2011. november 13.
Túlzás nélkül állítható, hogy a Linkin Parkról talán még az is hallott, aki mondjuk több mint tíz éve valahol az űrben kering. A nu metal hullám által a felszínre kerülő zenekar 50 millió lemezt adott el világszerte, és két Grammy-díjat is besöpört, no persze nem emiatt érdekesek a Nuskull olvasói számára. Sokkal inkább azért, mert a Hybrid Theory, majd később a Meteora is egy generáció számára bírt olyan jelentőséggel, mint mondjuk egy évtizeddel korábban a Nirvana, vagy bármelyik irdatlanul népszerű könnyűzenei produkció; nevezetesen: sokunknak ezek a lemezek jelentették azt a kiindulópontot, ami miatt elkezdtünk komolyabban érdeklődni a (rock)zene iránt.
A történet 1996-ban indult, amikor is a középiskola végeztével három barát, Mike Shinoda, Rob Bourdon és Brad Delson elhatározták, hogy komolyan fognak zenélni a továbbiakban. A keresztségben a Xero nevet kapó zenekarhoz ekkor csatlakozott Joe Hahn, Dave „Phoenix” Farrell, illetve a korai évek énekese, Mark Wakefield. Az első felvételeket – jobb híján – Mike Shinoda alkalmi stúdióként funkcionáló lakásában vették fel. A szerény körülmények és a kezdeti sikertelenség miatt Mark Wakefield gyorsan otthagyta a zenekart, mi több, Farrell szolgálatait is nélkülözniük kellett egy darabig. A ma is érvényben lévő felállás 1998-ban alakult ki, amikor Chester Bennington is csatlakozott a bandához. Korábbi zenekara, a Grey Daze éppen akkortájt oszlott fel, így Jeff Blue, a Zomba Music alelnöke lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és az utolsó darab puzzle is a helyére kerülhetett. Chester két demo felvételt kapott, amikhez új vokáltémákat írt és rögzített. A végeredmény annyira meggyőző volt, hogy nem sokkal később már szerves része volt a zenekarnak. Az új felállás névváltoztatást is hozott magával, az első EP-ük már Hybrid Theory néven jelent meg. Az alig félórás korongon már körvonalazódott az a sajátos hangzásvilág, ami végül a világraszóló siker záloga lett, habár még nem csapódott le olyan tökéletesen polírozott, fogós dalok formájában, mint például a debüt esetében. Ennek ellenére a potenciál bőven érződött a későbbiekhez mérten jóval hip-hoposabb szerzeményekben, amelyek évek múltán, különböző formában, de feltűntek a zenekar B-oldalas, illetve remixeket tartalmazó kiadványain. Az EP eredeti verziója nehezen beszerezhető, unikális értéket képez, hiszen boldog-boldogtalannak osztogatták őket, így sok kétes eredetű verzió kering belőle a világhálón; ezen okokból kifolyólag 2001-ben megjelentettek egy exkluzív, 1000 db-os újrakevert verziót is. Ezután ismét névváltoztatás következett; a Santa Monica-i Lincoln Park után lett Linkin Park a zenekar neve – az ötlet Chestertől származott -; az apróbb módosításnak pedig prózai oka volt: így nem kellett jogdíjat fizetni semmi után sem.
