2011. október 4.
Ugyan a zenekar soha nem ért el olyan kommercionális sikereket, mint a Jimmy Eat World, mégis legalább olyan fontos szereplői, sőt, formálói az emo színtérnek, mint a Jim Adkins vezette kvartett. A ’90-es években gyökerező, de az ezredforduló változásaiban tevékenyen résztvevő banda fontos alapköve a gitáralapú zenék történetének, amit legalább két megkerülhetetlen lemezzel szentesítettek, és amelyek közül a második nagylemez helyezhető (többek közt) a jobb híján harmadik hullámnak nevezett jelenség rengéshullámainak epicentrumába. Arról persze már nem ők tehetnek, hogy a későbbiekben felhíguló mezőny nem volt képes felnőni két évtized örökségéhez – persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Pryorék saját maguk számára is túl magasra helyezték a lécet már az elején.
A The Get Up Kids 1995-ben alakult Kansas Cityben. A második hullámos emo (Sunny Day Real Estate, Mineral, stb.) stílusjegyeit tökéletesen imitáló zeneiség szembetűnő a korai éra dalai kapcsán, még ha az ő szerzeményeik némileg több dinamizmust is foglaltak magukban, mint a szintér hasonló produktumai. Az elsőként napvilágot látott Shorty című felvételük hamar rájuk irányította (egyelőre csak) az underground figyelmét (a dal később felkerült a debütre is), a Newfound Interest In Massachusetts – ami viszont már csak később, a ritkaságokat tartalmazó Eudora-ra került fel – pedig a New Found Gloryt ihlette meg annyira, hogy innen vett ötlet alapján válasszanak maguknak nevet. Az első nagylemez kiadását megelőzően egy EP-ük és két split lemezük (kronológiai sorrendben a Coalesce és a Braid társaságában) jelent meg. Mire idáig eljutottak, két dobost is elnyűttek, a harmadikként érkező Ryan Pope – aki egyébiránt a basszer, Rob Pope tesvére – ellenben azóta is az aktuális felállást erősíti.
Az 1997. szeptember 30-án megjelent, Bob Weston (Shellac) által producelt Four Minute Mile az első TGUK nagylemez, de rögtön felhívta a zenekarra olyanok figyelmét is, akikhez a kezdeti próbálkozások még nem jutottak el. A mindössze 4000 dollárból készült és két nap alatt (!) felvett korong a Doghouse Records gondozásában került a boltok polcaira CD és bakelit formájában is. Ami a külcsínt illeti, összesen hatféle nyomásban tehette magáévá a hallgatóság a tizenegy tételes dalcsokrot, amely nagy hatást gyakorolt más zenekarokra is. A Fall Out Boy például önnön létezését tulajdonítja neki, de alakult példának okáért egy azonos nevű pop-punk csapat is. A masszív rajongótábort szerző bemutatkozás azonban nemcsak a zenekedvelő természetes személyek, hanem a zenekedvelő jogi személyek figyelmét is felkeltette – egy rakás kiadó állt sorba a srácok kegyeiért. Többek közt a Geffen és a Sub Pop előtt végül a Mojo Records lett (volna) a befutó, akikkel azonban gyorsan véget ért a „románc”, miután a mielőbbi haszon reményében a FMM egyik dala (Don’t Hate Me) újra felvételére próbálták rávenni a zenekart. A következő állomás az – akkor még – meglehetősen fiatal életű és ismeretlenül csengő Vagrant volt, akik az egyezség megkötése után talán már sejthették, hogy sikerült igen nagyot húzniuk. Említést érdemel még, hogy a FMM később megélt egy újrakiadást, de ennek csupán az aktuális sikerek meglovaglása kapcsán volt jelentősége.
