Felsőbbrendű erőfitogtatás – Kublai Khan TX: Exhibition of Prowess

Mi jut eszedbe, ha azt mondom, hogy Texas? Az Egyesült Államok egyik legnagyobb és legikonikusabb állama híres a hagyományőrzéséről, cowboy-kultúrájáról, rodeóiról, Mexikó ihlette konyhájáról, a félreérthetetlen „vendégszeretetéről”, és nem utolsósorban a (metal)zenéjéről. Elég csak az olyan ikonikus bandákra gondolni, mint a Pantera vagy a Devourment, esetleg az újabb és hasonlóan megbízható generáció képviselőire, lásd még Power Trip, Oceans of Slumber, Frozen Soul, vagy jelen esetünkben a Kublai Khan. Ha egy szóval kéne jellemeznem Matt Honeycutték 2009 óta jelen lévő formációját, azt mondanám, hogy üt. Ha egy csúnya szóval kéne aposztrofálnom, egyenesen kijelenteném, hogy odabasz! De annyira, hogy alig kászálódsz fel belőle, és ha mégis, nyolc napon túl se fogsz 100%-osan működni. A hardcore/metalcore-zenekar soha ennyi időt nem hagyott ki két album közt, mint most, viszont az öt év aligha érződött hosszúnak a középre beszúrt Lowest Form of Animal EP miatt. A most megjelent Exhibition of Prowessre pedig megérte öt évet várni, ugyanis a srácok talán soha ennyire nem voltak még deviánsak, könyörtelenek és őserőtől duzzadóak.

Már az elején fontos leszögezni, hogy szerintem miért működnek baromi effektíven a Kublai Khan lemezei: nincsenek fölöslegesen túlnyújtva. A srácok egyik anyaga se kúszik fél óra fölé, színtiszta kinyilatkoztatás mindegyik, semmi nyesedék, csakis a színhús. Ez most sincs másképp, az Exhibition’ a banda második legrövidebb lemeze a maga 23 és fél percével, tíz dal, abban van egy intró, egy kis szusszanásnak látszó (de korántsem az) vágta féltávon, majd egy leköszönés. A laikus persze most mondhatja, hogy „Ezt a parasztvakítást! Nem ezért fizetünk… havi kétezret a Spotira, meg annak a 11 millió előadójának a tucatnyi albumára!” De ez távolról sincs így: a nyitó Supreme Rulertől instant ökölbe szorul az arc, és már dörömbölöd is a mellkasodat, a dalnak a címén kívüli egyetlen mondatát harsogva („Khan is King!”), míg a záró Antpile 2 – ami igen, a 2017-es Nomad nyitányának állítólagos folytatása – egy szintén tesióra-pozitív darab, egy amolyan robbanástól való elsétálás lassított felvételen.

Aztán ezeken kívül ott van még hét dalnyi masszív tartalom, élő szövet a fémvázon (mit fém, acél!), ahol a Kublai’ stabilan berakja a hardot a hardcore-ba. A Darwinism már a kezdő dobbaszkodásával érzékelteti, hogy borda nem marad épen, és

amikor Matt az arcodba üvölti, hogy „MOTHERFUCKER, BANG YOUR FUCKING HEAD!”, akkor tudod, hogy rázni fogod a fejedet, ha az életed múlik is rajta, a metrón, a Lidlben az önkiszolgáló kasszánál, a kormányablakban, öreganyádnál a vasárnapi ebéden, mindenhol.

Ehhez nagyon jó alapot adnak a középtempós, penge élességével vagdosó kipengetések, majd amikor azok elcsendesednek, és csak Isaac dobjára kerül a hangsúly, tudod, hogy oké, akkor most megállhatsz a fejrázással, mert most épp two steppel fogsz áramot generálni Moldovának.

Nyilván a középtempós, segglyukszűkre szorult arckifejezéssel, lüktető agyi érrel való bólogatás még fél órán keresztül is egy kicsit fárasztóvá és enerválttá tudna válni, ezért a banda lépten-nyomon bevon egyéb metalos alzsánereket a buliba: ilyen a Dave Petersszel (Throwdown, ex-Eighteen Visions stb.) közös Cannibal, ahol mázsás groove-ok szaggatják be a frontális lebenyünket és ahol még az előző EP-t is name-droppolják; a Mud, ahol szinte érzed, hogy a tekintélyt parancsoló intró után mellkasig merülünk az iszapban, és a zsírtól csattogó riffek halálos csapdaként tartanak fogva; vagy a modern nu metalcore-os habitusú Low Tech, ami áthajt rajtad, visszatolat, majd leparkol az alélt testeden. Érdemes még megemlíteni pozitív példaként a hatebreedes Jamey Jastával közös A Hopeless Fate-et, illetve nem annyira pozitívként az első szingliként kiadott Theory of Mindot, ami hiába indul eszetlen elemi módon, talán egy hajszálnyit el lett nyújtva. Ez pedig az album több dalában is felbukkanó csekély aggály, ugyanakkor megértem, hogy egy ennyire zárt keretrendszerben amúgy sem lehet nagyon variálni anélkül, hogy ne lőnéd el az összes töltényedet már az első két percben. Így marad az újrakezdés, az újracsontozás, ha kell, tök ugyanúgy.

Szerencsére aligha hinném, hogy ezek bárkit is zavarnának egy Kublai Khan-bulin, amit jó eséllyel amúgy is hordágyon hagysz majd el. Az Exhibition of Prowess is remekül működik, ha eltekintünk a repetitív pillanatoktól. Látszik, hogy a zenekar ereje teljében van, és nem úgy tűnik, hogy bárki is útjukba tudna (vagy akarna) állni – maximum az olyan nagyágyúk, mint az idei év nyertesei ezen a téren, vagyis a Knocked Loose, a Nails, vagy épp a Speed, akikkel gondolom, amúgy is világi cimbiségekben vannak a texasiak. Ez az album pont a legjobbkor jött, amikor a világ (még mindig) egy kurva szar hely, és mindenki össze-vissza pofázik hülyeségeket vagy 5-6 közösségi platformon, akkor csak benyomod ezt a lemezt, és levezeted a feszkót, mondjuk edzés vagy bármilyen egyéb konstruktív tevékenység közepette, ahelyett hogy szétvernéd egy ilyen seggtitán fejét egy mosdókagylón – főleg, hogy őértük is annyit kapnál, mint egy rendes emberért. Bár tény, hogy ez ahhoz is elég passzentos aláfestő hangverseny lenne. 8/10