker White nagyjából pontosan ott folytatja, ahol a korábbi Fever 333-anyagok abbahagyták: arcba mászó, helyenként egyenesen sokkoló imidzs (zsák a fejen, rabruhára emlékeztető szkafanderek), punkos, anarchista mindset (flyerek, tüntetésen felszólalások), de végső soron a durva külső mögött a lehető legjámborabb, legrádióbarátabb rock és rap keverék bújik meg, amit tényleg csak azért nem lehet szélessávon sugározni, mert Jason néha screamel egyet, akad benne pár lejjebb tekert dzsidzsi, meg mert alapvetően súlyos a mondanivaló – már amikor. Talán itt leledzik számomra a legnagyobb kérdőjel a bandával kapcsolatban:
a zene súlyossága nincs egyenes arányosságban az átadni kívánt üzenettel és tartalommal.
És most nem a lassan evolváló boomer beszél belőlem, nem a popos megoldásokra vagyok érzékeny, hanem arra, hogy itt valami óriási truvájként próbálják eladni nekem azokat a zenei alapokat, amikre például a Hollywood Undead már 15 éve is csak annyit tudott feldalolni, hogy a zenekar ügyeletes rappere szereti mutogatni a faszát.
A zene és az üzenet nyilvánvaló bipolaritásán túl a frontember személye még az, aki szerintem ebben az ekvivalenciában többet ront, mintsem használ. Félreértés ne essék, anno a letlive. idején imádtam Jason szuggesztív és szenvedélyes előadásmódját, azonban akkor még nem sejtettem, hogy ez jócskán visszás is tud lenni (pedig az utolsó lemeznél, az If I’m the Devil…-nél már érezhető volt a majdani „feveresedés”). Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy az énekes a liberális Ronnie Radke – annyi különbséggel, hogy Jason nem igazán tudja ezt magáról, és nem játszik rá erre a titulusra. De a lemezen szüntelenül, 14(!) dalon keresztül löki az arcunkba, hogy a fehérek elnyomják a feketéket, hulljanak a vezetők, az igazságszolgáltatás romlott (na, ebben tényleg egyetértenek Ronnie-val), mindezt a punk jegyében. Órákon, ha nem napokon keresztül lehetne vitatkozni arról, hogy mi is a punk, de nekem
ez leginkább az a kategória, ahol a 3 millió követős TikTok-felhasználó egy fél perces videóval és egy hashtaggel próbálja megmenteni a palesztinokat.
Bár semmi újat nem mutat fel zeneileg, sőt helyenként elég furcsa experimentális vizekre is evez (Bull & A Bullet, Negligence), a Darker White nem feltétlen rossz lemez, sőt, helyenként kifejezetten fülbemászó (főleg az anyag első fele), és nem tartom kizártnak, hogy egy-két dal akár jövőbeli rockdiszkókban is bekerüljön a mixbe a hajnal kettes, közönség szempontjából eléggé illuminált idősávban. Sokak mellett valószínűleg elmegy majd a lemez nyomtalanul, de az ősfanokat, meg azokat, akik abba a szűk halmazba tartoznak, hogy a híres Banksy-képhez hasonlóan Molotov-koktél helyett egy csokor virágot hajítanának el, várva a megváltást, na, nekik biztos beadja majd ez a rágógumi-anarchista anyag. 6,5/10
Műfaj: poszt-hardcore, nu metal, dance-punk
Megjelenés: 2024. szeptember 13.
Kiadó: Red Bull Records
Hossz: 20 perc
Támpont: Turnstile, Bring Me the Horizon, Bloc Party
A srácok az első dal, az It’s Supposed to Hurt kapcsán nyilatkozták a „honnananév” jegyében, hogy a House of Protection úgymond védelmébe veszi a kreatívitásukat és az ötleteiket, egyfajta menedékhelyként funkcionál számukra, és a közönségük számára. Ebből már azért érezhető, hogy korábban nem nagyon tudták érvényesíteni az igazukat a control freak Butler mellett. A dal is leginkább a kétezres évek közepének indie-s, dance punkos, pörgős, vagány vibe-jait hozza, kb. mintha a Bloc Party a 2020-as években robbant volna be. Itt már elkönyvelhettük volna, hogy ez lesz az irány, azonban a második bemutatott dal, a Learn to Forget is csavart a recepten, és egy punkos Bring Me the Horizon-trekkre hasoníltott – értelemszerűen itt már jobban kiérezve a britek extagjának, a Halembernek az esszenciáját. Aztán a harmadik rivílelt darab, a Being One egy teljesen elektropop szerzemény, csak hogy végképp összezavarjon mindenkit, a lemezt záró, trap metalos Better Offról nem is beszélve (ami kb. ilyen végső elköszönésként is funkcionálhat a Fever’-től).
Ha a House of Protectionre gondolok, csak és kizárólag a „friss” jelző lebeg a szemem előtt. Ezek a srácok olyan szimbiózisban vannak a modern metal legravaszabb, legelszántabb producerével, hogy
tényleg csak az nem megvalósítható a zenéjükben, amit még nem találtak fel.
Jasonékhoz képest feleannyi futamidő alatt dupla olyan jól szórakoztat a Galore, ami nem is csoda, a két zenész szinte testvérei egymásnak (ugyanakkor van a születésnapjuk is), és olyan kötelék alakult ki köztük az évek során, amit nem sokan mondhatnak el ebben a szcénában. Stephen virágzó személyisége és Aric gépeket leköröző munkamorálja egymást motiválja abban, hogy folyamatosan fejlődjenek és előre tekintsenek, kettejük kémiája pedig egy olyan energiát engedett most szabadjára, amin nagyon nehéz nem mosolyogva bólogatni. Erre tökéletes példa még a Pulling Teeth, ahol nemcsak a dal maga csapkod teli tenyérrel tarkón, de a hozzá készült klip is az elmúlt évek egyik legnagyobb vizuális megmenése: a páros egészen Indiáig utazott, hogy egy úgynevezett „halálkútban” zenéljen, miközben autók és motorok köröznek körülöttük. Erre a fajta fékezhetetlen dinamikusságra van szüksége a napjainkban pár kivételt leszámítva igencsak avétos rockzenének.
Mindezt pedig tényleg úgy, hogy se Aric, se Stephen nem képzett énekes, csak nyomják, ahogy a csövön kifér (oké, nyilván én se vagyok hülye, és Jordan nagyon is ért ahhoz, hogy hogy mókolja meg a hangsávokat elfogadhatóra, lásd Oli Sykes kezdeti éneklős éveit stúdiófelvételen vs. élőben). De a dinamikus hangok se mennének semmire ennyire inspiráló, impulzív és ösztökélő attitűd nélkül: a House of Protection pár hónappal a berobbanása után már idén ősszel táncra invitált Los Angelesben és Londonban (ehhez hasonlót sajnos a Fever 333 megint nem tudott tető alá hozni). A Galore lerakta a téglát, ideje hát befáradnunk ebbe a stabil építménybe, és kényelembe helyeznünk magunkat. 8/10
