Mastodon

1999-ben járunk, amikor az épp feloszlott Lethargyban sokáig, és ebben az évben már a Today Is The Dayben is együtt zenélő Brann Dailor és Bill Kelliher elmennek Atlantában egy High On Fire koncertre, ahol belefutnak egy részegen lődörgő ácsba. A szóváltásból beszélgetés lesz, a beszélgetésből pedig kiderül, hogy nem véletlenül egy High On Fire koncerten kell találkozniuk, amúgy is igen nagy a zenei érdeklődésük metszete. Az is kiderül, hogy az ács gitározik. Megállapodnak egy próbában némi jammelés reményében, de az ács, Brent Hinds fosszarkészen érkezik meg. Aztán később még egyszer nekifutnak, amikor már Hinds is működőképesen, egy akusztikus gitárral jelenik meg, és hamar meggyőzik egymást arról, hogy nekik együtt kell zenélniük. És arról, hogy szükségük van egy basszusgitárosra, mivel Bill Kelliher a Today Is The Dayben eleget basszusgitározik és visszatér eredeti hangszeréhez, a gitárhoz. Hinds ajánl egy régi cimborát, akivel a Four Hour Fogger nevű bandában már évek óta együtt játszanak. Troy Sanders kerül a képbe, amibe bele is illik, és hamar oszlopos tagjává válik a formációnak. Énekes nélkül íródnak a dalok, egészen addig, amíg Eric Saner New Yorkból meg nem érkezik Atlantába, hogy a frontember posztját betöltse. Ekkor születik meg a Mastodon.

A zenekar 2000-ben elkészít egy 9 számos demót, amit kézről kézre adva terjeszt a helyi föld alatt. Sikerrel. Mégsem elég komoly sikerrel ahhoz, hogy Saner érdeklődését fenntartsa (vagy felkeltse) az üggyel kapcsolatban, így ő hamar visszamegy New Yorkba, és egy lekötött turné miatt Hinds és Sanders kényszerülnek mikrofon mögé. A rögtönzött ideiglenes felállás végül bekristályosodik, és a kurrens rock/metálvilág talán legérdekesebb (és egyáltalán nem szükségszerűen legjobb) énekes párosával válik véglegessé a Mastodon felállása. És sikeresek. Már amennyire ezt a helyi koncertek és a minimális terjesztés lehetővé teszi.

A következő évben a Reptilian Records cégére alatt megjelenik egy 3 számos 7 hüvelykes kislemez, a Slick Leg, ami már a philadelphiai underground-mindenes Relapse érdeklődését is felkelti, és az első, „igazi” Mastodon anyagnak elkönyvelt Lifesblood EP-t már ők adják ki ugyancsak 2001-ben. A Lifesblood anyaga egy olyan zenekart mutat be az underground rock/metál körökre nyitott füleknek, ami igazán nem tud, de nem is akar újítani. Ehelyett inkább a számukra fontos és az ő füleikben jelen lévő dolgokból gyúrnak valami olyasmit össze, amit előttük nem csinált még senki. Összefoglalva: erős The Melvins és helyenként Neurosis hatás, nehéz riffek, agresszív zene, marcona hangzás, változatos, összetett dalszerkezetek, technikás játék, időnként régivágású témák, furcsa témájú szövegek. De egyelőre semmi korszakalkotó. Sokan nem is kapják fel a fejüket a kiadványra, de már itt is karakteres a zene, ígéretes a zenekar.

És mivel az EP anyaga már zsebben volt, mikor a Relapse szerződtette a zenekart, nem kell sokáig várni, amíg előállnak valami újjal, végre egy teljes értékű albummal. A tüzet, mint elemet reprezentáló, 2002-es Remission már letisztultabb zenei világgal rendelkezik, megjelennek a régi progresszív rockot súroló elemek, de a hatalmas vehemencia szerencsére nem vész el. És egyrészt a Relapse terjesztői munkájának, másrészt az aktív turnézásnak, és természetesen a Remission színvonalának köszönhetően a zenekar egyre népszerűbb, már az USA-n kívül is. Olyannyira, hogy a lemez kiadását követő monstre turné során Magyarországra is eljutnak 2003-ban, és az itthoni underground metál színtér (az 1999-es  Almássy téri VHK/Today Is The Day/Voivod/Neurosis mellett) egyik, ha nem a leginkább kultikussá vált koncertjét adják a High On Fire társaságában, a gödöllői Trafóban február 3-án.

