#Hírek
december 10.
2011. november 8.
A Slayer neve kétségtelenül ott kell legyen akkor, amikor valaki a legfontosabb metal bandákat sorolja. A Metallica mellett az egész thrash metal hullám legjelentőségteljesebb képviselőjéről van szó, akik nemcsak a műfaj egyik elindítói voltak, hanem akkor is kitartottak mellette, amikor mások új stílusok, vagy épp az MTV fele kacsingattak. Na meg azt sem szabad elfelejteni, hogy bár sokan megpróbálták, mégis csak egészen keveseknek sikerült (és most ne csak a thrashre gondoljatok, hanem a death-, black- és minden más extrém metal műfajra egyaránt) túlszárnyalni azt az intenzitást, ami a Reign in Blood című korongjukat jellemezte.
A 
zenekart 1981-ben alapította két heavy metal fanatikus gitáros, Kerry King és Jeff Hanneman. Mint a legtöbb fiatal srác akkoriban, ők is az európai, tradicionális Heavy Metal hatására (Iron Maiden, Judas Priest, Diamond Head stb.) kezdtek muzsikálni. Ezek mellé azonban folyamatosan begyűrűztek a vadabb zenék is: egyrészt az akkori hardcore punk bandák (Bad Brains, Dead Kennedys, D.R.I.) zabolátlansága, másrészt az angol sátánista (vagy legalábbis annak látszó) heavy/speed metal szörnyeteg, a Venom vehemens hozzáállása volt nagy hatással rájuk. Az első felállást, ez utóbbi mintájára a chilei származású énekes/basszusgitáros, Tom Araya valamint Dave Lombardo dobos tette tejessé. Programjukban leginkább feldolgozások voltak, ezekkel járták a kaliforniai klubokat. Egy ilyen alkalommal figyelt fel rájuk Brian Slagel, aki a Metal Blade kiadó alapítója volt. Elsőként az ő közreműködésével sikerült stúdióba vonulniuk, az eredmény pedig a kultikus harmadik Metal Massacre válogatáson volt hallható (ezen a sorozaton szerepelt elsőként számos korabeli, keménykötésű amerikai banda, többek között a Metallica, az Overkill, a Metal Church és a Voivod is). Az erre felvett dal – Agressive Perfector – valóban egy új műfajt képviselt, ami igazán akkor megdöbbentő, ha az ember tisztában van az akkoriban Észak-Amerika szerte uralkodó kemény zenei viszonyokkal. Míg Anglia ontotta magából a súlyos, riff alapú zenekarokat, amelyeket a Brit Heavy Metal Új Hullámaként (New Wave of British Heavy Metal) szokás aposztrofálni, addig a tengerentúlon sokkal lágyabb muzsikák pörögtek. Leginkább a dallamos, „éppen csak hard” rock vagy más szóval AOR (Journey, Foreigner, Loverboy és társai) fénykora tartott, illetve az ekkoriban Los Angelesben és környékén formálódó heavy metal mozgalom (Mötley Crüe, Ratt, W.A.S.P., de a New York-i Twisted Sister sem kivétel) is sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az image-re, mint az keménységre és az agresszióra. Természetesen ezek a bandák is klasszikust alkottak, azonban volt egy réteg, akinek ez a fajta keménység kevés volt. Mondani sem kell, hogy a Slayer tagjai is közéjük tartoztak. Csak elképzelni tudjuk, milyen sokkoló lehetett a ma már ugyan megmosolyogtató, akkoriban azonban roppant extrémnek számító pszeudo-sátánista image (à la Venom), a nyaktörő tempó, valamint a nyers, minden cicomától mentes, „NWOBHM szteroidon” riffelés, amely a korai thrash metalt többé-kevésbé egységesen jellemezte.