Alig egy évvel az áttörés előtt nem úgy álltak a dolgok, hogy a zenekar nevét a közeljövőben többen fogják ismerni azokon kívül, akik rendszeres látogatói voltak a Los Angeles-i „The Whisky” nevű klubnak – a jelentősebb kiadók rendre elutasították őket. A kilátástalannak tűnő helyzetből ismét Jeff Blue segítő keze emelte ki őket, aki időközben vezető pozícióba került a Warnernél, 1999-ben nyélbe ütötte az áhított szerződést. A 2000 októberében megjelenő debüt kiadását egy kilenc tételes demo előzte meg, és az előzmények ismeretében hihetetlen nagy siker lett. Csak a kiadás évében 4,8 millió példány talált a Don Gilmore producelte és Andy Wallace által kevert lemezből gazdára, így a Hybrid Theory egyben a tetőző nu metal hullám egyik zászlóshajója is lett, és olyan zenekarokkal együtt, mint a P.O.D., vagy a Papa Roach akkora tömegekhez juttatták el a zenéjüket, amire azelőtt nem volt példa. Végül 24 milliót adtak el belőle világszerte, minek révén ez a 21. század legsikeresebb debüt lemeze. A népszerűség titka a slágeres énekdallamok mellett az a végletekig lepolírozott, steril hangzás, illetve precízen illesztett, szinte már gépies hangszeres játék, ami később nem egy sikeres zenei produkció számára bizonyult ideális táptalajul (például Evanescence, Red stb.).. És persze az, hogy a sok különböző hatásból táplálkozó hanganyag nem csupán egy-két réteg számára volt érdekes, hanem olyanok is örömüket lelték benne, akiknek korábban nem sok kapcsolatuk volt a rockzenével. A lemezfelvételek egyébként 2000 elején kezdődtek és négy hétig tartottak. Farrell távollétében (aki a megjelenést követően visszatért) Scott Koziol és Ian Hornbeck, illetve helyenként Delson játszották fel a basszustémákat. A lemezborító és az egész design Mike Shinoda nevéhez fűződik, de Chester ötleteit is felhasználták; a kislemezekhez készített öt (!) klip közül pedig hármat is Joe Hahn rendezett – látható, hogy amit csak lehetett, házon belül oldott meg a kreatív részleg. Érdekesség utóbbiakkal kapcsolatosan, hogy a Papercut kisfilmjében, a falon látható kép is Mike keze munkáját dicséri, amihez a mintát, az 1999-es EP borítója szolgáltatta; és hogy az In The End végén szereplő bálna sem a véletlen műve, bár az erre vonatkozó magyarázat soha nem vált publikussá. Hahn csak ennyit mondott ezzel kapcsolatosan: „It’s not like I pulled it out of my ass; it made sense to me.” A népszerűség révén több rendezvényre is meghívást kaptak; részt vettek többek közt az Ozzfesten, a Family Values turnén, illetve a saját maguk által kreált Projekt Revolution turnén, ahol például a Cypress Hill és az Adema társaságában léptek a világot jelentő deszkákra. Csak 2001-ben 324 koncertet adtak világszerte. 2002-ben az „addig üsd a vasat, amíg meleg” jegyében kiadták a Hybrid Thory hip-hop- és elektronika-orientált remix változatát, ami a Reanimation címet kapta. Az egyetlen kislemez szerepét a Jay Gordon (Orgy) által „összekutyult” Pts.OF.Athrty töltötte be, amihez klip is készült.
A debüt nehezen felfogható sikere után nem kis nyomás helyeződhetett a srácok vállára, főleg, hogy akkoriban sokan megkongatták a vészharangot a nu metal hattyúdala okán. A Meteora 2003 márciusában került a boltok polcaira, ahonnan az első hét folyamán több mint 810 ezer példányt kapkodtak el az emberek, összesen pedig bőven 10 millió feletti eladást produkáltak világszerte – elódázva ezzel a műfaj teljes összeroppanását. A lemezfelvétel ugyanolyan metódus alapján folyt, mint elődje esetében, azaz minden hangszer külön került rögzítésre, majd a sávokat ezerszer szétszedve és aztán újra összerakva állt össze a bő 36 perces hanganyag. Egy találó akkori hasonlat szerint a Meteora olyan, mintha egy filmet úgy készítenének el, hogy élő színészi produkció nem is maradna benne a végére. Habár a Hybrid Theory tükrében szinte semmi nem változott a struktúrát tekintve, a dalok – ha lehet ilyet mondani – még sterilebbek és precízebbek lettek, ami módfelett aprólékos munkára vall (a cd-n található egy 17 perces interjú is The Art of Meteora címmel). A szerzemények nagy része már az Ozzfest turné alatt megszületett (párhuzamosan a Reanimation elkészültével!), a felvételek mellett pedig ezúttal is Dan Gilmore bábáskodott, akit már a dalírás korai stádiumában is bevontak a szerzői folyamatokba. Az album címét a görögországi Meteora-kolostorok inspirálták, az alapkoncepció pedig az egységes hangulat megteremtése volt – ezért folynak egymásba az egyes szerzemények. A korongról összesen hat (!) kislemez került kimásolásra, és egy kivételével (Lying From You) mindegyikhez készült klip is (ezekből ezúttal négyet jegyzett Hahn). Ami talán szót érdemel az idevágó érdekességek közül, hogy a From The Inside-ban Chester kisfiát, Jamie-t láthatjuk kiabálni Prágában (ahol a Numbot is forgatták); a Fainthez készült kisfilmben a LPU tagjai láthatók, a rendezői változat végén Mike festeget egy garázsajtóra; a Breaking The Habit elkészítésében pedig Kazuto Nakazawa (Kill Bill Vol. 1; The Animatrix) is közreműködött. Még a Meteora kiadásának évében piacra dobtak egy koncertlemezt is – Live In Texas címmel – igazolandó, hogy nem csak a stúdióban megy nekik a popszakma.
