#Hírek
december 10.
2011. október 24.
A Killswitch Engage nem volt ott a metalcore nemzésekor, nem szülője a műfajnak. A szülészek sem ők voltak, akik világra segítették. A KsE nővér, aki a szülész helyett elvágja a köldökzsinórt, és szakszerűen elköti. Mindkét köldökzsinórt, mindkét anya és az újszülött közt. A KsE nem is nevelője a műfajnak. A KsE először egy szál kék helikon, aztán a kilencedik intő érettségi előtt, később egy politikai nézet és végül egy problémás feleség, amik miatt a szülők nem, vagy csak nehezen tudnak kibékülni a műfajjal. És ami miatt a műfaj az lett, ami. És hiába igaz mára, hogy minden metalcore zenekar egyenlő, egyes metalcore zenekarok egyenlőbbek a többinél. A Killswitch Engage az egyik.
A kilencvenes évek végén egy Tobias Dutkiewicz nevű tag viszi a bostoni Devil’s Head kiadót, ami többek közt a Nothing Stays Gold, az Overcast és az Aftershock nevű zenekarok kiadványait is gondozza. Ez utóbbi eléggé magától értetődő, mivel Toby az Aftershock énekese. A zenekarban sokáig Jonathan Donais gitározik, de 1996-ban úgy dönt, hogy Matt Bachanddel új zenekart rak össze, amit végül Shadows Fall névre keresztelnek. Talán hallottál már róla. Ekkor a zenekar dobosa, Toby testvére, Adam Dutkiewicz úgy dönt, hogy kipróbálja magát gitáros/vokálosként, és inkább az így megüresedett posztokat töltik fel. Ekkor kezd a zenekarban Joel Stroetzel gitározni, Tom Gomes pedig dobolni. (Ugyanekkor a basszusgitáros posztján is változás történik, Chris Fortint Neil Gadbois váltja, de ez a mi történetünk szempontjából irreleváns.) Viszont a milliárdos lemezeladásokat az új formáció sem hozza meg, 1998-ban pedig feloszlik az Aftershock.
Ez idő tájt az Overcast is kezd lefulladni, 1998-ban egy problémás turné után jobbnak találják, ha inkább nem folytatják. Az énekes, Brian Fair úgy dönt, hogy él a lehetőséggel, és csatlakozik a Shadows Fall-hoz (ahol a mai All That Remains énekes Phil Labontet váltja). A basszusgitáros Mike D’Antonio viszont semmiképp sem szeretné otthagyni az Overcast által kiegyengetett zenei ösvényt, és összeáll Adam D-vel némi dzsemmelgetésre. Ami működik. Adam D hirtelen összeszedi Joel Stroetzelt az Aftershock még ki sem hűlt teteméből, és hárman (Adam D-vel a dobok mögött) igen gyorsan összeraknak egy bő lemeznyi anyagot. Miután elkészültek, ráeszmélnek, hogy mindezt frontember nélkül csinálták végig, ezért a kiadón keresztüli ismeretség nyomán a Nothing Stays Gold énekesét (és az Outside Providence c. filmművészeti mérföldkőben Decenz szerepében négyzetesen történelmet író), Jesse Leachet szervezi be Adam D a feladatra. A nevükhöz az ötletet a fáma szerint az ötödik X-akták évad 11. epizódjának címéből merítik, a metalcore keresztségében ez a négy ember együtt a Killswitch Engage nevet kapja.
