Poison the Well

Ahogy azt már leírtuk többek közt a Shai Hulud és az Evergreen Terrace bandaismertetőkben, valamint a Strongarm kritikában is, Florida nem csak Dexter, Horatio, a nyugdíjasok és a death metal állama, hanem a ’90-es években létrejött ott egy olyan hardcore-metalcore színtér, ami számos csúcszenekart kitermelt a későbbi évek folyamán. Közülük az egyik legnépszerűbb az új évezred elején a Poison the Well volt, és azt azzal sikerült elérniük, amivel ma már kevesen próbálkoznak: egyediséggel. Sajnos a zenekar a kelleténél egy lemezzel később vonult pihenőre, de ettől még életművük akár elfelezve is biztosítani tudná, hogy az ezredforduló legfontosabb zenekarai közt tartsuk őket számon.

A csapat 1997-ben alakult meg An Acre Lost név alatt a Ryan Primack gitáros (aki ugyanabba a gimibe járt, mint Chad Gilbert, csak három évvel a Shai Hulud énekese felett) és Chris Hornbrook dobos köré szerveződött zenészekkel, illetve két énekessel (Aryeh Lehrer és Shane Halpern), de csupán egy splitet adtak ki, mielőtt még megváltoztatták a nevüket Poison the Wellre. Ezen a spliten a Promise No Tomorrow nevű helyi bandával osztoztak, akiknek szintén ez volt az egyetlen kiadványuk, de később a tagok olyan bandákban bukkantak fel, mint pl. a Glasseater (Julio Marin). A split kiadása után nem csak nevet, de énekest is cseréltek, méghozzá a Keepsake-kel: Shane Halpern lett az emocore banda új (és végső) frontembere, Duane Hosein pedig belépett a Primackékhez. Ettől még persze a felállás nem lett stabil, hiszen a Distance Only Makes the Heart Grow Fonder dalaiban új gitárost (Derek Miller) és új bőgőst (Jeronimo Gomez az As Friends Rustból) is hallhattunk, ellenben az ötből csupán két tétel volt igazán új, hiszen a Torn, az Obstacle és a Lost In Silence ha nem is ugyanebben a formában, de helyet kaptak a spliten anno. A Good Life-nál (Culture, Morning Again, Skycamefalling) megjelent anyag azonban a terjesztésnek köszönhetően sokkal szélesebb kör számára hangsúlyozta azt, hogy Massachussetts (Cave In, Converge), New Jersey (Deadguy, Rorschach) és Washington (Botch, Kiss It Goodbye) mellett Florida is részt kíván venni a metalcore útkeresésében – a helyi csapatok (Strongarm, Shai Hulud, Culture, Morning Again) mellett egyébként a banda egyik legnagyobb hatása a Cave In volt. Hallgatnivaló: Poison the Well – Obstacle.

