2012. január 27.
A keresztény „keményzene” egyik legmeghatározóbb és legjobb zenekara a Life In Your Way – ez a roppant egyszerű álláspont az, aminek fényében a zenekar komolyabb áttörésének elmaradása olyan szomorú. Elég csak megnézni azt, hogy három, általános vélekedés szerint kiváló albummal az August Burns Red mekkora ismertségre tudott szert tenni, és hozzájuk képest mégis milyen kis név maradt az a Life In Your Way, akik nem csak hatással voltak Jake-ékre, de negyedik lemezükön se okoztak csalódást a korábbi rajongók többségének. Emellett pedig arról se feledkezhetünk el, hogy a 2000-es évek első felének/közepének kiemelkedő zenekarai közül ugyan több is visszatért, de egyelőre még egyik sem tudta bemutatni azt a bravúrt, hogy feltámadva is újabb dalokkal gyarapítsa legkiemelkedőbb pillanatait.
1999 volt a zenekar megalakulásának éve, helyszíne pedig a connecticuti Manchester. Az USA egyik legkisebb állama igen termékeny hardcore/metalcore színtérnek adott otthont, a CTHC gyűjtőnév olyan zenekarokat tömörített a a LIYW megalakulása előtti években, mint a Hatebreed, a Death Threat, a Fastbreak, a 100 Demons, vagy épp a legendás Youth of Today és Wide Awake. Különös, hogy ezek a nevek nem igazán hatották meg a srácokat, akik meglehetősen kevés klasszikus hardcore hatással kezdtek el hardcore gyökerű zenét játszani: a hangzásuk főbb vonalainak kialakítása előtt érezhetően szemezgettek más műfajokból is, bár még így is domináns volt a Shai Hulud és a Poison the Well zenei világa. Ami a korai éveket illeti, már az első hónapokban létrejött a zenekar tengelye: Josh Kellam és Todd Mackey is jelen voltak az alapító tagságban, és hamarosan csatlakozott hozzájuk Josh testvére, Jeremy. Ekkoriban a dobok mögött még Dave Bullock ült, a másik gitáros pedig előbb Casey McCue, majd Jason Dinitto volt (ő jelenleg a Buzzgrinderen ír, és kiadott egy könyvet is). Ehhez a felálláshoz köthető a zenekar legelső kiadványa, egy 2001-es, nyolcdalos, The Heart and Flesh Cry Out című split a Solace-szel, amit a Salad Dressing adott ki, és amelynek Josh-ék által jegyzett felét egy akkori kritika egy az egyben a ZAO-hoz (illetve az akkori Solid State katalógus másik ászához, a Society’s Finesthez) hasonlította. A split villámsebességgel elfogyott, mivel a zenekar ekkorra már többször is körbeturnézta a környékbeli államokat, és talán ez a folyamatos koncertezés volt annak is az oka, hogy Dave kiszállt a bandából. A helyét egy rövid időre Todd vette át, felezve ezzel a gitárosok számát, ami végül tarthatatlanná vált, mikor Jason is kiszállt, így Mackey kénytelen volt újra gitárt fogni, a srácok pedig bevették John Youngot dobosnak, és mikor rájöttek, hogy az egygitáros felállás nem a legműködőképesebb, kiegészítették a zenekart Andrew Bradley-vel. A 2002-es All These Things Tie Me Down EP volt a megmondhatója annak, hogy ezek a tagcserék mennyire megváltoztatták a zenekart: a négy demo több karaktert és több dallamot mutatott, mint a split, és olyan jól sikerült, hogy az Indianola Records (akkoriban Evergreen Terrace, Sleeping By The Riverside, A Jealousy Issue) le is igazolta őket.
