2011. szeptember 5.
A legtöbb felkapott amerikai banda egy idő után Magyarországon is népszerű lesz, de úgy tűnik, hogy ami megvan az A Day to Rememberben, vagy a Parkway Drive-ban, az nincs meg a Thrice-ban, ugyanis a zenekarral kapcsolatos hazai diskurzusok, vélemények száma alapján talán még egy Dürer nagytermet se töltenének meg. Ennek egyik oka az, hogy állandóan változik a zenéjük, és itthon a koncertek, médiaszereplés hiánya miatt nem alakult ki olyan személyi kultusz a tagok körül, hogy akár ezer ember is állandó pontot (vagy ahogy Desmond mondaná: konstanst) találjon ebben az állandóan változó, kaméleonnak mégsem nevezhető bandában. A másik ok pedig az, hogy emberi jegyárral nem lehetne futtatni a bulit, elvégre ami már túl sok egy hazai koncertlátogatónak, az semmi egy olyan banda esetében, akik többezer fős helyeket töltenek meg – nem volt ez azonban mindig így, hiszen a srácok története egészen 1998-ig, a Refused évéig nyúlik vissza.
Ebben az évben döntött ugyanis az egy gimnáziumba járó Dustin Kensrue és Teppei Teranishi, hogy a Chapter 11 nevű bandájukat megunva saját zenekarba kezdenek, és természetesen a Pepe becenévre hallgató Teppei és Dustin hol máshol is keresett volna ehhez tagokat az ezredforduló előtti Kaliforniában, mint a deszkásparkban. Innen ismerte ugyanis a basszusgitáron akkor még nem játszó Eddie Breckenridge-et, akit megkértek, hogy ugyan bőgőzzön már a zenekarukban, a dobos posztjára pedig Eddie a legkézenfekvőbb embert szervezte be: saját bátyját, a 18-19 éves srácoknál négy-öt évvel idősebb Riley-t. A családi ritmusszekcióval kiegészülve már nem állt semmi a fiúk és a zenélés közt, így néhány próba után beneveztek egy „bandák csatája” bajnokságra, amelyre elő kellett állniuk egy névvel, és a Thrice (jelentése: szomj) volt a legkevésbé rossz ötletük, ami aztán később úgy hozzájuk nőtt, hogy inkább nem változtatták meg. 1999-ben jutottak el először odáig, hogy stúdiózzanak egyet, és az A-Roomban két nap alatt vették fel első, félórás EP-jüket, ami találóan a First Impressions (jelentése: első benyomások) címet kapta, és még mentes volt a zenekar későbbi komolyságától, amire a legjobb bizonyíték a T&C c. dal, melyben felbukkan egy párbeszéd a Dragonball Z-ből, illetve címét is egy szörfözős NES videojátékról kapta (sőt, a dallama is onnan lett átemelve). Ezt az EP-t még a srácok terjesztették (el is ment mind az 1000 darab), debütáló nagylemezükre viszont már lecsapott a Green Flag Records, és stúdióba zavarta őket 1999 végén a Death By Stereo akkori bőgősével, Paul Minerrel, aki akkoriban kezdett el ilyesmivel foglalkozni, de később alkalmazta az Atreyu (első két EP) és a New Found Glory (Tip of the Iceberg EP) is, valamint az ő produceri munkáját dicséri a tavalyi Past Present válogatás is. Az Identity Crisis a következő év áprilisában jelent meg, és nagyjából mindent tartalmazott már, amivel a következő két munkájukon zsonglőrködtek, csak itt a metalos riffek, a hardcore punkos tempók, a tiszta ének és a szövegek sorban potyogtak ki a négy srác kezéből, a végeredmény pedig egy ígéretes, de nagyon csiszolatlan hibridlemez lett. A helyi sikerekre való tekintettel a korongra lecsapott a Hopeless jótékonykodó leányvállalata, a Sub City, és a 2001 márciusában megjelenő újrakiadás bevételeinek egy része már adakozásra ment el, amely jó szokását a zenekar később is megtartotta – a lemez amúgy megért egy újabb megjelenést, 2010 áprilisában ugyanis egy 1000 darabra limitált bakelitverziót adott ki az Animal Style Records.