A többnyire 16-20 éves tagokból álló csapatra felfigyelt a Trustkill (ekkoriban Harvest, Eighteen Visions), de mielőtt még elkezdték volna megírni első nagylemezüket, túlestek pár tagcserén: a zenekarból kilépett Lehrer, Hosein és a basszusgitáros is, de hamar megtalálták a helyetteseiket Jeffrey Moreira énekes (korábban egy Defy nevű bandája volt) és Alan Landsman személyében. Duane később A Jealousy Issue néven alapított bandát, egy erős-közepes albumot adtak ki az Indianoálánál, Ari pedig másik bandájára, a Foolproofra koncentrált, de a lemez kiadása után feloszlottak. Az új tagokkal megkezdődött a dalírás, amely során Miller egyenrangú dalszerző lett Primackkel, és elkezdett kialakulni a Poison the Well önálló hangzása – ez nem csak a zenei elemekre értendő, hiszen ekkor dolgoztak először Jeremy Staska (Culture, Shai Hulud, Morning Again, Strongarm) producerrel. A The Opposite of December… A Season of Separation 1999 végén jelent meg, a borítót maga Jacob Bannon tervezte, és a kor egyik legnagyobb hatású metalcore albuma lett tele olyan dalokkal, amelyek máig a banda és a műfaj csúcspontjainak számítanak (Nerdy, 12/23/93, Slice Paper Wrists, Artist’s Rendering Of Me, stb.). Aki ránéz egy Poison the Well bandaismertetőre, az a tagoknál egy igazi átjáróházat lát, ami kicsit csalóka, hiszen csak pár fontosabb tagcsere volt az állandóan cserélődő basszusgitárosok mellett, de a rengeteg turné-, és sessionzenész miatt tényleg nagyon sokan voltak pár hétig a banda tagjai. Az Opposite’-on például játszott egy Jose Martinez nevű gitáros, 1999-ben és 2000-ben pedig olyan gitárosok segítették ki őket, mint Steve Looker (Culture, Morning Again), Matt Tackett (ő később játszott a Waking Kills the Dreamben a Morning Againből ismert Kevin Byers oldalán, és tagja volt a Twelve Tribes-nak is egy ideig) és Mike Peters. Természetesen a basszusgitárosok is rotálódtak, hiszen Landsman kilépett, és helyette Mike Gordillóval és az Eighteen Visions-tag Javier Van Huss-szal turnéztak. Hallgatnivaló: Poison the Well – Artist’s Rendering Of Me.

Ugyan 2002-ig kellett várni a következő kiadványra, de ezt nem pont így tervezték: Primackék szerettek volna ugyanis kiadni egy splitet, de hogy pontosan kikkel, az máig nem tisztázott. Annyi bizonyos, hogy a spliten képviseltette volna magát a Twelve Tribes, de egyes értesülések szerint a Throwdown, sőt, a Cave In is szerepelt volna néhány dallal a lemezen, de ez végül nem jött össze, azonban ez nem a Poison the Well hibája volt, hiszen ők felvették a részüket (két dalt). A Sticks and Stones Never Made Sense első verziója már helyet kapott az It’s All About the Money c. válogatáson (pl. Every Time I Die, Taken, Brother’s Keeper), ellenben a Smashing Pumpkins egyik dalának (Today) feldolgozása csak erre került volna fel. A dalokat megpróbálták egy, az A New Kind of American Saint nevű punkbandával közös splitre átmenteni, de az se jött össze. A második nagylemez azonban igen: a Tear From the Red 2002-ben jelent meg, és az első album hangzását sikerült rajta egy olyan különleges és dallamos irányba elvinni, amire azelőtt nem volt példa, miközben a zenekar nem veszített súlyából, lendületéből, és hardcore kreditjéből sem. Az albummal végleg a korszak egyik nagy „hardcore” szenzációja lettek (pl. Thrice, Thursday, Glassjaw, Underoath, Boysetsfire), így nem maradhatott el a nagykiadós figyelem és szerződés sem, és az Atlantic ajánlatával élve sikerült is kikerülniük abból a süllyedni kezdő hajóból, ami a Trustkill lett. Moreiráék ezután némi levegőváltásra vágyva Jeremy Staska helyett az új lemez felvételei során a svéd Tentoknik stúdió (Refused, Meshuggah) házi producereivel dolgoztak, és 15 hónappal az előző album után már meg is jelent a You Come Before You (az albumot egy split vezette fel a kiadótárs Deftones oldalán, valamint egy turné, amely során Budapestre is eljutottak a Stairland és az Open Hand társaságában). A Curl Up and Die ex-bőgősével, Geoff Bergmannal rögzített lemez könnyedebb, dallamosabb hangzását lehetett úgy kezelni, mint a cég hatását a zenekarra, de valójában csak tovább haladtak azon az úton, amin eddig is, és aminek ezt az állomását mind hangzásában, mind minőségében oda lehetett tenni a Cave In három évvel korábbi csúcslemeze, a Jupiter mellé. Hallgatnivaló: Poison the Well – Botchla.

