2011. szeptember 9.
Az, hogy a kilencvenes években a hardcore minden korábbinál nyersebbé, dühösebbé és szókimondóbbá vált, nem csupán a zenei összhatásban, hanem a tartalomban, a közvetítendő üzenetben, és a társadalmi inspirációban is megnyilvánult, hiszen olybá tűnt, hogy amire a színtér hivatott volt, már csak új, minden korábbinál célirányosabb, ha úgy tetszik, radikálisabb eszközök bevetésével válhat elérhetővé. És ennek vált elsődleges szócsövévé, emblematikus alakjává, valamint máig nagy hatású hangadójává a csupán öt éves fennállást a háta mögött tudó Trial, amely két nagylemezével és egyéb kiadványaival ha nem is tudta megváltoztatni a világot, azt mégis elérte, hogy olyan generációk nőhessenek fel, amelyek létfontosságú kérdésként kezelik Gregék üzenetét.
A zenekar fontossága pedig valójában ebben nyilvánult meg, hiszen amíg a banda megalakulásának idején egyszerre volt jelen a hardcore közegében a nyolcvanas évek hagyományaként a pozitív attitűd, valamint az azzal szinte teljes ellentétben álló anarchista szemlélet, és ezek között pedig bekövetkezett a hangulati-érzelmi váltás is, ami előtérbe helyezte az individuumot, a Trial lényegében úgy tudott küzdeni a színtér pozitív összetartásáért, hogy anarchista vehemenciával szólalt fel a személyesség jogán a világ minden mocska és értékválsága ellen. Ez az összesítő jelleg pedig maga után vonta azt is, hogy a színtér egy emberként figyeljen fel a formációra, hiszen Greg Bennick dalszövegei új színt hoztak a hardcore világába, ez pedig nem más, mint a moralizáló-politizáló állásfoglalás és érvelés, amely egyszerre summáz, kínál fel új utat, és hívja fel a figyelmet a baljós következményekre. Ez, a társadalom és az ember irányában mutatott érzékenység volt a zenekar karakterének domináns arculatformálója, ám ezt a továbbiakban lesz érdemes részletezni.
Greg saját halhatatlanságát éppen dalszövegeivel és személyével biztosította, hiszen a beckeri gondolat, amely a mai napig átfűti minden megnyilvánulását, világképét és állásfoglalását, abban teljesedik ki, hogy saját életműve a mai napig alapjaiban van hatással a hardcore-ra. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy a Trial kulturális alapon érveljen az emberi gyarlóság ellen, hogy radikálisan szólaljon fel minden rossz döntés ellen, és hogy általában felkínáljon egy járhatóbb és következetesebb ösvényt, amely javíthat az emberi közérzeten és a társadalmi berögződésen is. Saját tanulmányainak, emberi tapasztalatainak és eszmecseréinek köszönhetően Greg igen hamar rátalált saját hangjára, és ezt szerencsére a mai napig nem is szeretné visszafogni. Legyen szó akár a hardcore erejét megragadó előadásmódról, ahol a dalszöveg egymaga nemhogy felér, hanem irányítja is a dalok közötti diskurzust, akár előadói spoken word és zsonglőrtevékenységeiről, netán politikai tárgyalásairól és projektjeiről, amelyek társadalmi és gazdasági alapon igyekeznek jobb hellyé tenni napjaink világát, minden szituációban önmagát és őszinte véleményét adja, ami szerencsére a Trial dalszövegeit is alapjában véve határozták meg. A kiadványok bookletjeiben mindig egy-egy idézet vagy kommentár kísérte az eleve utalásokkal és parafrázisokkal telített dalszövegeket, és biztosra lehetett venni, hogy a Trialt még a legőrültebb koncerten is csak úgy lehet igazán élvezni, ha az átszellemülésünk a tudatban való ottlétet is biztossá teszi, ugyanis a banda alapeleme volt a figyelem megkövetelése. Ez pedig egyáltalán nem tekinthető önző dolognak, sőt: ha úgy tetszik, a Trial saját színterének professor emeritusa, az oktató, a nagy testvér, a legbölcsebb tekintély, aki alázatos hivatásának tekinti azt, hogy alárendelje magát tulajdon közössége, és egyáltalán társadalma legjobb érdekeinek. Így érdemelhette ki a zenekar, hogy a mai napig a legintelligensebb hardcore-bandaként gondolhassunk rájuk, hiszen bármilyen eszközhöz is nyúltak fennállásuk során, az egyszer sem csapott vissza, hanem mindig alá lett rendelve a változtatás szándékának.
