2011. július 27.
Sok jó zenekart adott Ontario állam a 2000-es években a világnak: itt alakult meg a pop-punk/emocore slágerbanda, a Boys Night Out, a skatepunk alapzenekar The Fullblast, a mindenki által imádott Alexisonfire, az egyik utolsó metalcore lovag, a Rosesdead, napjaink egyik legfőbb progresszív formációja, a Protest the Hero, és az előző évtized egyik legfontosabb emo társasága, a .moneen. (innentől Moneen). Mint oly sokszor, a banda létrejöttéhez egy másik feloszlása kellett, és esetükben a Perfectly Normal földbeállása vezetett ahhoz, hogy Kenny Bridges, Chris Hughes, Mark Bowser és Peter Krpan megalapítsa a Moneent – nem mondhatni, hogy sokáig húzták volna az időt, és még 1999 novemberében, pár hónappal az első próbák után kiadták a Smaller Chairs for the Early 1900s EP-t a winnipegi Smallman kiadónál. Miközben körbejárták Kanadát, lecserélték a basszusgitárosukat (az új tag Chris Slorach lett), és kiadták debütáló albumukat, a Theory of Harmonial Value-t. A majdnem egyórás konceptalbum a kitalált Dr. Lozlo Pronowski elmélkedései köré épült fel, és olyan jól sikerült mind a lemez, mind az azt követő turné, hogy sikerült vele felhívniuk a Vagrant figyelmét, akik meg is lepték őket egy szerződéssel – még az aláírások előtt kilépett Slorach, aki helyére Erik Hughes, Chris testvére került, illetve a fiúk leforgattak két klipet is még 2002-ben (meglepő módon egyiket sem az EP-ről átemelt slágerükre, a Passing of Americára, bár végül az is kapott videót, csak épp nem tőlük): a No Better Way to Show Your Love than A Set of Broken Legs és a Tonight, I’m Gone… dalokhoz készültek a mozgóképek.
A Vagrantnál a készülődő második lemez már producert is kapott, méghozzá Trever Keith-t: az ő neve egyrészt a frissen újjáalakult Face to Face-ből lehet ismerős (90s kalipunk alapbanda), valamint ő volt az egyik felelőse a Legion of Doom név alatt elkövetett Incorporated c. emo/metalcore mash-up lemeznek. Az Are We Really Happy with Who We Are Right Now? 2003 júniusában jelent meg (egy napon a Brand New második lemezével, a Deja Entendu-vel), és nagyrészt pozitív kritikákat kapott, illetve a zenekart egyre ismertebbé tette Kanadán és az Egyesült Államokon belül. 2005-ben a kanadai Dine Alone felkérte őket és az Alexisonfire-t, hogy szerepeljenek Switcheroo Series nevű splitsorozatukban, így a két banda feldolgozta a másik banda két-két dalát (Moneen: Accidents, Shark & Danger; Alexisonfire: The Passing of America, Tonight, I’m Gone…), illetve még hozzá dobtak egy-egy saját szerzeményt is – az USA-ban a Vagrant hozta ki a splitet, akik közben le is szerződtették az Equal Visionnek búcsút intő Greenéket. 2006-ban érkezett meg a harmadik Moneen nagylemez, és a Vagrant nem kockáztatott, rámozdította a bandára az egyik legnagyobb underground producert, Brian McTernant (Cave In, Thrice, Darkest Hour, Hot Water Music, The Movielife, Circa Survive, stb.), akivel a banda az addigi legnagyobb sikereit érte el a Red Tree rövidebb, rockosabb slágerei által. Fél évvel az album kiadása után megjelent egy EP/DVD is, a Saying Something You Have Already Said Before: A Quiet Side of Moneen, melyen a Red Tree dalai közül négynek szerepel az akusztikus változata egy kiadatlan dal mellett, a DVD-n pedig négy élő felvétel található.
Ezek után a zenekar előkereste a Dine Alone (City & Colour, stb.) telefonszámát, így velük kötötték meg az új kiadványok Kanadában történő terjesztéséről a szerződést, melyeken a 2008-ban kilépett Peter Krpan helyett már Steve Nunnaro dobolt. A Vagrantnál azonban időközben elkészült a banda legnagyobb szabású kiadványai, hiszen két év alatt feldolgozódtak azok a felvételek, amiket Alex Liu dokumentumfilmes készített róluk a lemez készítése közben, és amelyek The Start to This May Be the End to Another (ez a Theory of Harmonial Value nyitódala) címmel a 2008-ban megjelent, It All Started with a Red Stripe című DVD-n kaptak helyet. A Vagrant által kiadott lemezen több, mint háromórányi anyag található: a hetvenperces dokumentumfilm (melyhez lehetett választani a tagok kommentárját is) mellett a torontói Mod Clubban készült kilencszámos koncertanyag is rákerült, valamint helyet kapott rajta két turnénapló (USA és Kanada), illetve öt vagrantos videoklipjük is – nem véletlenül jelölték a kiadványt Juno-díjra. 2009 hozta meg Dine Alone-os „debütálásukat”, a Hold that Sound EP-t, amely a még abban az évben megjelenő nagylemezt kívánta felvezetni egyetlen exkluzív dallal – a Hold that Sound, a Waterfalls és a The Way stúdióverziói mind helyet kaptak a The World I Want to Leave Behindon. Az album nem csak kiadójában, dobosában és producerében (David Bottrill – Lateralus, Origin of Symmetry, Metropolis Pt. 2, stb.) tért el elődjeitől, de a dalok is komolyabbak, (rádió)rockosabbak lettek (ez már a címeken is látszódik). A lemez megjelenése óta a zenekarról egy-két turnén kívül alig van hír, jelenleg pihennek és visszavonultak egy időre a zenéléstől, amit remélhetőleg hamarosan újult erővel folytatnak majd. (Jávorkúti Ádám)