2003-ban így már a virginai kiadó repertoárját gazdagította a The Sun Rises and the Sun Sets and Still Our Time Is Endless, mely hatalmas underground siker volt, mindenki a Shai Huludhoz és a Hopesfallhoz hasonlította őket, kiemelték a dobos és a gitárosok munkáját, valamint az üvöltések és a háttérvokál összhangját (a sokak által méltatott borítót az Indianola házi grafikusa, Caleb Olsen jegyezte). Az album megjelenése előtt pár hónappal történt az, hogy a szintén connecticuti metalcore banda, a Hamartia szétszakadt, és amíg Brendan MacDonald és Mark Castillo egy Bury Your Dead nevű bandába kezdtek bele, addig az Aust testvérek With Honor néven alapították meg az előző évtized egyik legnépszerűbb hardcore zenekarát, ahová meghívták Todd Mackey-t énekelni. Ő élt is a lehetőséggel, és a The Sun’ kiadása után kilépett a Life In Your Way-ből, pótlását azonban csak rövid ideig kellett megoldania a Solace-es Mike Saracinonak: nemsokára Andrew és John is távoztak a bandából, ami ekkorra lesoványodott a Kellam testvérekre. Ők azonban nem adták fel, és némi pihenő után új tagok keresésébe fogtak, és újraépítették a zenekart John Gaskill dobossal, valamint Dave Swanson és James Allen gitárosokkal. 2005-ben gyorsan stúdióba is vonultak, és az előző albumot is producelő Jim Fogarty-val sikerült megoldaniuk azt a bravúrt, hogy három új taggal rögzítettek egy olyan lemezt, ami legalább olyan sikeres volt, mint elődje. Az Ignite & Rebuilden hiába zenélt két teljesen új gitáros és dobos, a korong az elődhöz hasonlóan és hasonló színvonalon bánt a dallamos hardcore elemeivel, ráadásul még a manapság standardnek számító két éves „határidőt” is betartotta júniusi megjelenésével (a debüt júliusi volt), ami a tagcserék fényében nem kis dolog. A Solid State-es Brandon Ebel minden bizonnyal már az első album megjelenése után a fejét fogta, hogy miért nem ő csapott le a bandára, a The Sun’ után pedig meg voltak kötve a kezei, hiszen a srácok kétlemezes szerződést írtak alá az Indianolához. Az I&R után azonban már semmi akadálya nem volt annak, hogy a keresztény hardcore-ban monopol helyzetű Tooth & Nail alvállalkozáshoz kerüljenek, így 2006-ban leszerződtek a céghez.
Csodával határos módon sikerült tagcserék nélkül kihúzniuk a felvételek megkezdésééig, és 2007 májusára(!) el is készült a Waking Giants a Garth Richardson – Ben Kaplan producerduó (It Dies Today, Beloved, Still Remains, Haste the Day, From Autumn to Ashes, plusz GGGarth külön még olyan albumokat producelt, mint a self-titled Rage Against the Machine, a The Height of Callousness, és az L.D. 50) vezetésével. Az album sikere felülírta elődei fogadtatását, hatalmas kedvenc lett a színtéren a lemez, ám a fékezőernyőket maga a zenekar engedte ki: elsőként Dave Swanson hagyta ott őket, majd James Allen is kilépett, így ismét gitárosok nélkül maradt a banda. Pont kapóra jött így aztán az, hogy 2006 elején a With Honor és Todd Mackey útjai elváltak, így a gitáros visszatért a Life In Your Way-be, és egy másik CTHC kiválóságból, a The Risk Takenből pedig Corey Stroffolino érkezett. 2008 nyarán azonban az újfent kiegészült tagság ellenére is úgy döntöttek, hogy feloszlanak, és tartottak Danbury-ban egy búcsúbulit több régi tag bevonásával. Ezek után szinte komikus gyorsasággal (ám a búcsúbuli teltháza miatt viszonylag indokoltan), öt hónappal később jött egy újabb koncert, egy igazi „reunion fesztivál”, melyen újra együtt játszott rajtuk kívül a With Honor, a Risk Taken és az Our Final Say is – a wallingfordi estén a Wrench in the Works volt az egyetlen aktív zenekar. Ezek után bő két évet kellett arra várni, hogy bármilyen információ is érkezzen a zenekarról, ám annek ellenére, hogy szinte minden korábbi tag érdekelt lett eddigre kisebb projektekben, a hír egy tényleges újjáalakulás volt (gyakorlatilag a banda harmadik inkarnációja), ami nem csak néhány koncertre szólt. A dologban az igazi csavar pedig a tagság volt: az I&R – WG albumos felállás jött újra össze annyi különbséggel, hogy Gaskill helyett a Wrench in the Works korábbi dobosa, Andy Nelson ült a dobok mögött, valamint Todd Mackey bevonásával három gitáros lett a zenekarban. Így készült el három évvel a feloszlás után a három EP-ből összeálló negyedik album, a Kingdoms, mely ingyen jelent meg, és melyre a pénzt a Kickstarter „pledge”-rendszerén át három nap alatt szedték össze (volt, aki több, mint 850 dollár értékű „csomagot” rendelt elő).