1999-ben felvesznek egy négyszámos demót, amit az első, rögtön az In Flames előzenekaraként abszolvált koncerten kezdenek el maguk terjeszteni. Valószínűleg sikerrel, mert ugyan a Ferret végeredményben Mike D’Antonio munkáiért (Ferret-es zenekarok borítóit, arculatát készíti) cserébe egy fajta szívességképp igazolja le a zenekart, de nyilván zsákbamacskát ők sem vennének, főleg akkor nem, amikor a nagybetűs Metál már leszálló ágban van a környéken. 2000-ben meg is jelenhet a zenekar első albuma, ami nem kap címet, és amin az előző évi demóról mind a négy szám (Prelude, Soilborn, Vide Infra, In The Unblind) helyet kap. Az S/T anyaga hamar elfoglalja a környék hardcore-tól el-elrugaszkodó földalatti fülek többségét, és a bostoni hc hegemóniát megtörni látszóan népszerű lesz a zenekar. A tény, hogy a mai napig elsősorban metálban utazó Roadrunner szemében is megjelentek a dollárjelek a zenekart látva/hallva, egyértelműen azt jelentette, hogy a kultikus hardcore színtér mellé a metalcore-ét is fel kellett tenni Boston underground zenei térképére. Az első KsE lemez mostani füllel kicsit kiforratlannak tűnik, vagy legalábbis inkább valamerre mutató, mint egyértelműen valamilyen. Talán a zenekarnak sem volt még akkor egyértelmű, vagy legalábbis explicite megfogalmazott, hogy milyen irányba szeretnék elvinni azt a stílust, aminek nem csak a gyökere, de a szára is ott volt az elődzenekarok munkásságában. Ami egyértelmű, az a hardcore gyökerek, és a metál. Sokféle metál. Jelen van a thrash, és már itt is szaglik a svéd vonal, de azért távolról sem a későbbi dömpingre jellemző „hallod betolok 2 At The Gates meg 2 In Flames riffet 3 véletlenszerű breakdownnal a meleg szendvics-sütőbe ’szt kész” receptre jellemzően, inkább csak fűszerként jelenik meg (pl. Rusted Embrace [At The Gates], In The Unblind [In Flames]). A breakdownok jelentkeznek, de még nem arcbamászóan és funkciótlanul, amikor letörik a ritmus, az helyénvalónak tűnik. Ráadásul Jesse Leach, a mai metalcore abszolút archetipikus énekese, már ezen a lemezen definiálja, hogy mi a műfajban az énekes feladata a következő évtized(ek?)ben.
Ezután a Ferret egyébként korántsem alábecsülendő munkájának köszönhetően megindul a zenekar szekere. A koncerteken a teljesebb megszólalást az egykori Overcast gitáros, Pete Cortese segíti létrehozni, aki teljes értékű tagként szerepel a zenekarban. 2001-ben viszont, első gyermeke születésekor inkább a családi feladatokra koncentrálva ki is száll. Pedig a KsE népszerűsége ekkor kezd el komolyan növekedni, és bár anyagilag nem hatalmas siker a cím nélküli lemez, a koncerteknek és a terjesztésnek köszönhetően a keleti parttól messze is elkezdik megismerni az emberek a Killswitch Engage nevét. Az igazi sikert viszont a következő lemez hozza meg, amit már a Roadrunner szárnyai alatt készítenek el Adam D-ék.
2002-ben ugyanis elkészül a XXI. század első évtizedének egyik legfontosabb metál lemeze, és minden bizonnyal A legfontosabb dallamos metalcore lemez, az Alive Or Just Breathing. A „Miért?” kérdés nem lenne szabad, hogy felmerüljön. Ezen a lemezen ugyanis gyakorlatilag minden rajta van, amit a dallamos metalcore valaha jelenteni tudna, ráadásul olyankor, amikor pl. az August Burns Red-es srácok még nagy erővel nézték az „Égből pottyant mesék” reggeli ismétlését az anyutól reggelire kapott corn flakes mellé. Itt már egyértelműen körül van határolva, hogy mit is szeretne képviselni a zenekar. A számokban kimérten ott van a dallamok és a morózus riffek és aprítás egyensúlya, illetve azok a zenei panel-elemek, amik nyilván más-más köntösben, de mint váz, gyakorlatilag egy az egyben jelen vannak a műfaj szinte mindegyik lemezén: hardcore alapok, skandináv és amerikai metálriffek, dallamos refrének és/vagy kiállások, helyenként breakdownok. És ha az előző lemezen Leach definiálta, hogy mit kellene tudnia egy metalcore énekesnek, az Alive Or Just Breathing azt demonstrálja, hogy mi az, amit illene legalább alulról súrolni ahhoz, hogy valaki bekerülhessen a műfaj krónikájába. Az ének színvonala mellett a pozitív dalszövegek a Killswitch Engage karakterét alapjaiban határozták meg, ezzel kvázi megteremtve a metalcore joviális, vagy legalábbis optimista vonalát. A lemez hangázása az egyetlen, amin érződik az idő, mert dohos szaga ugyan még nincs, de azért így 9 év után meglátszik, hogy megállt a por a keverésen. Persze erről a normák változása, nem pedig a keverés minősége tehet, az ég világon semmi baj sincs a hangzással, csak ha ma vennék fel ugyanezeket a számokat, másképp szólnának.
