#Hírek
december 10.
2011. augusztus 12.
A walesi illetőségű zenekar története igazi tündérmese, hiszen a teljes ismeretlenségből indulva kerültek a slágerlisták élére. No persze ez nem egyik napról a másikra következett be, hiszen a kezdetek és a nagy áttörés között hosszú évek teltek el. Az alapítás 1997-re datálódik, amikor is a pontypriddbeli Public Disturbance dobosa (Ian Watkis) és basszusgitárosa (Mike Lewis) útjára indította az azóta önmagát többszörösen kinövő, eredendően side-projectjét, ami később elsőszámú elfoglaltságuk lett – ott is hagyták korábbi zenekarukat, amely az első Lostprophets korong megjelenése idejére már fel is oszlott. Hozzájuk csatlakozott Lee Gaze gitáros és Mark Chiplin dobos, majd később az első demók felvételei mellett bábáskodó Stuart Richardson, aki Lewistól vette át a basszusgitáros szerepkörét, míg utóbbi gitárra váltott ezzel egy időben. 1997 és 2000 között három demót készítettek, ezek közül első volt a Here Comes the Party, második a Para Todas las Putas Celosas (aminek angol megfelelője a következő: For all the jealous whores), majd pedig a The Fake Sound Of Progress következett, amely később az első nagylemez címadója is lett, sőt, ennek kapcsán került a zenekarba DJ Stepzak, aki viszont a korong felvétele után ott is hagyta a zenekart (pedig, ha tudta volna…).
Többek közt a Kerrang! és a Hammer pozitív hangvételű írásainak is köszönhetően a zenekar 1999-ben leszerződött a Visibile Noise nevű független kiadóhoz, és náluk jelentették meg 2000. november 27-én a Thefakesoundofprogress című bemutatkozó nagylemezüket. A dalok nagyrészt a korábbi demófelvételek közül kerültek kiválasztásra, így például az A Thousand Apologies (korábban MOAC Supreme) vagy az Awkward. De szintén a korai időkből származik a Direction című szerzemény, amely B-side-ként az első kislemezen (Shinobi vs. Dragon Ninja) kapott helyet. Utóbbi címe a Shinobi és a Bad Dudes vs. Dragon Ninja nevet viselő játékoktól eredeztethető, és a Park View Café nevű helyen eltöltött felhőtlen ifjonti évek emlékének szól. Mivel a számok többsége kész volt, így csupán két hetet vettek igénybe a felvételek, és összesen 4000 fontot emésztettek fel – nem csoda tehát, hogy úgy érezték, az idő rövidsége miatt nem hoztak ki mindent magukból. Ennek ellenére a hanganyag minősége révén (kiváló fúziós modern rock, amelyben nagy adag poszt-hardcore is volt) az underground felfigyelt a zenekarra, a sikerekre pedig a Columbia Records, akik 2001 újrakevertetve kiadták ismét a debüt lemezt. Az erősebb hangzásnak és persze a két kislemezhez (a Shinobi mellett a címadóhoz) készített klipnek is köszönhetően bekerültek a köztudatba is. Ide kapcsolódóan szót érdemel még az is, hogy a felvételek után távozó DJ Stepzak helyét Jamie Oliver vette át, aki hangszeres játékával és nem finom receptjeivel vált a banda hasznos tagjává (bár arra vonatkozóan nem találtam információt, hogy ő hogy készíti a tyúkhúslevest). Érdekességként még megemlíthető, hogy a második kislemezen két demófelvétel mellett a Shoulder To The Wheel (Saves The Day cover) is helyet kapott. Sokatmondó, és a későbbiekre nézve is érdemes megemlíteni, hogy a nu-metal hullám kellős közepén a Lostprophets tagjai olyan zenekarokat neveztek meg legfőbb hatásaikként, mint a Refused vagy a Boysetsfire.
„Az első lemezen csak a felszínét kapargattuk annak, amire valójában képesek vagyunk.”
A Start Something című második nagylemez 2004. február 2-án jelent meg, és már érezhető volt a piacra dobás előtt, hogy nagyot fog szólni, azaz olyanok is megismerhetik a zenekar nevét, akik azelőtt semmilyen kapcsolatot nem ápoltak a rockzenével. A címválasztás mögött két gondolat is meghúzódott: a látensebb szándék a hallgatókat kívánta motiválni, hogy tegyenek valamit vágyaik elérésének érdekében; a direkt utalás pedig arra vonatkozott, hogy a bemutatkozó nagylemez első szándékból gyakorlatilag demónak készült, így nem reprezentálja plauzibilisen a bennük rejlő potenciált. A korongot az első kislemez, a Far áthallásokkal tarkított Burn Burn vezette fel, amely már több slágerlistán is előkelő helyet szerzett magának. Az igazi, átütő siker viszont a Start Something megjelenése előtt közvetlenül közkinccsé tett Last Train Home lett, amit még az is hallhatott a zenetévékből, rádiókból, innen-onnan, aki nem akarta. De nemcsak a tömegek, hanem a kritikusok tetszését is elnyerte a lemez (sokan emlegették a Faith No More nevét), amely amellett, hogy a végletekig slágeres volt, ügyes hangszeres játékával is felhívta magára a figyelmet. A diadalmenet jelzi, hogy összesen hat(!) kislemez került kiválasztásra a lemezről, amelyből öthöz klipet is forgattak; a Last Summer kisfilmjében például Daryl Palumbo és Jarvis Morgan Holden (a Glassjaw énekese, illetve basszusgitárosa) is feltűnnek (3:15-nél) pár pillanat erejéig. Emellett írtak dalt a Pókember 2. filmzenealbumra Lucky You címmel, a Last Train Home EP változatára feltettek egy Justin Timberlake átdolgozást (Cry Me A River), a To Hell We Ride pedig a NFS Underground tracklistjén kapott helyet. Emellett még a We Are Godzilla, You Are Japan című szerzemény érdemel említést, ami csak az amerikai kiadásról maradt le, túlontúl mélyenszántó koncepciót pedig nem érdemes keresni benne: „Mi vagyunk Godzilla, ti meg Japán, és most jól lezúzunk benneteket”.