A válogatás megismertette az underground metal hívőkkel a csapat nevét, így logikus lépésnek bizonyult 1983-ban egy nagylemeznyi anyag rögzítése. Az album (találóan) a Show No Mercy címet kapta, és a Kill ’em All mellett ez a világ első thrash metal LP-je. Akárcsak a nagynevű kollégák esetében, itt is tulajdonképpen ultragyors heavy metalt hallhattunk, nyers énekkel és vehemens gitárszólókkal. Az fel-felbukkanó punkos attitűd, a szövegek markánsabb világa volt az a plusz, ami miatt a thrash metal címke indokolttá vált. Ahogy az egy úttörő kiadványhoz illik, rögtön népszerűvé vált a szélsőséges zenék után kutató fiatalok körében, sőt: a Metal Blade egyik legsikeresebb kiadványának számított akkoriban. A zenekar ezt követően 
igyekezett eltávolodni a gyökerektől, és megtalálni a saját, kegyetlen zenei világát. Ennek a törekvésnek a lenyomata, az 1984-ben megjelent három számos EP, a Haunting the Chapel. Itt már az első lemez kézzel fogható Venom és Judas Priest hatása folyamatosan átalakult valami sokkal brutálisabbá, extrémebbé. Ennek legjobb példája, a mai füllel is elképesztően vad nyitónóta, a Chemical Warfare. Ennek a dalnak az adott évben nem akadt párja sebességben és erőszakosságban, egyedül talán a Metallica Fight Fire With Fire című klasszikusa jöhetett volna szóba, azonban James elbújhatott Araya gyűlölettől fröcsögő szóköpködése mögött. A fejlődés a gitárszólók terén is tetten érhető volt: míg a korábbi szólókat a Downing/Tipton gitárpáros munkássága előtti fejhajtásként is lehetett értelmezni, addig egy évre rá már kezdett körvonalazódni az a velőtrázó gitárnyúzásba torkolló virgázás, amely a zenekar védjegyévé vált a későbbiekben. Azt hiszem nem túlzás kijelenteni, hogy ez a három szám legalább olyan fontos momentuma volt a Slayer pályájának, mint az első korong. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Chuck Schuldiner, a death metal atyja sorsfordítónak nevezte a Haunting EP-t. A növekvő érdeklődésre reflektálva a kiadó egy újabb EP kiadását szorgalmazta, így született meg a félig-meddig élő L
ive Undead. A hét számos koncert kislemez valójában egy kihagyható darab, kordokumentumnak sokkal inkább megfelel a kultikus Ultimate Revenge (for Disco) című video, amely a Venom és az Exodus társaságában lebonyolított Combat Tour legszebb pillanatait örökíti meg. Ezt én személy szerint kötelezővé tenném minden metal fan számára, már csak olyan unikális momentumok miatt, mint Kerry King sörénye és százas szögei, vagy Tom Araya méretes monoklija, amit a Venom énekes/basszusgitáros Cronostól szerzett, amiért levizelte őt részegen. Epic!
1985-re a Slayer neve már egészen jól csengett, köszönhetően az intenzív élő teljesítményüknek, illetőleg a népszerű kiadványaiknak. Így nem csoda, hogy a második album, a félresikerült borítóba csomagolt Hell Awaits, még az első lemeznél is jobban fogyott, és ez lett a Metal Blade legkelendőbb produktuma. Az anyag még egy lapáttal rátett az amúgy sem elhanyagolható brutalitásra, méltán nevezhetjük hát az év egyik legextrémebb termésének. Persze 1985-re a thrash robbanás már megtörtént, így a konkurencia is nagyobb volt, mint egy-két éve, de keménységre a Slayer így is verte a mezőnyt, egy-két kivételtől eltekintve (Exodus, Celtic Frost, Possessed). Az év végére azonban megváltak Brian Slageltől és a kiadótól, mivel úgy érezték, hogy nem kapják meg azt a kitüntetett figyelmet, amit a kemény munkájuk fényében megérdemeltek volna. Ezenfelül egy érdekes csavar is megnehezítette a banda működését: a Metallicából kitessékelt Dave Mustaine akkoriban indította be a szintén korszakalkotó Megadeth-t, és a másodgitárosnak Kinget kérte fel. Mivel jó kapcsolatban voltak, Kerry elvállalta a tisztséget, ami akár a Slayer végét jelenthette volna. Ám a köztudottan nehéz természetű Mustaine-nel végül nem találták meg a közös hangot, így az King újra teljes gőzzel koncentrálhatott az anyabandára.