Az underground közvélemény igen jó véleményen van a lemezről, a zenekar még a régi rajongókat is meg tudja tartani, mert az S/T lemezhez képest tényleg „csak” letisztultabb és kiforrottabb lett az anyag. A Roadrunner lényegesen komolyabb lehetőségeinek köszönhetően a Killswitch Engage komoly tervek elé néz, az alapos amerikai turné mellett a következő évbe nyúló európai körút is szerepel a naptárban. Mivel a lemez alapvetően két gitárra íródott, és mivel az első album dalai is Pete Cortesevel szólaltak meg igazán jól, Adam D úgy dönt, hogy visszatér a gitárhoz, helyére pedig az egykori Aftershock dobos, Tom Gomes ül. Közben Jesse Leach a 2002-es amerikai körút előtt gyakorlatilag közvetlenül megházasodik, ami megnehezíti a turnézást. Jesse depresszióba süllyed, rendre túlerőlteti a torkát, majd hirtelen egyik pillanatról a másikra lelép a zenekarból egy e-mailben elköszönve. A tagok kényelmetlen helyzetben találják magukat lekötött koncertekkel maguk előtt, aminek megoldásában a Roadrunner igyekszik segíteni. Rengeteg énekest (köztük pl. Phil Labontet) kipróbálnak, végül a matekos, zajos metal/hardcore-ban utazó Blood Has Been Shed énekesét, Howard Jonest igazolják le, akivel egy nagyon karakteres orgánumú énekes érkezik a csapatba. Jones a 2002-es Hellfest-en debütál a zenekarban, amivel egy időben azonnal megindul a polemizálás a Leach vs Jones kérdéskörben, nyilván tökéletesen parttalanul és fölöslegesen. Még 2003-ban a turnézás alatt megíródik az első új szám, a When Darkness Falls, ami a kiadó marketinggépezetének jóvoltából helyet kap még ebben az évben a Freddy vs Jason c. film soundtrackjén. Közben a turnézásból Tom Gomesnek is elege lesz, ő is inkább barátnőjére, és vele közös projektjére, a Something Of A Silhouette-re szeretne koncentrálni. Helyére pedig Howard Jones szervezi be a Blood Has Been Shedből cimboráját, Szász Marcit Justin Foleyt. Foley, aki egy nagyon technikás dobos, és a BHBS-ben egészen agygyötrő témákat hoz, a KsE-ben meghúzza magát, és Jones is egészen más oldalát mutatja, mint korábbi zenekarában, úgy szöveg, mint vokáltémák szempontjából. Én személy szerint nem szeretném (vagy csak félek meg)tudni, hogy ez a sikerorientáltság, egy fajta zenei alázat, vagy csak egyszerűen a zenei igények változásának eredménye, legyen bármi is, működni látszik, mert a zenekar tagsága ekkor bebetonozódott.
