#Hírek
december 10.
2011. augusztus 17.
Ugyan a Skindred 2002-ben megjelent debütáló albuma, a Babylon, illetve annak első nagy slágere, a Nobody akkorát robbant annak idején (vagy pontosabban a 2004-es újrakiadás környékén), hogy csupán az azt követő időszakban indult rohamos növekedésnek a banda népszerűsége – mely a mai napig töretlen –, történetük azonban jóval korábban, a kilencvenes évek első felében, a Dub Warral indult. Ez a Skindred közvetlen elődjének is tekinthető formáció többé-kevésbé lefektette azokat az alapokat, amelyet persze a jelenlegi felállás juttatott el a csúcsra, hiszen a négy stúdiólemezt megért Dub War a sorai közt tudta Benji Webbe-et, illetve Jeff Rose-t és Martyn Fordot is, akik szintén az utódzenekar alapítói is voltak egyben, de a szélesebb körű ismertség eljövetele előtt, már 2002-ben ki is váltak a bandából. Az énekes/frontember Webbe és a basszusgitáros Daniel Pugsley mellé ekkor érkezett Michael Fry gitáros, illetve Arya Goggin dobos. Ez a felállás napjainkig meglehetősen stabilnak bizonyult.
Persze nem csak a személyi egyezések miatt fontos előzmény a Dub War, számos, a Skindredre is oly jellemző összetevő előtérbe került már abban a periódusban. Vitathatatlan ugyanis, hogy Benji Webbe jellegzetes előadásmódja uralja mindkét zenekar életművének darabjait, és persze az ő személyében egyesülnek azok a műfajok is, amelyek felépítik az általuk jobb híján ragga metalnak titulált konstrukciót. E meglehetősen szerencsétlen elnevezés (új műfajnév?) azonban képtelen lefedni azt a sokszínűséget, amelyet a Webbe által felvonultatott vokáltechnikák széles spektruma biztosít a bandának. Legyen szó a metal vagy punk zenék hatásáról, raggáról vagy dancehallról, tiszta, erőteljes énektémákról vagy akár a sokszor megidéződő Bad Brains hagyományáról, a csapat frontembere hősiesen megállja a helyét. (Még egy röpke megjegyzés erejéig vissza a kezdetekhez: a Dub War ugyan nem volt olyan kiforrott, mint utódja, de minden bizonnyal sokkal több felől merített inspirációt, hiszen felfedezhető benne többek között a The Clash vagy akár a The Police hatása is, gondoljunk csak az Enemy Makerre, amely jóformán ugyanúgy indít, mint Stingék Message in a Bottle című klasszikusa. De azt sem érdemes feledni, hogy az angolszász gyökerű punk/rock zenék, illetve a jamaikai műfajok találkozásának legalább négy évtizedes múltja van Nagy-Britanniában.)
Mindez pedig kétségkívül működik a mai napig: a Skindrednek egyaránt jól áll a punk zenék gyors darálása, a metal súlyossága, a dancehall lüktetése és a slágeres, együtténeklős refrének, így nem is csoda, hogy semmit sem – vagy legalábbis nem sokat – változott a zene összetétele még a negyedik nagylemez idején sem, így megmaradt ugyanaz a lendület, magabiztosság, amelyért szeretjük Webbe-éket. Azonban közel egy évtizedbe került míg „egyslágeres újfelfedezettekből” napjaink egyik legkedveltebb, leg(el)ismertebb koncertzenekarává nőtték ki magukat.
Miután a kiadós problémákat, illetve a tagcserék bonyodalmait messze maguk mögött hagyták Webbe-ék, debütáló anyaguk 2004-es újrakiadásával sokkal biztosabb talajra helyezték pályájukat, megfelelő környezetet teremtve szerzeményeik népszerűsítéséhez. Ekkortájt már szinte elkerülhetetlen volt a Nobody – az első single, egyben az első videó – sikere, nem csak egyértelmű slágeressége, hanem műfajok közötti áthajlásai miatt is: szokatlansága egyben a könnyű befogadást is magában hordozta. A súlyos riffekre énekelt/raggázott patois szöveg (vagy inkább csak fake patois) nyerő recept volt első hallásra is, és mivel ezt a zenei struktúrát vitte végig a Babylon teljes hosszán, a nagylemez (újra)felfedezése sem váratott sokat magára.
Az albumot túlnyomórészt pozitív kritikai visszhang fogadta, és a rajongói lelkesedés kifutása is hosszú volt, így a 2007-ben kiadott folytatás, a Roots Rock Riot is megfelelő időben érkezett ahhoz, hogy megismételje elődje sikerét. A tematika itt sem változott, ahogyan arra már a lemez címéből is könnyű következtetni (a Marley-féle Roots Rock Reggae parafrázisa), s ugyanúgy a hangzásvilág sem, talán feszesebb, dühösebb lett a hangvétel, és ezzel inkább a később következő munkákhoz kötődik, semmint a Babylon sokszor egészen vidám hangulatához. A kislemezre is kimásolt tételek (Rat Race, Trouble) ismét vittek mindent, és a koncertek közönségkedvenceivé avanzsáltak, így hosszú fellépéssorozatokra is egyre több lehetőségük nyílt (ekkoriban jutottak el Magyarországra is, elsőként 2008-ban, majd – nem sokkal a harmadik nagylemez megjelenése előtt – a 2009-es Azfeszten is részt vettek).
A Roots Rock Riot óta kétéves periódusokban jöttek ki az újabb albumok, így 2009-ben már piacra is dobták a Shark Bites and Dog Fights című kiadványukat, de – ahogyan arra Benji Webbe némely nyilatkozatából is következtethetünk – a kapkodás, a szűkös határidő miatt nem lett az elvárásoknak éppen megfelelő e lemez. Ez a tematikus egységességet talán leginkább elhagyó Skindred-album jelentősebben megosztotta a közönséget, valamint a zenei szaksajtót egyaránt, meglepő rövidsége ellenére pedig azért egy Electric Avenue-feldolgozás elfért rajta, de ez is csak a munka felületességét hangsúlyozta, hiszen Eddy Grant klasszikusának nyolcmillió egyéb újraértelmezése mellett ez teljesen felesleges húzásnak tűnt.
Nem kellett azonban túl sokat várni arra, hogy ismét visszaszerezzék kezdeti lendületüket, hiszen a 2011 tavaszán megjelent Union Black egy minden eddiginél koncepciózusabb anyag lett, egyben még dühödtebb, még sötétebb, és végre újítani is mert, hiszen a megszokottnál jelentősebb összetevővé vált az elektronika, legjellemzőbben dubstep és hiphop hatások sora teszi színesebbé a korábbiakban megszokott összképet. A Papa Roach-frontember Jacoby Shaddix közreműködésével rögzített Warninggal promózták a kiadványt, amelyet pár hónappal később a Cut Dem videója követett. A Skindred korai kiadványainak színvonalához méltó Union Black tehát visszahelyezte a csapatot a térképre, ezzel is mutatva, hogy még mindig nem fulladnak önismétlésbe, hogy habár részben újramondják a régit, mindig kellő mértékben adagolják az új ízeket, így érvényesítve „ragga metaljukat” (vagyis annál sokkal többet), rég meghaladva korai slágereiket. És hogy mindebből mennyit adnak vissza élőben, arról a miskolci GYÁR Fesztiválon mindenki meggyőződhet.