A következő év mindenképpen a zenekar történetének egyik (ha nem a) legnagyobb mérföldköve. Megerősödve, új lemezszerződéssel a zsebükben (Def Jam Recordings) nekiláttak a harmadik stúdióalbum elkészítésének, a producer pedig a hip-hop körökben elismert Rick Rubin (Beastie Boys, Run-D.M.C.) lett. A merész választás abszolút gyümölcsöző kapcsolatnak bizonyult: az 1986 októberében napvilágot látott Reign in Blood egyszerűen mindent lemosott a pályáról, ami megkapta a thrash metal jelzőt. A nem egészen fél órás korong egy olyan szónikus támadás, ami alatt egy pillanatnyi idő sincs fellélegezni és mégsem válik fojtogatóvá a sebesség. Egy olyan mestermunka, amely az év három legbrutálisabb alkotása (lásd még Dark Angel – Darkness Descends, Kreator – Pleasure to Kil) közül is kiemelkedik agresszív, mégis pengeéles megszólalásával. Még ezerféleképpen leírhatnám, de a vége úgyis ugyanaz lenne: a Slayer megalkotta a korszak legdefinitívebb extrém metal lemezét, amely az idővel mit sem fakult, sőt a mai napig esélyes erre a címre. Az olyan dalok mint az Angel of Death, a Raining Blood, vagy a Postmortem ma is a koncertek csúcspontjainak számítanak. A siker még a csapat tagjait is meglepte: a Slayer felkerült a Billboard listára, ami egy ilyen extrém zenekar esetében elképzelhetetlen volt addig a pontig (leszámítva a Metallicát, de ők azért befogadhatóbb muzsikát nyomtak). Ezenkívül a különböző magazinok is egyre elismerőbben nyilatkoztak a bandáról: kezdtek rájönni, hogy közel sem primitív sátánista zajról van szó esetükben. Már csak azért sem lett volna igazságos ez, ebben a formában, mivel a zenészek játéka elképesztően sokat fejlődött az évek során. Dave Lombardo ekkora a metal dobosok krémjéhez tartozott, és a Hanneman/King duó is páratlan precizitásról tett tanúbizonyságot. Öröm az ürömben, hogy egyesek túlontúl sokat képzeltek bele a dalszövegekbe. Különösen az Angel of Death vágta ki a biztosítékot sokaknál, mivel ez az emberkísérleteiről elhíresült auschwitzi SS-tisztről és orvosról, Josef Mengeléről szólt. A dal hallatán nácinak bélyegezték az együttest, miközben ők pusztán az esetek szörnyűsége miatt választották a dalszöveg témájául Mengelét (ő volna a címben szereplő Halál Angyala), nem pedig azért, mert helyeselték amit tett, vagy hogy dicsőítsék őt. Ezenfelül a súlyos borító miatt is többen zúgolódni kezdtek. Viszont mindez csak még inkább felhívta a figyelmet a Slayerre, így a növekvő népszerűségnek semmi sem állhatott útjába.
A Reign in Bloodot követő turné a heavy/glam metal egyik csúcszenekarával, a W.A.S.P.-al zajlott le. Itt némi feszültség támadt Lombardo és a csapat többi tagja között, így végül kénytelenek voltak a Whiplash nevű formáció dobosával, Tony Scaglionéval befejezni a körutat. Később szerencsére észhez tért a zenészzseni, és az 1988-as South of Heaven munkálatainál már ismét ő csépelte a bőröket. Az album ismét felkerült a Billboard listájára, ami nem is csoda, mivel fantasztikusra sikeredett. A tagok belátták, hogy a két évvel korábbi teljesítményüket túlszárnyalni agresszió és sebesség terén lehetetlen lenne, így ahelyett, hogy önmaga paródiájává alakult volna a banda, elkészítették a legzeneibb korongjukat. A groteszk, beteges borító jól illusztrálta a rajta található zenét: a változatlanul kíméletlen, gyors thrash részek mellé megérkeztek az azóta szintén védjeggyé vált lassabb, hátborzongatóbb témák (lásd címadó dal, vagy a záró Spill the Blood). A hangzás ismét remekül sikerült, Lombardo pedig brutális teljesítményt nyújtott, ekkor már nem igazán akadt párja a metal dobosok között. Mindent egybevetve South of Heaven méltó befejezése volt a Slayer ’80-as évekbeli tevékenységének.