A másfél évnyi turnézást követően elkezdődnek a harmadik lemez munkálatai, aminek végeredménye a 2004-es The End Of Heartache. Ez az album a zenekart már kitolja az underground körökből, megjelenését követően pl. a Slayerrel is együtt turnéznak, és viszonylag előkelő idősávban kapnak helyet az Ozzfesten. A lemezen szinte (My Last Serenade) minden korábbi anyagnál populárisabb témák kapnak helyet, minden korábbi lemeznél sterilebb hangzással, és Howard Jonesszal. HoJo tovább viszi Leach hagyatékát a szövegek tematikáját illetően, ahogyan az énektémák is fogósan dallamosak maradnak. Néha kicsit talán túlzottan is, mindkét fronton el-eldurran a nyálágyú a lemezen, és ezt a zenei alap is fokozza helyenként, az Alive-hoz képest első hallgatásra legalábbis meglepő pl. a The End of Heartache. Ettől függetlenül a lemezen van here, szerencsére Adam D nem dobta ki a riffes zsákot, Foley pedig a sok egy-kettő mellé azért betett egy gyüszűnyi blastbeatet is a bőröndbe, amikor elköltözött a Blood Has Been Shedből. Összességében a The End Of Heartache a rajongók körében abszolút vízválasztó, akinek a gyomra ezt az irányt nem tudja bevenni, valószínűleg egyáltalán nem fog tudomást venni a Killswitch Engage-ről a továbbiakban, aki viszont kicsit fésületlennek, érdesnek találta az előző két lemezt, végre megtalálta a számítását, és eljött az ő Killswitch Engage-ének ideje.
Ahogyan azt a fenti első, igen fontos grafikon mutatja, a NuSkull valahol a kettő közt, de inkább az előbbihez közelebb foglal állást. A grafikonon az látható, hogy a szerkesztőségből nyilatkozók hogyan osztanak el 15 pontot az 5 KsE stúdiólemezek közt, és ez alapján a kevéssé meglepő végeredmény az, hogy az Alive Or Just Breathing-et szeretjük a legjobban. Hogy mennyivel jobban? Ezt a második nélkülözhetetlen ábra szemlélteti, ahol az egyes lemezek átlagolt pontszámát találjátok.
Minden esetre ezt nem mindenki gondolja így, a NARAS (National Academy of Recording Arts & Sciences, Inc – nagyjából az amerikai MAHASZ) épp 2005-ban találja értékesnek a zenekar munkásságát, mégpedig a The End Of Heartache c. számuk tökéletesen kiherélt, a Resident Evil: Apocalypse soundtrackre is felkerülő verziója kapcsán. Ezt a számot jelölik Best Metal Performance kategóriában Grammyre, amit persze nem nyernek meg (A Motörheadnek jár a Whiplash-ért a díj). 2005-ben megjelenik a (Set This) World Ablaze DVD, amin a worcesteri Palladiumban adott koncert teljes felvétele, a zenekar összes addigi videója, valamint egy mintegy másfél órás dokumentumfilm is helyet kap.
2006-ban aztán az ausztrál turné során Adam D-nek hátproblémái támadnak, apróbb műtétre is szüksége lesz, emiatt a zenekar nélküle játszik néhány állomáson. Ugyanekkor Justin Foley stylistja tarságot és arcszőr-fetisizmust javasol a Szász Marci imidzs palástolására (ezt a változást az alább látható abszolút esszenciális ábra szemlélteti). Ez később jól jön a Kerrang! magazin számára, a High Voltage – A Brief History of Rock c. válogatáslemezére készült Dio feldolgozás, a Holy Diver klipjének forgatásakor.
Mindeközben nagyban zajlanak a következő sorlemez, a 2006-os As Daylight Dies munkálatai, aminek termését 2006 novemberében kóstolhatja meg a közönség. Az album lényegében egyenes ági leszármazottja és meglehetősen kiszámítható folytatása a The End Of Heartache-nek, hiszen az azon tapasztalható irányt feltétlenül követve az ADD számain a dallamos részek még súlyosabbak, a súlyos részek pedig még dallamosabbak lesznek. Vagy valami ilyesmi. Az album, a szövegek és a hangulat csökkenően szentimentális hangulatát leszámítva meglehetősen kevés izgalmat hoz, és bár a lemezre próbáltak új motívumokat becsempészni Adam D-ék, ettől egy kicsit inkább maszlagosabb lett, mint izgalmas. A slágerek továbbra is szerepelnek, a kiszámítható és a bármiért izgalmas számok közti egyensúly viszont megborul a korábbi lemezekhez képest. Sajnos az előbbi kategória javára. Viszonylag jól mutatja ezt, hogy a Roadrunner által, a megjelenés előtt nyilvánosságra hozott beharangozó v v i i d d e e ó ó k jóval nagyobb élményt nyújtanak, mint maga a lemez (amiről egyébként nyilván oroszlánrészt Adam D és HoJo idiotizmusa tehet). Persze ha valaki nem akar semmi egyebet, csak egy színvonalas és hallgatható szabvány metalcore lemezt, akkor megkapja, amire számít, kicsit viszont kényelmetlen, hogy mindezt épp a Killswitch Engage-től.
