2011. augusztus 16.
Az 1999-ben alakult, floridai Trivium kétségtelenül a dallamos metalcore hullám egyik legnépszerűbb képviselője. Az immáron több mint tíz éve működő csapat motorjának számító Matt Heafy fiatal kora ellenére (vagy éppen ezért) kitartóan viszi előre a zenekart, ehhez pedig mind a mai napig a legtekintélyesebb amerikai metal kiadó, a Roadrunner biztosítja a háttérszelet. Működésük során majdnem annyi ellenlábasra sikerült szert tenniük, mint ahány rajongóra, de hát ez a gyorsan jött népszerűség átka. Akárhogy is nézzük, azt azért semmiképpen sem vitathatjuk el tőlük, hogy akárcsak a pár évvel korábbi nu metal trónkövetelők, ők is egy igen széles fiatal réteg számára jelent(h)ették az első kapcsolatot a metal zenével. Ezenfelül nagyon értenek a maradandó dalok kovácsolásához, hiszen ezek nélkül alighanem gyorsan elvéreztek volna a divathullám lecsengésével párhuzamosan. A banda azonban még mindig itt van, az In Waves címet kapott 2011-es lemezükkel pedig alighanem tovább öregbítik majd az amúgy sem csekély hírnevüket.
A Trivium 1999 környékén alakult Travis Smith dobos vezénylésével, és bármilyen meglepő is, kezdetben Matt nem volt a zenekar tagja. Őt nem sokkal az indulás után ismerték meg egy iskolai tehetségkutató alkalmával, ahol is azonnal lecsaptak a 14 év körüli srácra. Az akkori énekestől rövidesen elváltak útjaik, így a gitár mellett az éppen csak mutáló Matt az énekesi teendőket is elvállalta (á la Hetfield). A sorozatos klubbulikat követően nemsokára eljött az első demó elkészítésének ideje is. Ezt Jason Suecof (többek közt August Burns Red, The Black Dahlia Murder, God Forbid) segítségével vették fel, amire a németországi Lifeforce is felfigyelt, mi több, azonnal ki szerette volna adni. A zenekar azonban úgy döntött, hogy ehelyett inkább felrántják az első lemezüket, amely végül Ember to Inferno címmel látott napvilágot 2003-ban. A végeredmény egy lendületes, ám gyermekbetegségektől sem mentes anyag lett, bőséges Metallica hatásokkal. Ezenfelül az olyan korabeli zenekarok lemezeivel is párhuzamba állítható, mint az Avenged Sevenfold vagy a Shadows Fall. A dallamos metalcore hullámmal egy időben érkezett a banda, így ők is megkapták ezt a címkét, annak ellenére, hogy a hardcore színtérhez szinte semmi közük nem volt. A Trivium esetében sokkal erősebb volt már ekkor is a ’80-as évek tradicionális heavy/thrash metal hatás, de az olyan nu metal sláger gyárosoktól is ellestek ezt-azt, mint a Papa Roach.
Az Ember lemez szerencsét hozott a srácoknak, ugyanis Monte Conner, a Roadrunner guru felfigyelt rájuk, így nemsokára egy még nagyobb kiadónál találták magukat. Corey Beaulieu csatlakozásával immáron két gitárossal dolgozott a csapat, így hangzásuk vastagabb lett a korai időszakhoz képest. A második lemezt ismét Jason Suecof segítségével rögzítették 2004-ben, amely végül 2005 márciusában jelent meg, Ascendancy címmel. Ez az album jelentette az áttörést a zenekar számára, vannak akik a mai napig ezt favorizálják tőlük a leginkább. Az első lemezhez képest sokkal magabiztosabb, erőteljesebb volt az összkép, és Matt hangja is határozott előrelépést mutatott, mind a kiabálós, mint a dallamos témák esetében. Az olyan dalok, mint a Dying in Your Arms, a Like Light to The Flies, vagy a Pull Harder on the Strings of Your Martyr, mai napig koncertfavoritok. A Roadrunner szimata tehát ismét tévedhetetlennek bizonyul: a Killswitch Engage és a Shadows Fall által generált dallamos metalcore hullám a Trivium segítségével sikeresen tovaterjedt. Az Ascendancy-t a kritika is jól fogadta, a Kerrang! egyenesen az év lemezének nevezte, a Billboard Top Heatseekers listáján pedig a negyedik helyig kúszott fel. Élőben olyan bandákkal sikerült egy színpadra kerülniük ekkoriban, mint a Killswitch Engage, a Fear Factory, vagy épp a Machine Head.
A lecke tehát fel volt adva a Trivium számára. A mindent eldöntő harmadik lemez magában rejtette a bukás kockázatát, de a sztárstátusz megszilárdításának lehetőségét is. A zenekar pedig merész lépésre szánta el magát: a 2006 őszén megjelent The Crusade egy minden eddiginél masszívabb heavy metal hatásokat mutató Trivium képét festette. A váltott ének háttérbe szorult, természetesen az üvöltések kárára. A Colin Richardson által kevert lemez azonban még bikábban szólt, mint a korábbi produktumok, és fogós nótákban sem volt hiány. Kezdve a valóban ’80-as évek metal himnuszait idéző Anthem (We Are the Fire)-től, a kőkemény Testament/Metallica hatásokat mutató Entrance of the Conflagrationön át a menetelős, Dion nevelkedett The Risingig szinte minden nóta rejtett valami emlékezetes momentumot. A lemez összességében ismét sikeres volt, azonban a negatív kritikák is felerősödtek. Sokan az előző lemez nyers énektémáit hiányolták, mások szimplán a népszerűséget sajnálták tőlük, de a Billboard pozíciók azt mutatták, hogy a reménycsillagból itt váltak igazi közönség kedvenccé, immáron Európában is. Az album kiadását követően olyan nagy ágyuk előtt bizonyíthatták rátermettségüket, mint az Iron Maiden, vagy a Metallica, de a Korn nyitóbandája is voltak.
A Crusade 
után két évet kellett várni az új lemezre, azonban megérte türelmesnek lenni. A Shogun új producer segítségével készült: Nick Raskulinecz ( többek közt Foo Fighters, Velvet Revolver, Stone Sour) váltotta fel a sokat próbált Suecofot. Az anyag kapcsán Matt nagyon lelkesnek tűnt, elmondása szerint az új producer jót tett a kreativitásuknak. És valóban: a Shogun egyszerre szólt a korai, karcosabb éra híveihez, és a Crusade által megkezdett tradicionálisabb vonal kedvelőihez. A komplex, thrashes megközelítés uralta lemez sok szempontból a legérettebb Trivium produktum és a kritika is jól fogadta. A korábbiakhoz mérten potenciális sláger talán ezúttal kevesebb akadt (leginkább a Down From the Skyt lehet ezzel a címmel illetni), de az olyan ízig-vérig metal nóták mint a Kirisute Gomen vagy a Throes of Perdition egy minden eddiginél céltudatosabb, saját hangját megtaláló bandát mutattak. A lemez végül hasonló sikereket zsebelhetett be, mint a Crusade, csak ezúttal a negatív fennhangok eltűntek. 2009-es turnéjukat a Chimaira, a Darkest Hour, és a Whitechapel társaságában bonyolították le. Ezt követően három év elteltével jelentkeztek friss anyaggal, az idén augusztusban megjelenő In Waves-szel. Ezen azonban az alapító dobos, Travis Smith már nem játszik, hanem a 2010-ben csatlkozott Nick Augusto püföli a bőröket.