Mielőtt nekiláttak volna a második nagylemez előkészületeinek, még teljesítenivaló kötelezettségük volt a Doghause Records felé, amelynek a Red Letter Day EP formájában tettek eleget. Ekkor tűnt fel először James Dewees billentyűs, aki itt ugyan még csupán külsősként kapott szerepet, később azonban a zenekar „rendes” tagjává avanzsált. A hanganyag letisztultabb hangzásvilága, illetve az addicionális instrumentum nyújtotta frissesség már előrevetítette a készülődő nagylemez jelentőségét, aminek felvételei 1999 júniusában kezdődtek el. Az ugyanezen év szeptemberében piacra dobott korong, a Something To Write Home About már túlzás nélkül állítható, hogy zenetörténeti jelentőséggel bír, hiszen először ért el egy emo lemez széleskörű sikereket, a Billboardon például egészen a 31. helyig sikerült felkapaszkodnia; így összejött nekik az is, ami a Jimmy Eat Worldnek nem sikerült a Clarity-vel, nevezetesen a pénzügyi megtérülés. Ezzel párhuzamosan grandiózus mozgolódás indult meg a szintéren, amely később a harmadik hullám elnevezést kapta, és amelyben ennek a lemeznek is óriási szerepe volt olyan produktumok mellett, mint például a Waiting (Thursday), a Through Being Cool (Saves The Day) vagy a már említett, de az őt megillető státuszt csak később elérő Clarity. A világméretűvé növő (trend)hullám később aztán több kiváló hanganyaggal örvendeztette meg a lelkes zenerajongókat, hogy ezt követően az új évezred első évtizedének delelőjén kifulladjon, végül pedig saját súlya alatt összeroppanva önmaga paródiájává váljon. Ez persze már egy másik történet, ugyanakkor érdekes lehet a zenekar gitárosa, Jim Suptic egyik nemrégiben tett nyilatkozatát citálni: „If this is the world we helped create, then I apologise.” A fülbemászó dallamokkal, de még bőven a ’90-es évek zeneiségében gyökerező korong sikere egyben a Vagrant felemelkedését is jelentette, amely így később az egyik legprominensebb független kiadóvá lépett elő az Államokban. A korong legnagyobb erénye talán az volt, hogy úgy volt slágeres, hogy közben megőrizte őszinteségét és a szintérről hozott értékeit. A The Get Up Kids ekkor ért pályája csúcsára: turné a Green Day, majd a Weezer társaságában, széleskörű rajongóbázis, a debüt újrakeverése, Eudora címmel b-oldalas és ritkaságszámba menő felvételek kiadása, stb. Az egyetlen és egyben a zenekar első klipjét pedig az Action And Action című dalra forgatták.
Három év elteltével vonultak ismét stúdióba, a változások pedig prognosztizálhatóak voltak a STHWA évekig tartó, kimerítő promótálása okán. A srácok korántsem látens szándéka volt előzetesen, hogy ezúttal valami mást rögzítsenek, éppen ezért kérték fel Scott Litt producert a felvételek gardírozására, aki korábban olyan zenekaroknak dolgozott, mint például az Incubus vagy a Nirvana. A 2002-ben megjelent, lassabb tempójú On A Wire pedig minden korábbinál lepolírozottabb és finomabb hangnemet ütött meg, ami azt eredményezte, hogy a banda egy huszárvágással megszabadult az emo „bélyegtől”, és ezzel párhuzamosan a rajongótábor egy részétől is. Persze a másra törekvés mögött nemcsak önmaguk inspirálása, de az is meghúzódott, hogy nem feltétlenül az eladott lemezek maximalizálására törekedtek, így kikerülve a mókuskerék csapdáját. Magát a lemezt az első kislemezként kiadott Overdue vezette fel, amihez egy animációs videoklip is készült Travis Millard rendezésében, aki az albumdizájnt is készítette egyúttal. Ezúttal egyébként két kisfilmet is összehoztak az aktuális kiadványukhoz, a második választás a Stay Gone-ra esett. Utóbbi azonban csak az öreg kontinensen jelent meg kislemezként, mivel Észak-Amerikában visszafogottabb érdeklődés övezte a korong megjelenését, így a kiadó az európai piacokon népszerűsítette inkább az On A Wire-t. Ugyan széles körben megmaradt az ismertségük, és a Billboard 57. helye sem hangzik olyan rosszul, a rajongókat megosztotta a harmadik TGUK matéria, így egy részük el is fordult a srácoktól. A maguk után hagyott légüres teret aztán olyan zenekarok töltötték be, mint például a Dashboard Confessional; ezzel együtt a zenekar magasról tett az őket illető negatív kritikákra.