Az album persze mindettől függetlenül nagyobb sikert arat, mint a korábbi lemezek, hiszen a The End Of Heartache és a kiadását követő turnék és klipek igen széles körben ismertté tették a zenekart, sokkal többen kíváncsiak a zenekarra, mint korábban. A turnék is kicsit nagyobb volumenűek lesznek, több helyre eljutnak. Például Budapest is kap egy koncertdátumot 2007. október 24-ére. 2007 elején viszont megint előjön Adam D hátnyavalyája, ami miatt már komolyabb műtétre lesz szüksége. És míg ezt az időszakot ki tudja még húzni a zenekar beugró gitárossal (az év elején az európai bulikon Peter Wichers a Soilworkből, amerikában pedig Patrick Lachmann a Damageplanből és a The Mercy Clinicből segít be), miután egy rövid visszatérés után Adam D-t kényszerpihenőre küldik, már több európai dátumot, köztük a budapestit is lemondani kényszerülnek (aminek kapcsán kicsit furcsa, hogy a későbbi amerikai koncerteket megtartják, ráadásul pont a zenekar gitártechnikusával, Josh Mihlek-kel kiegészülve a színpadon). 2008-ban aztán kárpótolja a BPRNR a magyar rajongókat, méghozzá úgy, hogy augusztus 7-én (az A Losing Season-t és) az As I Lay Dyingot hozza el a PeCsába, hogy mindenki megkaphassa a maga grimaszadagját, nekifutásból bukfencezését és basszusgitár-dobálását.
Az úton töltött, problémáktól távolról sem mentes mintegy másfél év után aztán megindul a munka az új KsE lemezzel. 2008 októberében kezdődnek meg a felvételek, amit a zenekar pályafutása során először nem (egyedül) Adam D jegyez producerként. Mellette és első sorban Brendan O’Brien lesz a lemez producere, aki korábban ennyire/ilyen metál lemezekkel nem foglalkozott, viszont olyan albumokat jegyez, mint a The Battle Of Los Angeles (Rage Against The Machine) vagy a Crack The Skye (Mastodon), de a The Offspring ellangyulásához is van köze a Conspiracy Of One és a Splinter lemezek nyomán. Ez érződik is a 2009 júniusában újra cím nélkül megjelenő albumon, mert bár a vehemencia az As Daylight Dies szintjéhez képest lényegesen nem csökkent, a hangzás azért határozottan konszolidáltabb, mint bármelyik korábbi KsE lemezen. És ha a sablondurrogtatást és a színvonalas, de ötlethiányos dalokat tekintjük az As Daylight Dies legfőbb sajátosságának, akkor a második S/T lemez követi elődje hagyományait. A néhány totális tévedés (The Forgotten, The Return) mellett megjelenik némi galoppos hevimetál is, és Howard Jones (amellett, hogy talán a legcsiszoltabb énektémákat hozza a zenekar története során) néhány vibratoval rendesen feltekeri a WTF potmétert. Persze egyrészt díjazandó, hogy a metalcore dalépítészet három féle lego kockája mellett fel mernek használni legalább egy-egy 1×2-es új építőelemet, de nem biztos, hogy pont ezeket kellett volna kiválasztani a 3200 oldalas katalógusból. Másrészt pedig erre a lemezre is igaz az, hogy hozza azt, amit el lehet várni egy átlagos metalcore zenekartól. A KsE pedig megteszi azt a (nem túl bizalomgerjesztő lépést), hogy egy újabb öndefiníciót sugallóan nem ad címet a lemeznek. Persze, hogy ez a lépés az érdektelenség vagy egy piedesztál felé viszi a zenekart, már egyéni megítélés kérdése, de az biztos, hogy míg a legtöbb kritika az Alive Or Just Breathing óta túlnyomórészt pozitív véleménnyel volt a zenekar lemezeiről, addig az S/T II-ről már erősen megoszlanak a vélemények. Ahogyan azt a fenti, rettentően helyénvaló ábrán is láthattátok, szerintünk például ez messze a legrosszabb Killswitch Engage lemez, és itt már azzal kapcsolatban is kétségek merülnek fel, hogy valóban kiemelkedik-e a metalcore állóvízéből.