Az 1995-ben alakult zenekar első szárnycsapása nem váratott sokáig magára, sőt: a zenekar nevét magán viselő kiadvány épp annyi különböző kiadást élhetett meg már megjelenését követően, hogy mai szemmel nézve játszi könnyedséggel lehet belezavarodni a kiadási adatokba. Ami bizonyos, hogy Angliában (Hipster: itt jelent meg a sajnos elfelejtett post-hardcore alapbanda Stillsuit bemutatkozó kislemeze) és Amerikában (Jeff Jawk: saját kiadójával Chokehold-kislemezt is gondozott, egyébként ő tervezte az utolsó Give Up The Ghost-lemez borítóját, valamint vendégként felbukkant már a Batterynél, és a legutolsó Ceremony-lemezen is) más gondozásban, más borítóval, valamint más elnevezéssel jelent meg kétszer az öt (a tengerentúlon az In Closinggal együtt hat) dalt tartalmazó dalcsokor, amit a szóbeszéd a nyitónóta, a Turn Away jóvoltából vitt tovább Európában. Ez azonban mit sem von le annak az értékéből, hogy az itt megforduló nóták oroszlánrészt vállalhattak a Through The Darkest Days összhatásában is: az önzéssel szemben kritikus hangvételű Turn Away, az anyagias társadalommal szembeforduló Quest, az önértékelés helyét kereső és megtaláló Falling From Grace, az indián történeten alapuló, kulturális antropológiai közegbe ágyazott 500 Years, valamint az iparosodás jövőjét firtató Splinter már a zenekar legteljesebb valójában érzékeltették a hardcore színterével, hogy itt valami nagy dolog vette kezdetét.
Ennek beteljesítője pedig az egy évvel későbbi kislemez, a Through The Darkest Days lett, amely az előbb említett öt dal elé a CD-változaton négy újabbat csatolt, ám kontextusát tekintve ez csak még inkább hozzáférhetővé tette a bemutatkozó demó üzenetét, arról nem is beszélve, hogy széles értelemben véve ez volt a Trial valódi, immáron teljes értékű bemutatkozása, ami a CrimethInc. (Catharsis, Gehenna, Timebomb) további szerveződésének is kellő alapot biztosíthatott. A 35 perces játékidőre duzzasztott felvétel kérlelhetetlen bástyája volt mindannak amit a zenekar politikai, morális és a vegan straight edge terén képviselt, az új dalok pedig ezt is még inkább kikerekítették. Gondolva itt az önértékelés további kifejtésére, a korunkban való létre, valamint kulturális kötöttségünkre és az önmegvalósítás lehetőségeire. A John Russell felügyelete mellett rögzített anyag hangzása kellőképp arányos, a dob koszos megszólalása tökéletes egyensúlyban van a féktelen elánú riffekkel és disszonáns kitartásokkal, amelyek a következő években, sőt, mostani évtizedünkben is alapvetően határozzák meg a metalos hardcore hangzását, és az ennek köszönhetően a korábbi dalok is megtalálták a helyüket, ahogy a Trial is ugyanígy tett. Ebben keresendő a dalcsokor tökéletes időtlensége is, hiszen minden dal mind zenei alapját, mind dalszövegét, mind azok magyarázatát tekintve kellőképp kiemelkedő egységet alkotott ahhoz, hogy ezt követően hivatkozási alap lehessen a kiadvány. Mindemellett a csordavokálokban olyan közeli ismerősök bukkantak fel, mint Ben Verellen (Roy, Harkonen), Brian Cook (Botch, Roy, Russian Circles), Chris Williams (Champion), Dave Knudson (Botch, These Arms Are Snakes), Jarod Blaesing (Griveous) vagy Tory O’Donnell (Left With Nothing).