A második és a harmadik nagylemez közti interregnum idejére tehetők a LP tagok különböző side projectjeinek keletkezései. Chester Julien-K és Orgy tagokkal karöltve életre hívta a post-grunge/alt. rock Dead By Sunrise-t; Mike pedig a Depeche Mode-dal dolgozott együtt, illetve elkészítette hip-hop projektje, a Fort Minor bemutatkozó lemezét, amit régi barátai közreműködésével (Styles of Beyond, Jonah Matranga, Holly Brook stb.) tett változatossá. Míg a Fort Minor csupán 2006-ig maradt aktív, a Dead By Sunrise első korongja – hosszas halogatás után – csak 2009 októberében látott napvilágot, és bónuszként az – Underworld Evolution soundtrackjének köszönhetően már ismerős – Morning After is helyet kapott rajta. Ide tartozik még az is, hogy a banda 2004-ben közös albumot jelentetett meg a rapper, Jay-Z-vel, ami a Collision Course címet kapta. A kiadvány kuriózumát az adta, hogy az itt szereplő hat tétel mindegyike egy-egy Jay-Z, illetve LP dal összemixeléséből jött létre. Ami az eladásokat illeti, a bő 20 perces, werkfilmet és élő felvételeket tartalmazó DVD mellékletet is magában foglaló EP öt millió példány felett kelt el világszerte.
Kisebb szünet után (három évig se remix album, se nagylemez), ami a side projectezéseknek is köszönhető, 2006-ban láttak neki a harmadik korong felvételeihez. A Minutes To Midnight 2007 májusában jelent meg, és végleg lezárt egy korszakot a zenekar életében. A nu metal halottabb volt, mint valaha, így aztán az első látásra az ekkor kulmináló új divathullámmal kokettáló hanganyag sokakban ébresztett kétkedést a dalszerzői folyamatok mögött meghúzódó szándékok kapcsán. Pedig a Meteora és a MTM között papíron eltelt 4 év gyakorlatilag több mint fél évtizedre nyújtható, hiszen a második nagylemez dalai nagy részét már 2001-ben megírták a srácok, másrészt a változás borítékolható volt. Persze a módosítások ennek fényében is drámainak mondhatók, hiszen az első éra hangzását felváltotta egy jóval puritánabb és lágyabb közeg, amiben már alig voltak rap-betétek (Bleed It Out; Hands Held High), illetve a keményebb hangvételű, gyorsabb számok is minimálisra redukálódtak. A nagy metamorfózis ugyanakkor érintetlenül hagyta az ezúttal Mike Shinoda és Rick Rubin producelte korong eladási mutatóit, hiszen az Államokban csak az első héten 625 ezer példány talált gazdára (2007 legmagasabb első heti teljesítménye), míg világszerte több mint 8 milliót adtak el belőle összességében, ami nem sokkal marad el a Meteorahoz képest. A korongot felvezető, a Transformersben is felcsendülő What I’ve Done mellett még három kislemez került kiválasztásra, és ezúttal mindegyikhez Hahn rendezte a klipet. Ami az érdekességeket illeti, a Leave Out All The Rest koncepcióját a Sunshine című film inspirálta; a Bleed It Outban minden visszafelé játszódik, kivéve a zenekar színpadi produkcióját; a What I’ve Done alternatív verziójában – amely kizárólag Ausztrália részére készült – pedig egy nő történetét követhetjük végig. A Shadow Of The Dayből több verzió is létezik: egy rendezői változat, egy MTV Overdrive, illetve egy másként végződő klip.