De ez nem jelenti azt, hogy a zenekar népszerűsége megtörne, a Disturbed által futtatott Music as a Weapon egyik főattrakciójaként egészen nagy helyszíneket töltenek meg Amerikában, és Európára is a nagyobb helyszínes események jellemzők. 2009-ben Budapesten például újra a PeCsában kapna lehetőséget a zenekar, hogy megpróbálja bebizonyítani, hogy abból a félmaroknyi metalcore zenekarból, amivel érdemes lenne ma (akkor) is foglalkozni, még mindig ők a legnagyobbak. De a nem túl hatásos promóciónak köszönhetően először az A38-ra változik a helyszín, majd az A38-ról a Seholra. Becsületükre legyen szólva, hogy pl. a Dimmu Borgir, aki 3 nappal a KsE után játszana a PeCsában, már a Hajóra költözést sem vállalja be, de ettől függetlenül tény, hogy amint azt az oldalt látható vitathatatlanul hasznos és szemléletes ábra mutatja, 2:1-re változik a Budapesten lemondott és a Budapesten megtartott Killswitch Engage koncertek aránya. Ez persze a zenekart különösképp nem veti vissza, a turnézás folytatódik tovább, egészen addig, amíg homályos körülmények közt 2010 februárjában egészségügyi okokra hivatkozva Howard Jones ki nem esik a zenekarból. A legtöbb koncerten Phil Labonte helyettesíti, a két márciusi new yorki és a clifton parki koncerten pedig nem más, mint Jesse Leach volt az ideiglenes frontember, ezzel valószínűleg az új évtized legkultikusabb metalcore koncertjévé téve a három eseményt. Később olyan hírek látnak napvilágot, hogy Howard Jones és a zenekar útjai végleg szétválnak, minden különösebb indoklás nélkül. Az igen zavaros és szappanoperás történettel kapcsolatos valószínűleg legmeredekebb pletyka, hogy Jones talán felcsinálta a pornsztár Allie Fostert (ld. később törölt twitter post és közös kép). Aztán végül ismét különösebb magyarázat nélkül a zenekar májusi bulikat már újra Howard Jonesszal nyomja le. A 2010-es Download fesztivál után aztán visszavonulót fúj a zenekar, és mindenki elkezd egyéb ügyeivel foglalkozni. Hogy ki, mivel? Azt a kezdetektől az alább látható, megkérdőjelezhetetlenül elengedhetetlen diagram mutatja.
A zenekar 2011 augusztusában új lemez írásához kezdett, csak remélni tudjuk (elhinni valószínűleg már nem), hogy fognak tudni tenni valamit az albumba (pl. pénzt, vagy medvecukrot), amitől az újra izgalmassá válik, és bebizonyítják, hogy érdemes újra hitelt adni nekik.