1990 a thrash metal első nagy korszakának utolsó szenzációs éve volt. A műfaj töretlen népszerűségnek örvendett, és ezt a bandák kegyetlenül erős produktumokkal hálálták meg: Rust in Peace; Coma of Souls; Never, Neverland, és még sorolhatnánk. Ebbe az illusztris sorba illeszkedett a Slayer ötödik lemeze is, a Seasons in the Abyss. Rick Rubinnal való együttműködésük újabb gyümölcse egy igazi összegző munkára sikeredett: egyesült benne az előző Slayer korongok minden előnye: a RiB féktelen agressziója (War Ensemble, Born of Fire), a South of Heaven hangulosabb témái (Dead Skin Mask, címadó), és voltak direktebbre vett témák is, amelyek könnyebben elértek a hagyományos me
talt kedvelőkhöz is (Blood Red, Skeletons of Society). Ez a album a Slayer fénykorának tökéletes lenyomata volt, az egyik legsikeresebb LP-jük, és egyben az első olyan, amelyhez klip is készült (Seasons in the Abyss, War Ensemble). A zenekar a rá következendő évben indokoltnak látta , hogy elkészítse az első élő albumukat. A Decade of Aggression címre hallgató, szenzációs dupla anyag azonnal a ’90-es évek egyik legtutibb metal koncertlemezévé avanzsálódott. Ezzel pedig le is zárult az együttes pályafutásának első, máig legfontosabb fejezete.
A ’90-es évek zenei közege nem kedvezett az olyan old school hozzáállásnak, amit a Slayer ekkoriban vallott. A thrash metal ugyanis 1992-re tulajdonképpen halott volt, helyét az extrém metal palettáján mindinkább a death majd a black metal vette át, illetve az olyan modern metal előadók lettek egyre sikeresebbek, mint a Pantera, a Biohazard, majd később a Machine Head, a Fear Factory, vagy épp a White Zombie. A thrashnek tehát leáldozóban volt, a Slayer azonban erről nem volt hajlandó tudomást venni, és 1994-ben kiadták Divine Intervention című, ízig-vérig thrash metal csapást. A gond csak az volt, hogy időközben ismét összekülönböztek Dave Lombardoval, így aztán ez lett az első olyan kiadványuk, amin nem az ő játékát hallani. A doboscsászár helyét egy szintén kiváló ütős, Paul Bostaph vette át, aki korábban a Forbidden sorait erősítette. A Divine nem sikerült rosszul, viszont a Seasons által rendkív
ül magasra tett lécet ezúttal nem sikerült megugrani, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve (Dittohead, címadó) kevésbé voltak maradandóak a dalok ezúttal. A lemez ezzel együtt sikeresnek volt mondható (Billboard nyolcadik helyén nyitott), pedig zeneileg igencsak egy helyben toporgás jellemezte. Két évvel később a zenekar kiadott egy (három saját számot leszámítva) csupa hardcore punk (D.R.I, Minor Threat, T.S.O.L. stb.) feldolgozásból álló korongot, Undisputed Attitude címmel. Az ezt következő fellépések során azonban ismét probléma adódott a dobos posztját illetően: Bostaph helyét Jon Dette vette át a Testamentből, de aztán egy év után mégis Paul mellett döntöttek.
1997 végén a Slayer nyolcadszorra vonult stúdióba, hogy felvegye a Diabolus in Musicát. Ez az egyik legmegosztóbb kiadványukká lépett elő. Az együttes tagjai ugyanis, némileg engedve a kor szellemének, sokkal groove orientáltabb, mélyre hangolt soundot céloztak meg ezúttal. A muzsika természetesen ezer közül felismerhető, jellegzetes Slayer-féle thrash maradt, viszont a banda fanatikusai közül sokan úgy látták, hogy az énekeffektek és a groove-ok közt valami végleg elveszett. A Diabolus azóta sem igazán nyerte el a fanok tetszését, amit az is jól mutat, hogy koncerten egyetlen szám sincs a programban róla (egyedül talán a Stain of Mind hangzik fel néha-néha). Az új évezredre azonban alaposan összeszedte magát a négy zenész. Kerry King számos nyilatkozatában megemlítette, hogy mostanában rengeteget merít egy bizonyos 1999-es bemutatkozó lemezből. Ez az az album természetesen a Slipknot debütje volt. A gitárost nagyon inspirálta az ebből áradó, teljesen újszerű agresszió. Ez hallatszott is a 2001. szeptember 11.-én boltokba került – a történtek fényében elég bizarr című – God Hates Us Allon. Ez, az elődjéhez hasonlóan, modern felfogásban fogant, de ezúttal figyeltek arra is, hogy vehemensebb részek és a gyors thrash tempók se hiányozzanak a modern groove-ok mellől. Az ős fanok közül ezúttal is sokan fanyalogtak, akik viszont nem zárkóztak el a modern thrashtől (Machine Head és társai), azok egyből keblükre ölelték ezt a szenzációs korongot. Bár Bostaph talán éle
te legnagyobb teljesítményét nyújtotta a God Hates Us Allon, végül a megjelenés utáni turné végén megtörtént amiről sokan álmodoztak: Lombardo visszatért a Slayerbe. Azóta is ez az eredeti négyes öregbíti a csapat hírnevét. A banda fantasztikus formában volt, amit DVD-n is megörökítettek: elsőként a 2003-ban napvilágot látott War at the Warfielden csodálhattuk meg, hogy mire képesek húsz év után is, majd a következő évben Still Reigning címmel egy, az egész Reign in Bloodot magába foglaló matériát kaptunk készhez.