2002-ig kellett várni a folytatásig, az eddig eltelt időt turnézással töltötték olyan zenekarok társaságában, mint a Samiam, a Midtown vagy épp a Hot Rod Circuit, majd az év februárjában megjelent a The Illusion of Safety a Sub City-nél, és mind a kritikusok, mind a rajongók szerint megérte majdnem két évet várni rá, hiszen a sötétebb, negatívabb irányba vándorló, sokkal jobban megírt szövegek mellett a zene is fejlődött, a metalos témák a helyükre kerültek a banda fura hardcore punkjában, ahogy az ütemmutatók is bátrabban változtak, valamint Dustin hangja is sokat csiszolódott, nem véletlen, hogy máig koncertkedvenc pl. a klipet is kapó Deadbolt. A szövegekre érdemes külön kitérni, hiszen utalások és idézetek valóságos tárháza az album, kezdve a címet adó Tyler Durden sorral át a Red Death alapját adó Poe versen egészen E.E. Cummings, vagy épp C.S. Lewis munkásságáig. Az album történetéhez hozzátartozik, hogy a kiadó is gondoskodott arról, hogy biztos kezekben legyenek, ugyanis Brian McTernan kapta a bába szerepét, aki korábban olyan albumok világra hozatalában segédkezett, mint a Jupiter, a Mark of the Judas, vagy a This Time Next Year, és ez csak a 2000-es programja volt. Még 2002-ben három válogatáson is felbukkant Dustinék neve, elsőként a Fearless kiadó válogatás-sorozatának, a Pung Goes …-nak a második darabján, a Pung Goes Popon dolgozták az ausztrál szintipop Real Life gigaslágerét, a Send Me An Angelt, majd jöhetett egy Beatles újraértelmezés, az Eleanor Rigby a Glue Factory gyűjtésén, a Because We Care-en. A harmadik megjelenésük a kiadójuk Hopelessly Devoted to You c. sorozatának negyedik részén volt a nagylemez egyik B-oldalával, a Hideous Strength-szel (igen, Lewis könyveinek rajongói felismerhetik benne az Űr trilógia harmadik kötetét). Az album sikeres lett, a US Indie lista tizennegyedik helyén landolt, és miután nyitottak egy Further Seems Forever/Face to Face turnén, 2002 közepén pedig útjára indult saját, headliner koncertsorozatuk, így nem csoda, hogy felhívták magukra jónéhány nagyobb kiadó figyelmét, végül az Islanddel kötöttek szerződést, és ugyan jónéhány rajongó fogadta cinikusan a váltást, de Riley bevallása szerint egyből úgy ültek le tárgyalni, hogy ragaszkodnak a bevételek egy részének jótékony célra fordításához. A Hot Water Music és Coheed and Cambria oldalán tartott turnézás után 2003 februárjában tértek vissza a stúdióba, és ismét Brian McTernant vitték magukkal, hogy rögzítsék addigi legsikeresebb albumukat, a The Artist in the Ambulance-t (a cím utalás a Burn Collector nevű perzine egyik írására), mely ismét nagyon pozitív kritikákat kapott, valamint tizenhatodikként nyitott a Billboard 200-on. Három kislemez is megjelent a lemezről, az All That’s Left és a Stare at the Sun kapott klipet is, a zenekar pedig lehetőséget arra, hogy a C&C mellé ismét betársuljanak egy turnéra, ahol az ekkor már szintén nagykiadós Thursday is ott volt, majd a HWM mellé is visszatértek, ahol már ott volt a Dashboard Confessional és a Get Up Kids is. Még 2003-ban megjelent egy Geoffékkal közös kiadvány az Apple jóvoltából, melyen kilenc élő (Apple üzletben felvett), akusztikus dal volt a két bandától, mindkettőnek a legújabb lemezeiről (kiv. a This Side of Brightness, ami a Waitingen volt). Még ebben az évben újabb három válogatáson szerepeltek: egy As the Ruin Falls c. dallal (C.S. Lewis-tól kölcsönözték a szövegeket) a Hopeless kiadó Cinema Board Buddy albumán, a 2002-es Trust akusztikus változatával a Pung Goes Acoustic-on, valamint egy Lennon/Ono átdolgozással (Happy Xmas (War Is Over)) a The Year They Recalled Santa Claus lemezen.