Mike D a Killswitch Engage előtt, az Overcast mellett borító és zenekar arculat-tervezéssel foglalkozott, és foglalkozik a mai napig is. Hogy néhányat megemlítsünk a munkái közül, (természetesen) a KsE minden vizuális reprezentációját ő készíti, Unearth (The Oncoming Storm), Shadows Fall (The Art Of Balance), Caliban (The Undying Darkness) borítók, vagy épp a 2011-es Crowbar lemez, a Sever The Wicked Hand csomagolása is az ő munkáját dicséri. A KsE mellett 2008-ban az Overcasttal újra összeállnak, és Adam D segítségével újravesznek egy albumnyi (köztük 2 korábban meg nem jelent) számot, amit Reborn To Kill Again címen jelentet meg a Metal Blade. Néhány koncertet le is nyomnak együtt, de valójában nem tervezik újjáéleszteni a bandát.
Overcast: Spun (Reborn To Kill Again, 2008)
D’Antonio, aki egyébként elkötelezett vega, mostanában a Death Ray Vision nevű projektben működik, újra ismerős arcokkal: a ritmusszekciót Mike D és Colin Conway (Cannae, Sentinel) alkotja, gitárokon Pete Cortese (Overcast, KsE, Seemless) és Zack Wells (Cocked ’N Loaded) játszik, az énekes pedig Brian Fair (Overcast, Shadows Fall).
Az Overcast után Pete Cortese nem igen hallat magáról zenekarban egészen 2000-ig, amikor csatlakozik a Killswitch Engage-hez. 2001-es távozása után újabb csendes időszak után 2002-ben ő is ott lesz a stoner/blues-rock Seemless alapításakor, amiben Jesse Leach énekel, Derek Kerswill (megfordul a Shadows Fallban, később pedig az Unearthben, a Kingdom of Sorrowban és a The Ghost Inside-ban is), a basszusgitáros feladatait pedig Jeff Fultz látja el. Később a Bloodwitch nevű „modern klasszikus heavy metal” zenekart is ő rakja össze, amiben újra együtt zenél Fultzcal (aki itt már gitározik), valamint, ahogyan az már elhangzott, ő is játszik a Death Ray Visionben.
A(z Aftershock után a) KsE mellett mint producer lett ismert név, lényegében az összes nagyobb dallamos metalcore lemez munkálataihoz volt köze. A tényleg számtalan lemez közül példa gyanánt szerepeljen a III: In The Eyes Of Fire kivételével az összes Unearth, az utolsó két As I Lay Dying, az első két Parkway Drive album és az első Norma Jean nagylemez, a Bless The Martyr And Kiss The Child. Persze a produceri munkáin kívül sem ül sokat otthon, 2003-ban elkezdődött a demózgatás egy Ken Susi (Unearth) Burn Your Wishes nevű pop-rock projektjéhez, amiben Adam D mellett Paul de Benedictis (dob, Pictures Of Gabriel) és Karrie Whitfield (basszusgitár az első The Acacia Strain felállásból) szerepelt. A zenekar felvett néhány számot, amik 2003-ban meg is jelentek egy, a The Awardszal közös (9 számos!) spliten a quebeci apró Milk & Cookies Recordsnál. Később Derek Kerswill (dob, ld. feljebb), Iano Dovi (bőgő, megfordult 2002-ben a Poison The Wellben) és Dave Pino került a zenekarba, ami 2008-ra tervezte kiadatni debüt albumát, ez azonban azóta sem történt meg, és a hírek is megszűntek a zenekarról.
2008-ban viszont más miatt nagyra nyílnak a szemek: kiderül, hogy Adam D Jesse Leachcsel tervez közös projektet. Dutkiewicz a 2008-as kényszerpihenője alatt összerakott egy lemeznyi anyagot, amiről eleinte úgy nyilatkozott, hogy mindennek a keveréke lesz és semmi olyasmi, amit elvárnál tőlük. A Times of Grace-re keresztelt projekt hosszú szülés eredményeképp 2011 elején megjelent lemezéről, a The Hymn Of A Broken Man-ről (amiről itt olvashattok) aztán kiderült, hogy majdnem ugyanaz majdnem ugyanúgy, mint a Killswitch Engage, csak épp Jesse Leachcsel (ráadásul a Times Of Grace koncerteken épp Joel Stroetzel gitározik, ami még furcsábbá teszi az egészet). Adam D egy 2011. augusztusi interjúban megemlítette, hogy tervez egy újabb projektet George Fischer-rel (a.k.a. Corpsegrinder) a Cannibal Corpse-ból és Shannon Lucasszal a The Black Dahlia Murder dobosával. Névről és részletesebb tervekről nem esett szó, azóta pedig nem érkezett hír az ügyről.