2008-ban két kiadványuk is napvilágot látott, méghozzá négy nap különbséggel: egyrészt kiadtak egy újabb koncertlemezt és dvd-t Road to Revolution: Live at Milton Keynes címmel, másrészt egy EP-t, ami a Songs from the Underground elnevezést kapta, és felkerült rá a MTM-ról lemaradt Qwerty című szerzemény stúdió verziója is. 2009-ben új kislemezt rögzítettek (New Divide), amit kifejezetten a Transformers: Revenge of the Fallen film miatt készült el; a Hahn által jegyzett video pedig különleges audiovizuális élményt jelent. Külön érdekesség, hogy a klipben szereplő hölgyeményt (a hőkamerás jeleneteknél) a híresztelésekkel ellentétben sem Megan Fox, sem pedig Talinda (Chester felesége), hanem egy Mikaela Banes nevű színésznő alakítja, illetve, hogy Farrell a teljes zenekart mutató részekben nem szerepel egy sérülés miatt. Alternatív verzió „természetesen” ebből is készült.
A zenekar 2009 májusában jelentette be, hogy új anyagon dolgoznak, a 2010-re ígért lemez kapcsán pedig – az előzetes nyilatkozatok alapján – arra lehetett számítani, hogy a MTM-on elkezdett átalakulás után teljes átvedlésnek lehetünk szemtanúi. Az ismét Rick Rubin által producelt A Thousand Suns 2010. szeptember 14-én jelent meg, és merőben más képet festett az addig ismert Linkin Parkról. A rockzenével immáron tényleg csak periférikus kapcsolatot ápoló hanganyag szerteágazó kísérletezésbe kezdett, amiben az elektronikus elemektől kezdve, a popon át, az absztrakt hip-hopig sok műfaj keveredett; ugyanakkor tipikusan az a lemez lett – legalábbis a világhálón olvasható kritikák, illetve az eladási adatok alapján -, amivel kapcsolatban az jut először az ember eszébe, hogy „ebből a viccből többet is ki lehetett volna hozni”. Az első héten ugyan 241 ezer példányt sikerült belőle elsózni, azonban 2011 júniusáig még az 1 milliót sem érte el az eladások száma, ami a korábbi sikerek fényében óriási bukásként aposztrofálható. Az album alapkoncepcióját az emberi félelmek (pl. nukleáris katasztrófától) témaköre adta, és az emelkedettnek szánt szövegvilág ennek megfelelően több érdekes betétet is tartalmaz: a The Radiance-ben egy Oppenheimer interjú részletét; a Wretches and Kingsben Mario Savio, a Wisdom, Justice, and Love-ban pedig Martin Luther King beszédét hallhatjuk. Habár a korábbi kommercionális babérokat nem tudták ismételten learatni, mégiscsak sor került négy kislemez kimásolására is, amelyekhez – most már szokás szerint – Hahn rendezte az aktuális videoklipeket. Ezek közül a legérdekesebb talán a Waiting For The End kisfilmje, amiben önmaguk digitális verzióit láthatjuk, illetve a lemezt felvezető The Catalyst-é, amiben utalásokat találhatunk a Bhagavad-gítára, a már említett Oppenheimerre, illetve a keresztény apokalipszisre az album koncepciójának megfelelően. Az Iridescent – ismét csak a szokásoknak megfelelően – pedig felkerült a harmadik Transformers filmzene albumára.
2011 júniusában a zenekar bejelentette, hogy elkezdtek dolgozni egy új lemez hanganyagán, a producer szerepében harmadszor is Rick Rubinnal.