A Slayer sikeresen lépett át az új évezredbe, már csak egy dolog hiányzott, hogy újra minden fanatikus boldog legyen: egy eredeti felállásban rögzített Slayer anyag. Erre 2006 augusztusáig kellett várni, amikor is végre megjelent a Christ Illusion. Ez egy igazi, vissza a gyökerekhez album volt. Ezúttal háttérbe szorultak a modernizációs kísérletek, és leginkább a Seasons világára visszautaló szerzemények kaptak helyet a lemezen (természetesen nagyon is korszerű, friss hangzással). Azt hiszem ennek fényében senki sem csodálkozott azon, hogy az újkori produkciók közül ez lett a legsikeresebb: a Billboard ötödik helyén nyitott, sőt az USA-ban a legkelendőbb kiadványukká avanzsálódott. A borító ismét a fénykort idézte: egy groteszk Jézus alak hullákkal teli, véres vízben áll. Mondani sem kell, hogy a God Hates Us Allhoz hasonlóan (ahol is egy szögekkel televert véres biblia szerepelt) ez is kapott egy csinos, fehér borítótakaró lapot. A megjelenést követően megindult az Unholy Alliance névre keresztelt világkörüli turné, amelynek európai állomásain a Slipknot, a Mastodon és a Hatebreed kísérte a veterán thrashereket, a későbbi amerikai helyszíneken pedig a Lamb of God, a Children of Bodom és a Thine Eyes Bleed. A nagy sikerre való tekintettel egy második kört is tettek Európában ugyanezekkel a zenekarokkal, plusz az In Flamesszel. A rendkívül sikeres koncertsorozatot egyedül Tom Araya gerincproblémája árnyékolta be, amely miatt emberünknek úgy néz ki örökre fel kellett hagynia az intenzív zúzással.
2009-ben elkészült a Christ Illusion folytatása World Painted Blood címmel. A négy különböző borítóval (mindegyik egy vérrel festett térkép volt, csak más perspektívából) napvilágot látott lemez azt mutatta, hogy a zenekar nem kíván zsákbamacskát árulni: van egy jól körvonalazható zenei világuk, és ehhez tartják is magukat. Az album ugyan nem lett olyan sikeres, mint elődje, de nem is sokkal maradt el tőle. Zeneileg semmi újat nem hozott, azonban egy feszesen megszólaló, minden klasszikus Slayer jegyet felvonultató alkotás lett, és mint ilyen, nagyon is szerethető. Természetesen ismét turnéra indult a zenekar, ezúttal a Trivium, a Mastodon, és az Amon Amarth társaságában. 2010-ben részt vettek a thrash metal nagy négyesét (Big Four – Anthrax, Megadeth, Metallica, Slayer) egy színpadra állító koncertkörúton. Az erről készült DVD még abban az évben ki is jött, The Big 4 Live From Sofia, Bulgaria címmel. Ebből is látszik, hogy a ’90-es évek hanyatlása után a thrash metal ismét hatalmas népszerűségnek örvend, és ez bizony nem kis mértékben a stílus mellett mindig
is kitartó Slayer érdeme. A bandát az alapító gitáros, Hanneman bizarr balesete (pókcsípés következtében komoly bőrbetegsége lett, ami szerencsére gyógyíthatónak bizonyult) sem tudta megállítani, 2011-es koncertjeiken a régi jó barát Gary Holt (Exodus) segített ki, majd a Cannibal Corpse soraiból ismert Pat O’Brien. Mára azonban ismét teljes a létszám, és bár a banda jelenlegi tervei egyelőre ismeretlenek, a nyilatkozatokból kiderül, hogy Jeff teljes gyógyulása után nem zárkóznak el egy újabb korong elkészítésétől.