A Remission után két évet kell várni a következő nagylemezre, ami a zenekar pályájában az igazán nagy áttörést jelenti. A Leviathan 10 számában már teljesen összeérik mindaz, ami a korábbi kiadványokon jelen volt. A lemez zeneileg olyan, mintha a készítésekor a tagok bagolyköpetet és rozsdás vasreszeléket kátránnyal egy kisbolygó-méretű gömbbé gyúrtak volna, a gömb felületére pedig helyenként Fabergé-tojásra, helyenként Gaudí homlokzatokra emlékeztető domborművet véstek volna. Amikor ez a képződmény meggördül feléd, hiába próbálsz, nem fogsz tudni kitérni előle, de nem is fogsz akarni, mert kiváncsi leszel az arcodat kilapító mocsok kidolgozottságára. Ráadásul a lemez a korábbi anyagokhoz képest szigorúbban követ egy koncepciót, amit Herman Melville legismertebb regénye, a Moby Dick cselekményétől kölcsönöztek, ami alapján nem meglepő, hogy az album egyúttal a víz elemét szeretné bemutatni. A szövegek és a hangulatok is nagyszerűen illeszkednek a témához, és gyakorlatilag minden szám hallgattatja magát a nyitott fülekkel. Ekkorra már az underground világ a föld minden szegletében ismeri a Mastodon nevét, több ország több fontos zenei magazinja is az év legjobb (rock/metál) lemezévé választja a Leviathant. Megalapozottan. Ekkorra a zenekar eléri azt a népszerűségi szintet is, hogy felkelti a Reprise (ami a Warner Music leányvállalata) figyelmét. De mielőtt még átigazolnának a philadelphiai underground óriástól egy szimplán óriáshoz, 2006-ban a Relapse gondozásában megjelentetnek egy „válogatáslemezt”, a Call of the Mastodont, amin régi, demós dalok újra felvett és -kevert verziói hallhatók, és a The Workhorse Chronicles DVD-t, amin egy dokumentumfilm mellett élő felvételek és klipek is helyet kapnak.

2006 tehát a „főtáblára lépés” éve lesz a Mastodon számára. Szeptemberben polcokra kerül a zenekar talán legelismertebb lemeze, az újra koncepció, és emellett a föld elemi ereje köré épülő Blood Mountain. És nem beszél más nyelvet, mint a korábbi kiadványok, nem bizonyít semmilyen pálfordulást vagy változni-akarást, viszont még cizelláltabban és kicsit befogadhatóbban tolmácsolja mindazt, amit a zenekar eddig is közölni akart. Ahogyan a Leviathan is, ez a lemez is felvonultat néhány illusztris vendégszereplőt, Scott Kelly (Neurosis) hallható a Crystal Skullban, Josh Homme (Queens of the Stone Age) a Colony of Birchmenhez teszi hozzá a magáét, Cedric Bixler-Zavala (The Mars Volta) pedig a Siberian Divide-ban egészíti ki a két énekest. A lemezhez készült klipekkel kezdődik meg egy elképesztően gyümölcsöző kapcsolat a zenekar és Robert Schober (Roboshobo) közt. A Mastodon-Roboshobo klipek az évtized legjobbjai közé tartoznak, nem szűkítve a kört a metálklipekre.

A zenekar persze minden lemezt agyonturnéztat, egy évben nagyjából 10 hónapot arénákban, klubokban és a köztük lévő utakon töltenek, mindez kisebb-nagyobb súrlódások ellenére gond nélkül zajlik, bizonyítva a zenekar összetartását és profizmusát, de sajnos a rájuk jogosan egyre kíváncsibb honi közönség fülei (itthon legalábbis) sokáig nem kapják meg, amire pályáznak.

Koncert helyett így lemezzel kell beérni, amit 2009-ben szállít a zenekar a Crack the Skye formájában. Az elemek közül utolsóként a levegőt prezentálja a hallgatónak a Mastodon ezzel az albummal, ami amellett, hogy továbbra is koncepciólemez, a zenekar legprogresszívabb anyaga a mai napig. Ez kissé megosztó erejűnek bizonyult, az 50 percre rúgó 7 szám kevésbé győzi meg általánosságban a korábbi anyagokért rajongó hallgatót, de ahogyan az ilyen esetekben lenni szokott, ha mérsékelten is, de új hallgatóság felé nyit ajtót. A számok nagy részét elsősorban Brann Dailor dobos jegyzi, aki ezzel elsősorban húga, Skye számára állít emléket, aki gyermekkorukban öngyilkosságot követett el. A címadó tételben, ami talán a „legvehemensebben érzelmes” szám a lemezen, újfent hallható Scott Kelly. Mindaz a változatosság és elrugaszkodottság, amit az atlantaiak a korábbi lemezeikhez képest megengedtek maguknak a Crack the Skye-on, nem tudta sem elrontatni, sem legendássá tenni a lemezt, ugyanakkor egy igen fontos korszakot zárt le a zenekar pályafutásában. Ez az utolsó lemez, ami az ősi elemek koncepciójával foglalkozik, eleve az utolsó konceptalbum a Mastodon életművében, és az utolsó, aminek dizájnját (ami a Mastodon „imidzs” abszolút meghatározó paraméterévé vált) Paul Romano jegyzi.

Minderről a 2011-es The Hunter gondoskodott, ami kvázi hirtelen felindulásból, mindössze 2-3 hónap munkája alatt készült el nulláról a végkifejlettig. Sandersék félretettek minden koncepciót, és különösebb túlbonyolítás nélkül összeriffeltek, -doboltak és -bőgőztek egy albumot úgy, ahogyan az fejből kézre és kézből hangszerre érkezik. Melegében felvették, és hála az adódó és kihasznált lehetőségek sorozatának mintegy fél év alatt kézzelfoghatóvá is vált. Hogy ez a hozzáállás eredményes, azt az elkövetkező évek fogják igazolni vagy cáfolni, azt viszont csak igazolni fogják tudni, hogy a Mastodon a harmadik évezred vitán felül eddigi egyik legfontosabb metálzenekara lett, és marad is (ahogyan azt végre, 8 év után újra élőben is bizonyították Magyarországon, a 2011-es Hegyalja fesztiválon). Méltán.