Harmadik nagylemezük megjelenését – érthető okokból – már tömegek várták, és a felfokozott érdeklődésnek meg is lett az eredménye, a 2006. június 26-án megjelenő Liberation Transmission még elődje sikereit is felülmúlta – elsősorban üzleti értelemben; példának okáért elsőként nyitott a UK charton. A zenekar (főleg küllemében) remek érzékkel hasalt rá az aktuális trendhullám habjaira, de ezzel együtt kiváló dalszerzői vénával megírt korongot vehetett kezébe (vagy preferenciáktól függően a merevlemezére) a nagyérdemű. Ezzel együtt bekövetkezett egy tagcsere is, Mark Chiplin helyét Ian Rubin vette át, a lemezen szereplő dalokat (két dal kivételével) pedig Josh Freese dobolta fel. Chiplin állítólag azon okból űzetett el, hogy 2005-ben önkényesen elhagyta a színpadot miután széttörte a lábdobot. Az albumról négy tétel érdemelt ki kislemez státuszt, amelyek közül a Liberation Transmissiont felvezető Rooftops volt az első választás, és körülbelül akkora siker lett, mint korábban a Last Train Home volt; a kórusa egyébiránt az A régi környék (Garden State) című filmre tartalmaz utalást. Az A Town Called Hypocrisy klipje egyfajta válasz volt az akkoriban őket ért vádakra (pl. metroszexualitás), a Can’t Catch Tomorrowban pedig egy Leonard Cohen dalra helyeztek el hivatkozást (Hallelujah). Az utolsó single címe (4:Am Forever) egy interjúban elhangzott magyarázat alapján arra utal, hogy ebben az órában távozik az élők sorából a legtöbb ember. A megjelenést követően a Lostprophets nagyrészt az Egyesült Királyságban turnézott a Paramore és a The Blackout társaságában – utóbbi az európai körútra is elkísérte a bandát.
A negyedik korong megjelenését közel négy év kihagyás követte, ami csak részben volt a zenekar számlájára írható, mivel a dalok egy része már 2007-ben készen volt (például Next Stop Atro City; For He’s a Jolly Good Felon), sőt, koncerteken is játszották némelyiket, azonban a producerekkel és a kiadóval való nézeteltérések azt eredményezték, hogy csak 2009 második felére sikerült elkészülni a felvételekkel. Először még 2007-ben John Feldmann gardírozása mellett rögzítettek néhány nótát, de ezekből egy sem került fel a lemezre. 2008-ban 500 ezer dollár ellenében egy teljes albumnyi anyagot vettek fel Los Angelesben, de végül nem nyerte el a tetszésüket a végeredmény. 2008 márciusában már Bob Rock keze alatt csiszolódtak (volna) a dalok, de a kiszámíthatatlan menetrend és Rock hepciáskodása újabb sikertelen kísérletet eredményezett, így végül a basszusgitáros Stuart Richardson (Justin Hopfer mellett) személyében házon belül oldották meg a problémát. A felvételek innentől már rendben zajlottak, végül 2009 júliusának záróakkordjaként fejeződtek be teljesen, majd ismételten doboscsere következett, Ian Rubin helyét Luke Johnson vette át a cinek mögött. Az albumot az It’s Not the End of the World, But I Can See It from Here vezette fel és 2010. január 13-án került a boltokba.
Ugyan meglehetősen sikeres lett, sőt, több recenzor is magas pontszámmal honorálta, mindez akár annak is betudható, hogy a korábban megszerzett dicsőség olyan státuszba helyezte őket, ahonnan csak kiábrándító cselekedetekkel lehet alábukni a mélybe. Az első kislemezt további kettő követte, mégpedig a Where We Belong és a For He’s a Jolly Good Felon – utóbbi klipjében Alan Ford is feltűnik, akit leginkább a Blöff című filmből ismerhet mindenki. Érdekesség, hogy a japán/koreai kiadás más dalösszetétellel jelent meg, hiszen az AC Ricochet és a Sunshine révén további két tétel található a korongon. Mindemellett a két album között eltelt idő alatt rögzítettek két feldolgozást is, az egyik a Going Underground című The Jam nóta, a másik pedig a Machine Head Davidianja, ami egy Kerrang! válogatás cd-n vált elérhetővé. Azóta nem sok hír röppent fel a csapat háza tájáról. 2010 őszén Stuart Richardson és Mike Lewis arról beszélt, hogy 2011 őszére várható az új nagylemez, a híradások pedig arról szóltak, hogy a zenekar már meg is kezdte a munkálatokat Ken Andrews producerrel.