Ezt emelte új szintre a Foundation című kislemez, amely átvezető jellegével érettebb és megfontoltabb dalcsokornak bizonyult elődjéhez képest. Derek Harn, a későbbi Himsa-alapító basszusjátéka minden korábbinál nagyobb térrészt szakított ki magának, a témák felépítése és a tempókkal való játék pedig a hangzás tekintetében magasabb szintre emelhette a zenekarról alkotott képet. Az újfent John Russell felügyelete mellett rögzített anyagot pedig nem csupán azért érdemes becsben tartani, mert a New Age adta ki (Unbroken, Mouthpiece, xChorusx), hanem az egyes dalok is önmagukért beszélnek: a This Is Not A Trend saját évtizedének egyik legjobb straight edge-himnusza, míg a többi szerzemény is általánossá teszi azt, hogy az individuumon belülről vetülnek ki a megválaszolandó társadalmi és politikai problémák. A dalok középpontjában az egy ember áll, aki felelős tulajdon közösségéért, és ez ebben a formában, ilyen erősen nem volt jelen a ‘Through általános érvényű kijelentéseiben. Persze a kommentárok teszik igazán hozzáférhetővé itt is magukat az üzeneteket, és Greg szokás szerint kitett magáért: fentebb pedig azért mertem átvezető jellegűnek nevezni az alábbi kiadványt, mert gyakorlatilag ez adta meg a löketét a banda fő művének, az Are These Our Lives? című dalcsokornak, függetlenül attól, hogy azon már nem Brian Johnson gitározott.
Az I’m Still Screaming címre keresztelt élő kiadványon azonban igen. A Division Records gondozásában limitált példányszámban megjelent felvétel pedig főképp a másolás jóvoltából terjedhetett igazán: a hangzás meglepően letisztított és lélegző, a mikrofon vándorlása egyértelműen nyomon követhető, és ha azt nem is láthatjuk, mi zajlott a színpadon, és annak előterében (a szerencsésebbek ugyanebben az évben a Jailhouse-ban megtapasztalhatták az élményt az új lemez megjelenése után), attól még kétség sem férhetett hozzá sem a borító, sem a játszott dalok alapján, hogy a rögzítés alapjául szolgáló koncert a lehető legjobb hangulatban telt. A megörökített négy dalból kettő a Through The Darkest Days dalcsokráról (címadó és a Falling From Grace), egy pedig a Foundationról került elő (This Is Not A Trend), míg a Saints and Sinners a soron következő nagylemezt, a teljes hosszán Greg és Timm által szerzett és kiegyengetett Are These Our Lives? albumot hirdette annak szellemében, hogy az emberek tudják, mire számíthatnak majd.
Arra azonban senki sem számíthatott még a példás előzmények tükrében sem, hogy az 1999-ben megjelent egyetlen Trial-nagylemez nem csupán a banda önbeteljesítő fő műveként, hanem az évtizedet lezáró kortárs hardcore-alapműként is méltán tekintünk majd, ugyanis amiket az előző kiadványok mindig más aspektusból közelítettek meg, legyen szó a tematika tágításáról, a gondolatok dalszövegekbe ültetéséről, esetleg a zenei alapok közötti átmenetekről, azt az Are These Our Lives? nem csupán összesítette, hanem magasabb szintre is tudta emelni. Ehhez pedig nemcsak arra volt szükség, hogy a dalcsokrot vonósok zárják epikus keretbe (valamint felezzék meg), hanem a dalok is minden korábbinál kigondoltabbak, direktebbek, és ebben a terjedelemben olyan egységes képet alkotnak (Blair Calibaba, a Strain, a By A Thread és a Champion producere dolgozott a hangzáson), amelyre talán azóta sem volt példa a szubkultúrán belül. Persze hibátlan nagylemezek azért azóta is születtek, mindenesetre az ‘Our Lives úgy tud egyszerre működni egy tökéletes albumként, ahol minden egyes szerzeménynek kérlelhetetlen helye van, mint egy, a kilencvenes évek összes társadalmi és emberi problémáját prezentáló (és ami fontosabb: cselekvésre buzdító) kordokumentumra, aminek alapigazságai sajnos a mai napig igaznak bizonyultak, ám valahol épp a Trial tudta a leghangosabban megértetni azt a következő generációkkal, hogy márpedig mindennek állandó szempontnak kell lennie. Greg előadásmódja minden korábbi hanganyaghoz képest zaklatottabb, aminek okát egyfelől abban kell keresni, amennyi gondolatot szeretne a hallgatóság tudtára adni (gondolva a szóköpködésekre, valamint a monologizáló betétekre is), másfelől pedig abban, amit a borító is képvisel: ez pedig nem más, mint a közösségi felelősség, ami nem csupán a Trial ars poeticája, hanem a hardcore alappillére is, és épp ezért bizonyulhatott egyszerre hiánypótlóan arcba mászónak és példátlanul érettnek mindaz, amit ez a kiadvány mind a mai napig időtlenül képviselni tud.