2004-ben megkerülték a világot, eljutottak többek közt Hawaii-ra, Ausztráliába, Japánba és Európába is, ahol pl. a teltházas Manchester Academy-ben léptek fel (2000 fős a helység), közben pedig már íródtak az új dalok, a riffek egy részét pl. szintetizátoron írták meg, és aztán vitték át gitárra. Még a lemez felvételei előtt az Island bizonyította, hogy azért nem véletlenül lettek ők nagykiadó, és kiadott szinte minden olyan Thrice dalt, ami albumon nem jelent meg If We Could Only See Us Now címmel, a kiadványt egyedül az mentette meg a „lenyúzott rókabőr” címkétől, hogy adtak hozzá egy DVD-t, rajta egy dokumentumfilmmel a banda első öt évéről. Tanulva az előző albumot megelőző sietségből, most éltek a rendelkezésükre álló idővel, és csak 2005 tavaszán léptek be a stúdióba, ahova már nem McTernan, hanem az angol Steve Osborne kísérte őket. A producerváltás oka az volt, hogy új vizekre kívántak evezni, amihez nem is választhattak volna jobb embert, hiszen Osborne portfóliójában olyan előadók vannak, mint a New Order, a Placebo vagy épp Sophie Ellis-Bextor, és a segítségével elkészült lemez, a Vheissu nem is hasonlított az elődeire: eltűntek a gyors tempók, a metalos témák, helyette inkább egy fura alternatív/progresszív rockkal álltak elő zongorával, elektronikával. A cím ismét egy idézet, ezúttal Thomas Pynchon könyvéből, a V.-ből, mely az album központi témája is lett – a címet amúgy elmorzézza az első kislemez, az Image of the Invisible eleje. A másik szerencsés dal a Red Sky lett, amiben japán zenedoboz hallható, amint a Sakura Sakura c. népi dalt játsza, a srácok tehát nem hazudtak, mikor azt mondták, kísérletezős album lesz. Ugyan a rajongók és a kritikusok egy része nagyon hiányolta a lendületet (utóbbira vigaszt nyújthatott a Tony Hawk’s American Wastelend soundtrackjére készített két Minor Threat feldolgozás) és a súlyt a banda új zenéjéből, de azért többnyire magas pontszámokat zsebeltek be a sajtótól, és ismét remek helyezést (15.) értek el a Billboard 200-on, hiszen minden elvesztett hallgató helyére kettő került az új, rádióbarátabb hangzás és a slágerek miatt. A megszokott forgatókönyv szerint ismét turnéra indultak, ezúttal a Taste of Chaos csomagba kerültek be, és amíg az országot járták, az Island CEO-i közül valaki vagy elégedetlen, vagy túl elégedett lett a banda eladásaival, és a 2005-ös fejést megismételték a Red Sky EP-jel, amivel gyakorlatilag egy kislemezből csináltak egy maxinál is nagyobb kiadványt, rajta élő és ritka dalokkal (érdekes módon a hatodik Hopeless válogatáslemezhez adott Lullaby nem került rá). Dustin 2006-ban úgy döntött, hogy összehoz egy szólólemezt, ami 2007 elején öltött testet az akusztikus Please Come Home képében, ami az Equal Visionnél jelent meg 
A zenakar időközben eldöntötte, hogy milyen irányba akar továbbmenni, és ez nem egyezett a kiadó elképzeléseivel, így útjaik elváltak (ekkor már a felvételek elkezdődtek), a banda pedig a Vagrantnál kötött ki, akik örömmel fogadták a rendhagyó terveket: a srácok egy négydarabos, két részletben kiadott, koncepciózus (minden fejezetet egy-egy tematikus szonett zár le) EP-sorozatban gondolkodtak, amelyek a négy őselem (Föld, Tűz, Víz, Levegő) témáját járják körbe. Elsőként a Tűz és Víz ellentétpárosával foglalkozó The Alchemy Index Vols. I & II jelent meg hat-hat dallal ötven percben: a Tűz természetesen dinamikusabb, erőteljesebb témákkal dolgozott, a Víz lemezen pedig több volt a lágy dallam és az elektronika, az pedig szinte döbbenetes, hogy egy ilyen koncepciót teljes mértékben producer nélkül valósítottak meg. Az album elődeihez méltón sikeres lett szakmai körökben és az eladott darabszámokat/iTunes listát tekintve is, így semmi sem akadályozta meg, hogy egy Brand New-val és mewithoutYou-val, majd Say Anythinggel közös turné után megjelenjen 2008 áprilisában a The Alchemy Index Vols. III & IV, rajta a Föld és Levegő elemekkel. A Levegő leginkább Dustinról szólt, miközben egyformán fordultak elő rajta lágy dalok, és keményebb tételek, a Föld pedig bluesosabb, egyszerűbb lett, és rajta kapott helyet a kislemezként megjelentetett Come All You Weary, amelynek maxiján volt pl. egy Ben Weinman-féle remix is a Digital Sea-hez.
