2011. július 29.
Az ezredforduló egyik legfontosabb zenekara, a Movielife 1997-ben alakult Long Islanden a következő felállással: Vinnie Caruana, Evan Baken, Nick Ghanbarian, Alex Amiruddin és Eddie Reyes alkotta ekkor a zenekart, Reyes ekkor már túl volt a Mind Over Matterön, a Clockwise-on és az Inside-on, de még nem volt a levegőben a Taking Back Sunday, a többiek pedig új arcok voltak a színtéren. A basszusgitárt Ghanbarian elég hamar átadta Phil Navettának, és első koncertjüket már vele adták Evan pincéjében az akkor csak az első EP-jénél tartó Glassjaw társaságában. Még ebben az évben megjelent első demójuk, a The Red Demo, amire azért érdemes emlékezni, mert Reyes-t csak ezekben a dalokban hallhatjuk, hiszen kilépett, hogy megalapítsa a Runner Upot. Első körben helyére egy bizonyos Dave O’Connell került, aki a véletlenek fura közjátéka révén annak a Mark O’Connellnek a testvére, aki már tizenegy éve dobol a Reyes által alapított Taking Back Sunday-ben. Dave azonban nem volt sokáig tagja a társaságnak, hiszen The Quick Fix Kills néven új zenekarba kezdett, és helyét Brandon Reilly foglalta el, aki azelőtt a fél Brand New és a Crime in Stereo dalszerző Alex Dunne oldalán játszott a Rookie Lotban – a Your Favorite Weapon dalai közül néhányat jegyez is társszerzőként. 1998-ban már vele írták mág a The White Demo dalait, amelyek felkeltették a helyi Fadeway kiadó figyelmét (az egyik tulaj a Sons of Abraham énekese és Long Island egyik szíve, Neil Rubenstein volt, aki jelenleg Sons Modern név alatt ügynökséget vezet, és többek közt a Glassjaw mögött is dolgozik), így kötöttek is velük egy egylemezes szerződést, és egy évvel később náluk jelent meg a mindössze huszonkét perc hosszú It’s Go Time – még hét kiadványuk volt, az egyik a Triple Crownnal közösan a Brand New/Safety in Numbers split.
Még ebben az évben felkerültek a Deep Elm kiadó igen neves Emo Diaries válogatásának negyedik darabjára, amin többek közt az első Further Seems Forever dalt is hallhatta a nagyközönség. Nem sokat vártak a folytatással, hiszen az új album már 2000-ben megjelent, viszont növekvő népszerűségüket (ekkorra már kétszer keresztül is turnézták az Államokat) jelezte, hogy lecsapott rájuk a neves Revelation Records (tulaj: Ray Cappo, bandák: Bold, Youth of Today, Quicksand, Shelter, Burn, Sense Field, CIV, Texas Is the Reason, stb.), és ők adták ki az ünnepelt This Time Next Yeart. Már a debütáló album is remek kritikákat kapott, de a TTNY dalcsokra ragadta meg igazán az emberek és a szakma figyelmét, hiszen a Lifetime után pár évvel ők egész máshogy gondolkodtak a „dallamos hardcore” címke tartalmát illetően, és emo, valamint pop-punk (napjaink pop-punk bandája az albumról kapta a nevét) elemeket csempésztek dalaikba – az egyikben (Another Friend) még Daryl Palumbót is eldugták. Nem mehetünk el a lemez producere sem, elvégre ez volt az első alkalom, hogy Brian McTernannal dolgoztak – a Battery énekesének ekkor még „csak” olyan korongok alkották a portfólióját, mint a Mark of the Judas, a Petitioning the Empty Sky, a When Life Hands You Lemons, vagy épp a Jupiter. Az albumot újabb komoly turnézás követte olyan bandák oldalán, mint a Glassjaw, a Thursday, a New Found Glory vagy épp a Boysetsfire. 2001 júliusában a One Day Saviornál kijött egy négydalos splitjük az Ex Number Five nevű bandával, novemberben viszont már a Drive-Thru-nál találták magukat, és épp legújabb EP-jük, a Has A Gambling Problem (a banda nevével együtt nyer értelmet), melyen ismét Briannel dolgoztak.
Természetesen a következő évet ismét turnézással nyitották, a Face to Face-szel tavasszal szelték át az államhatárokat, eljutottak Európába, warpedeztek egyet, és 2002-ben került sor első headliner koncertsorozatukra is. Ebben a fokozott tempóban történt Észak-Dakotában, hogy összetörték az úton turnébuszukat, és kisebb sérüléseket is szenvedtek – a hely neve, ahol ez történt, Jamestown volt. Mikor nekiláttak 2003-ban az új dalok csiszolásához, felvételeihez, Amiruddin kilépett (és megalapította a Keep Breathinget), és hangszerét Phil öccse, Dan Navetta vette át, így Reilly oldalán ő gitározta fel a Forty Hour Train Back to Penn dalait. Ezzel a dalcsokorral a banda majdnem betört a mainstreambe, a baleset által inspirált Jamestownra klipet is forgattak, valamint úgy általában rendkívül slágeres lett az album, bár a tagok bevallása szerint a felvételek idején már ott volt az a belső feszültség, ami végül pontosan az első koncertjük hatodik évfordulóján, 2003 szeptemberében a feloszlásukhoz vezetett. A tagok közül Vinnie és Brandon sora a legismertebb, az énekes ugyanis I Am the Avalanche néven zenekart alapított (előtte nagyon rövid ideig megfordult Daryl Palumbo poprock bandájában, a Head Automaticábna is), és 2005-ben albumot is adott ki, és jelenleg is dolgozik a folytatáson – a gitáros nem tartott vele, hanem Nightmare of You néven alapított egy indie/alternatív rockzenekart, akikkel már két albumot is kiadott (játszott a bandában Phil Navetta is egy évig, illetve Sammy Siegler, aki korábban a Glassjaw-ban, a CIV-ben, és a Rival Schools-ban is dobolt). A Movielife története akkor vett nem várt fordulatot, mikor 2008-ban Vinnie komplett Movielife koncerteket adott a Bamboozle keleti és nyugati parti rendezvényén is, persze nem az eredeti bandával, hanem a Set Your Goals-zal, akiknek második albumán vendégszerepelt is. Eleinte úgy tűnt, hogy a többiek nem akarnak hozzá csatlakozni (Evan többek közt a Hot Water Music-ot menedzseli, Dan a Heavy Rescue-t alapította meg), ám 2011-ben, miután a Mightier Than Swords újra kiadta a tizenegy éves This Time Next Yeart, a srácok bejelentették, hogy fellépnek a Bamboozle fesztiválon, ami meg is történt, de nem lett hosszú az újabb jelenet a történetükből, Vinnie ugyanis Twitteren bejelentette, hogy augusztus 26-án a legutolsó Movielife koncertre kerül sor New Yorkban. A banda jelentőségéről talán elég annyi, hogy 2010 végén a Little Heart Records kiadott egy tribute válogatáslemezt a bandáról, rajta egy egész sornyi zenekarral. (Jávorkúti Ádám)