Arról egy külön könyvet lehetne írni, hogy a Trial hány zenekarra volt hatással, valamint működésével párhuzamosan és azt követően hány banda volt érintett a seattle-i zenekarral kapcsolatban, azonban az előbbi tényszerűség megtartása mellett inkább csak szemezgetnék ezekből az eseményekből, hiszen a fenti listában megtekinthető az, hogy mely zenekarok kapcsolódnak a bandához. Ezek közül talán a Himsa az, amit a legfontosabb megemlíteni, hiszen a Foundation kiadását követően a dobos Mike Green, a gitáros Brian Johnson, valamint a basszer Derek Harn alapították meg a hazánkban is megfordult bandát. Az pedig további összefüggést eredményez (azon túl, hogy az 1999-es, hazánkba is eljutó turnén az a Sammi Curr gitározott a Trialben, aki szintén Himsa-tag volt, továbbá a Catharsisban is játszott), hogy ugyanebben a zenekarban megfordult az a híres-hírhedt Aaron Edge (Harkonen) is, aki Greggel a Les Gants-ben volt érdekelt. A legtöbb Trial-tagot számláló projekt feltehetően a Between Earth And Sky, ahol Greg, EJ Bastien és Alexei mellett a Strain és a By A Thread soraiból ismert Sean, valamint Happy Kreter játszanak, míg a legtöbb bandában kétségkívül Alexei volt érdekelt, aki a Walls Of Jerichóban, az Ümlautban, az Otis Reemben, valamint főképp a Catharsisben is megfordult, hogy a 3 Inches of Bloodról ne is beszéljünk. Timm McIntosh a nálunk is fellépett Wait In Vain alapítója is egyben, és korábban a Champion sorait is erősítette, ahol egy-egy csordavokálban Brain is felbukkant, aki egyébként a Left With Nothingban kezdte pályafutását (a zenekar dobosa, Nick Platter segített ki az ominózus Európa-turnén, ami egyben az ő debütálása is volt), továbbá a 2004-es 3 Inches of Blood anyagnak a megírásában is kivette a részét. 2009-es tragikus halála épp olyan váratlansággal rengette meg az egész világot, mint a zenekar közeli hozzátartozóit: a 2011 őszén Budapestre is eljutó Európa-turné neki állít emléket.
Brian énekes és basszer volt a Left With Nothingban, a Trial soraiba 1999-ben került be, és a 2005-ös újjáalakuló koncerteken (Seattle, London, Budapest) is ő lépett fel ezen a poszton. A zenekar mindhárom koncerten teltház előtt játszott, Retrospective címmel DVD-t is rögzített az eseményről, Brian halálát követően azonban a mostani az első alkalom, hogy szervezetten, nem csupán egy-egy alkalom erejéig lépnek fel. Természetesen az ő helyettesítése is a legalázatosabb és leginkább tiszteletteljes formában zajlott le: Roger Kilburn a Wait In Vainben játszik McIntosh oldalán, korábban pedig a Sinking Ships soraiban volt érdekelt. Mindemellett az utóbbi években Greg is többnyire szociális munkáival volt elfoglalva, valamint spoken word-esteket tartott (innen jött az apropója annak is, hogy a Bridge To Solace első nagylemezén levő átkötéseket ő adta elő és formálta meg), mikor épp nem projektjeivel foglalatoskodott, a többiek pedig szintén zenéltek vagy dolgoztak. Most azonban, lehet, hogy utoljára, de ismét színpadon láthatjuk a Trialt, és ha a banda tartja magát ahhoz, hogy hatévente ad koncerteket a fővárosban, most sem kételkedhetünk abban, hogy az év leginkább meghatározó hardcore-eseményével kell számolnunk szeptemberben.