Az év hátralévő részét a banda és a kiadó is aktívan töltötte: mivel az Alchemy’ második fele már egy ideje kész volt a megjelenése előtt, így szinte rögtön utána nekiültek megírni az új nagylemez dalait, valamint a turnézásra is szakítottak időt, ezúttal a Circa Survive és a Pelican támogatta őket. Eközben a Vagrant kihozott egy Myspace Transmissions nevű, élő (stúdióban felvett) dalokkal teli EP-t, majd profi stábbal rögzítette az aktuális turné egyik állomását, és decemberben meg is jelent az Anaheimben felvett Live from the House of Blues, mely a hanganyagot két CD-n, a teljes élményt pedig egy DVD-n kínálta. 2008 novemberében befutott még Dustin második szólóanyaga is, a This Good Night is Still Everywhere, melyen karácsonyi dalokat adott elő akusztikusan (két saját is felkerült a nyolc másik mellé). A következő sorlemezről azt mondta a zenekar, hogy tempósabb, energikusabb lett, ehhez képest leginkább melankolikusnak és negatívnak tűnt a 2009 augusztusában megjelent Beggars, melyet eredetileg októberre terveztek, de valakik kihekkelték már júliusban a Vagrant újságírók számára fenntartott internetes lejátszójából, ezért változott meg a borító (az iTunes-os képpel együtt három fedlapja is van az albumnak), és ezért hozták előre a megjelenést. Az első kislemez az All the World Is Mad lett július végén, mely a Guitar Hero: World Tourba is bekerült, miközben a lemez se produkált rossz eladásokat (igaz, a két Alchemy’-vel ellentétben nem lett első az Indie listán), a sajtó pedig el volt ájulva az albumtól, repkedtek a magas pontszámok. Az album CD változata öt bónusz dalt is kapott, hogy az emberek ezt preferálják a digitális megjelenéssel szemben: egy Beatles átdolgozás (Helter Skelter) és két B-oldal mellett egy remixet kaptak a korongot megvásárlók. 2009 a koncertezés mellett még egy remixet tartogatott számukra a Legion of Doomtól a harmadik Underworld film hanganyagához, illetve készíttettek egy videót az In Exile-hoz is egy komplikálttá váló netes szavazás után, melynek végén néhányan betörtek a rendszerükbe, hogy az ő kedvencükhöz készüljön a kisfilm. 2010 elején jött a Daytrotter Sessions c. élő kiadvány, illetve a bejelentés, hogy új lemezen dolgoznak, amelyen lesznek majd a korai anyagokra jellemző matekos ízek és Botch-hatások is, 2011 tavaszán pedig stúdióba is vonultak Dave Schiffman producerrel (a Vheissu volt az utolsó, nem általuk producelt anyaguk, Schiffmannel viszont már dolgoztak korábban hangmérnökként, illetve ő keverte a Beggars-t), hogy felvegyék a Major/Minort, ami szeptember 20-án meg is jelent. A zenekar szekere haladt tovább, így aztán november 20-án sok rajongó számára a derült égből érkezett a hír, hogy a fiúk határozatlan időre abbahagyják a koncertezést, hogy a családaikkal lehessenek.