Az albumot követő világkörüli turné azonban olyannyira megviselte a zenekart, hogy Derek Miller gitáros úgy döntött, kilép a bandából, és így, hogy megbomlott a négyfős mag, a csapat jövője is megkérdőjeleződött, pedig már elkezdtek dolgozni egy következő albumon. Rövid időre pihenőre vonultak, Miller pedig egy időre felhagyott a zenéléssel, majd 2008-ban egy új projekttel, a Sleigh Bells-zel jelentkezett, ami már egy zajpop duó volt Allison Krauss énekesnővel. Miután 2004-ben úgy döntöttek, hogy ismét nekivágnak a zenélésnek, az új gitárosukat abban a Jason Boyerben találták meg, aki korábban az All Hell Breaks Loose-ban és a Target Nevadában játszott. Három részletben vették fel az új lemezt a svéd stúdióban, de az első kettő után bejelentették, hogy az Atlantic támogatása nélkül folytatják, és végül az albumot már a Ferret legújabb zenekaraként fejezték be. A Versions nagy részét a három állandó tag írta meg (ez csak azért fontos, hogy leszögezzük, az új hangvétel nem Boyer hatása volt), de a felvételekben a két svéd producer, Pelle Henricsson és Eskil Lövström is közreműködött, hiszen egy nagyon gazdag hangszerelésű, kísérletező kedvű, az előzőektől eltérő zenei hangulatú albumról van szó. A Versions felvételei alatt csatlakozott a csapathoz az utolsó két tag: Bradley Grace basszusgitáros és Bradley Clifford gitáros (a Coma Eternalból. az Endthisday-ből és a Since By Manből), ezzel befejezve az állandó tagcseréket, és egy négy évig stabil felállású zenekart létrehozva. Amint a turnézás végére értek (ismét eljutottak Magyarországra a Dillinger Escape Plan és a Stolen Babies oldalán), elkezdték írni a folytatást, ugyanakkor megint új utakat akartak keresni, és ehhez új producer kellett: a korábban kiszemelt J. Robbins nem ért rá fia, Callum egészségügyi problémái miatt, így végül Steve Evetts (The Dillinger Escape Plan, Every Time I Die) producerrel dolgoztak. Mielőtt még megjelent volna az ötödik album, a Ferret kiadta három 7”-en a Versions dalírási folyamatinak első hat gyümölcsét, melyek nem kerültek fel a nagylemezre: ez lett összegyűjtve a I/III II/III III/III EP-en, ami folytatásos borítókkal jelent meg (lásd még: Bucket Full of Teeth, Shai Hulud, Young Widows, stb.). Hallgatnivaló: Poison the Well – Bowie.

A csapat máig utolsó lemeze, a The Tropic Rot 2009 júliusában jelent meg, és az ezt promotáló őszi turnén a zenekar összes tulajdonát (hangszereket, pólókat, személyes tárgyakat) ellopták, de sikerült rajongói támogatással talpra állniuk, így végül nem ez volt az oka annak, hogy egy évvel később bejelentették, hogy pihenőre vonulnak. Egyelőre még nem tértek vissza a szünetről, és más projektekben sem tűntek fel, „új” kiadvány azonban érkezett, hiszen a Rise megszerezte a Trustkilltől az első két album kiadási jogait, és duplalemezként újra kiadta azokat. Hogy mi lesz a jövője az utóbbi 15 év egyik legmeghatározóbb hardcore zenekarának, azt nem tudni, de az nem a legbiztatóbb a jövőre nézve, hogy önmagában az utolsó albumuk miatt nagyon kevesen kiáltanának folytatásért. Az életművük így is hiánytalan, hiszen megvolt mind a korszakos mestermű, az önmegvalósítás és a kísérletezés is karrierük során, és az, hogy a Tropic Rot egy újabb hangzásváltásba sült bele, talán azt mutatja, hogy nem érdemes folytatniuk a közös zenélést. Hallgatnivaló: Poison the Well – Exist Underground.