A negyedik nagylemez megjelenésére nem sokat kellett várni, hiszen az Ed Rose által producelt Guilt Show már 2004 márciusában ott pihent a boltok polcain, és bár remek fogadtatásban részesült, a második kiadvány Something’ magaslataira már nem sikerült többet felkapaszkodniuk. Maga a dalírás szokatlan körülmények között zajlott, hiszen Suptic és Dewees személyes vagy egyéb okok miatt nem tudtak részt venni a kreatív folyamatokban (előbbivel meg is romlott a kapcsolatuk), így az új szerzemények kizárólag a Pope testvérek és Pryor szellemi termékei lettek. A barátok életéből vett leképeződésekből felépített szövegvilág, amely olyan témákat ölelt fel, mint például az árulás, a kihasználás és más bűnök, ezúttal is a korábbiaktól eltérő zenei aláfestést kapott. Habár letisztultságban nem különbözik a Guilt Show elődjétől, a tónusok sokkal poposabbak, a ritmusosabb szerzemények pedig túlsúlyba kerültek. A korongról három kislemez került kiválasztásra, a Sympathy, a csak Japánban megjelenő Wouldn’t Believe It és a The One You Want, klipet viszont ezúttal csak utóbbihoz forgattak.
A zenekar 2004-ben a Dashboard Confessional oldalán turnézott, a tagok közti viszony azonban már korántsem volt olyan felhőtlen, mint a korai érában. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy angliai turnéjuk után egészen 2005 januárjáig nem léptek fel, hogy azután a megalakulásuk tízedik évfordulóját ünneplő, a kansasi Granada Theater-ben adott koncertjüket lemezen kiadva tegyenek pontot az első szakasz végére. A banda hivatalosan 2005. március 8-án oszlott fel, a tagok ezután különböző projektekben, illetve vendégzenészként folytatták életüket. Ez az állapot három évig tartott, amikor is a Something’ tízéves évfordulója apropóján újra összeálltak, amit az ominózus lemez újrakiadása és egy országos turné követett. Ekkortájt indult be az a „revival” hullám is, ami a ’90-es évek emojához nyúlt vissza, és amelyhez olyan zenekarok köthetők, mint például a Joie De Vivre vagy az Empire! Empire! (I Was a Lonely Estate), vagy a frissiben újjáalakuló Sunny Day Real Estate – hozzájuk csatlakozott a regenerálódott The Get Up Kids. Nem sokkal később már meg is jelent az interregnum utáni első kiadványuk, a Simple Science EP, majd 2011-ben az ötödik nagylemezük a There Are Rules – ami már a saját tulajdonukban lévő Quality Hillnél jelent meg a Vagrant helyett -, azonban egyik sem váltotta be igazán a hozzájuk fűzött reményeket. A nem éppen briliáns hangzású korong szokatlan, alternatív indie-pop dallamvilága negligálta a korábbi dinamizmust, így törvényszerű volt, hogy nem sikerül megismételniük az egykori sikereket – pedig három klipet is forgattak hozzá (az egyik legnagyobb sláger Regent’s Court, a Shutter Your Lungs, illetve az Automatic lettek a kiválasztottak). A ’Rulest egyébiránt ismét Ed Rose producelte, a zenekar pedig újfent más utakon indult el, mint ahogy mindenki várta volna. Ez a szövegekre is hatással volt, az érzelmes toposzokat felváltották a már kész dalok hangulatához leginkább illeszkedő témák. A banda 2011 áprilisában bejelentette, hogy a nyár folyamán a Saves The Day társaságában turnézik.
