2011. augusztus 14.
1997-ben alakult meg a Luti-Kriss névre hallgató metálbanda Atlantában, akiknek a zenéjét leginkább egy szóval lehetne jellemezni: káosz. Josh Scogin frontemberkedésével egészen 2002-ig működtek ezzel a névvel, mely idő alatt egy EP-re, egy nagylemezre, és egy split EP-re futotta. Egy névváltás után (Norma Jean) kiadták a Bless The Martyr Kiss The Child című albumot, mely a keresztény keményzene egyik főkiadójánál, a Solid State Recordsnál jelent meg. Scogin még abban az évben, a Furnace Fest keretei között jelentette be kiválását a bandából, mely hírről a Norma Jean tagjai is ekkor értesültek. A kérdésekre, miszerint személyes okok játszottak-e közre a döntésben, nemmel felelt: „Egyszerűen csak úgy éreztem, ezt kell tennem.„
Nem sok idő kellett hozzá, hogy Josh újabb projektbe fogjon, mely a bibliai ihletésű The Chariot nevet kapta, olyan zenészekkel összeállva, mint Keller Harbin és Tony Medina gitárposzton, Joshua Beiser basszer, és Jeff Carter dobos. A banda szinte rögtön ajánlatot kapott a Solid State-től, és elkészítették első dalukat az igen rövid című „It Is Usually The Boys Who Cry Wolf That Grow Up To Be the Men Who Cry Sanctuary„-t. A beszédes számcímek a The Chariot névjegyévé váltak az idők folyamán, és néhol hosszabbra sikerültek, mint magának a daloknak a szövegei. Matt Goldman közreműködésével 2004-ben elkészítették első nagylemezüket, az Everything Is Alive, Everything Is Breathing, Nothing Is Dead, and Nothing Is Bleeding-et, amelynek különlegessége, hogy az egész album élőben, egy szusszra lett felvéve. Az okai nagyon egyszerűek: „Mindenkinek könnyebb így. Az emberek tökéletes hangzású lemezeket hallanak manapság. Mi szerettünk volna valami természetest, emberközelibb dolgot nyújtani azzal, hogy a kisebb hibáink is rajta vannak az albumon„. A lemez címe egyfajta paródiája akart lenni annak, hogy a legtöbb banda a halálról, a gyilkosságról, vérről és hasonló dolgokról nevezi el az albumát. A szokatlanul zajos alkotás sok kritikus, és zenehallgató szívét nyerte el, így a banda pályafutása elindult felfelé.
Trent Reznor példáját követve Josh szinte minden albumon lecserélte az egész zenészgárdát, így a The Chariot a jelenlegi öt tagján kívül 11 embert fogyasztott már el, bár ez nem hatott ki a lemezek minőségére. A debüt legjobb dalait stúdió minőségben újravéve, és két új dalt tartalmazva látott napvilágot az Unsung EP, mely után két évet kellett várni az újabb albumra, ami a The Fiancée nevet kapta. Ezen Hayley Williams (Paramore) és Aaron Weiss (mewithoutYou) is vendégeskedett egy-egy dal erejéig. A banda kezdetben kialakított zajos, kaotikus stílusa szép lassan fényesre csiszolódott, és kicsit kevesebb zúgással, és több „zúzással” lopta be magát a zeneszerető emberek szívébe. A folyamatos koncertezések mellett kijutottak Amerika legnagyobb fesztiváljaira, mint például a Warped Tour, vagy a keresztény zenei paradicsomnak számító Cornerstone Festival. A saját kézzel nyomott, egyedileg számozott (első 25 ezer darabig) Wars And Rumors Of Wars 2009-ben a 112. helyig kúszott fel a Billboard listáján, ami a banda valaha volt legjobb eredménye. Ezután elváltak útjaik a Solid State Recordstól és jelenleg a Good Fight Music sorait erősítik olyan bandák oldalán, mint az I Am Abomination vagy a Cancer Bats. Az új kiadó ellenére a Long Live mindenféle beharangozás nélkül jelent meg, és ez volt az első lemez, amelyen ugyanazok az emberek zenéltek, akik az előzőn is. Akárcsak a többit, ezt is Matt Goldman felügyeletével készítették el a srácok, és a lemez stílusa sem tért el a jól megszokottól. Jelenleg az A Plea For Purging társaságában koncerteznek.
Ha valakit nem győznének meg a lemezen hallottak, azt a banda élő produkciója biztosan ámulatba fogja ejteni. A koncertjeik hihetetlen intenzívek, ahol az akrobatikus mutatványoktól kezdve a hangszerekből készült „tábortűzön” át a toronyugrásig bármi megtörténhet: „Ezzel fejezzük ki a szenvedélyünket a zenénk iránt” – nyilatkozta Scogin. Szövegeik rengeteg mondanivalót tartalmaznak, melyek különböző élethelyzeteket, politikai és vallási kritikákat fogalmaznak meg egy alapvető keresztényi szemlélettel: „Két dolog számít számomra az életben: A zene, ami megmentette az életem. És Jézus, aki megmentette a lelkem.” Arra a kérdésre azonban, hogy keresztény bandának tartják-e magukat, mindig nemleges válasz érkezik: „Mindenki keresztény a bandában, de a banda maga nem keresztény. Ennyi erővel a kocsi, amit vezetek is egy ‘keresztény kocsi’. Ennek ellenére minden show, minden dal és minden egyes mozdulatunk Jézusért van.” Bátran mondható tehát, hogy a „Josh Scogin band” életpályája még mindig felfelé ível, egyre több rajongót szerezve magának. Kicsiny hazánkat eleddig elkerülte a pusztítás, mely betudható viszonylagos ismeretlenségüknek, de ha szerencsénk van, hamarosan lesz valakiben akkora bátorság, hogy elhozza őket, és végre itt is elszabadulhat a… The Chariot.