Foley a Red Tide nevű jazz/thrash zenekarból került a Blood Has Been Shedbe. Mindkét zenekar a technikás játékról és a durva megszólalásról volt híres, amikhez képest a Killswitch Engage-ben Foley csak sejteti, hogy ő valójában egy rendkívül jó dobos. Márpedig ez így van, Foley elvégezte a west hartfordi konzervatóriumot (Hartt School), korábban meg-megfordult a szimfonikus zenekarukban is, és elég belehallgatni a fent említett két zenekar szinte bármelyik számába, hogy nyilvánvalóvá váljon a technikai szint, amit képvisel. 2009-ben szóba került, hogy lesz új Blood Has Been Shed album, ami a tervek szerint az eredeti tagokat is felvonultatta volna. Annak ellenére, hogy elvileg akkor már meg is volt a lemez nagy része demók szintjén, ebből azóta nem lett semmi. Mikor 2010 végén Derek Kerswill kiszállt az épp lemezfelvételhez készülő Unearthből, Foley lett az, akit optimális helyettesítőnek találtak a felvételek elkészítéséhez.
Az Overcast utáni rövid KsE-s pályafutása után 2003-ban elkezdte barátnőjével a Something Of A Silhouette nevű rock/shoegaze projektet. Miután zenekarrá hízlalták, elkészítettek 2 sufni EP-t 2005-ben és 2006-ban, de albumig már nem jutottak el.
Howard Jones fehér szintipop előadóként viszonylag nagy szólókarriert futott be Angliában egyedi prüntyögő hangszeres játékával és egyszerre fej- és orrhangjával.
Később Jones a Blood Has Been Shedben énekelt, ahonnan távozása után sem szállt ki hivatalosan, és bár a zenekar szökőévente egyszer koncertezett nélküle, konkrétan sosem hangzott el az, hogy már nem ő a zenekar énekese. Ez a már említett 2009-es új lemezről felröppenő hírek idején vált nyilvánvalóvá, amikor úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy ő fog énekelni az új lemezen. Ennek egy kicsit ellentmond, hogy Corey Unger, a BHBS feje állítólag Mike Olendert (Burnt By The Sun) tervezte a lemez énekesének és esetlega későbbi frontembernek beszervezni. Viszont ez lényegtelen, hiszen egyelőre úgy néz ki, hogy nem lesz semmi a dologból. Mindeközben Jones is producerkedni kezdett, az utolsó két Twelve Tribes lemezt ő jegyzi.
Jesse a Corrin nevű zenekar után került a Nothing Stays Goldba, majd a KsE-be. Miután 2002-ben kiugrott a zenekarból, némi nászút és pihenés után megcsinálták Pete Cortesevel a Seemlesst. A zenekar kiadott két nagylemezt (2005: S/T, 2006: What Have We Become), de valójában nem sok vizet zavartak, és miután 2008 körül mindenki elkezdett mással foglalkozni, egyre jobban csökkent a lelkesedés. 2008-ban Jesse összerakja a The Empire Shall Fallt, amivel először tér vissza a metal/core vonalra, majd később újra összeáll Adam D-vel, amiből majd a Times Of Grace lesz. 2009-ben, mikor Kerswill beszáll az Unearthbe, és Cortese is inkább a Bloodwitchre koncentrál, a Seemless hivatalosan is feloszlik. 2011-ben pedig ahogyan arról már volt szó megjelenik a Times Of Grace lemez, amit Amerikában rendesen meg is turnéztatnak. 2012 februárjában visszatért a zenekarba a motiválatlanná vált Jones helyére.
Stroetzel, aki amúgy sem tartozik a zenekar leginkább rivaldafényben fürdőző tagjai közé, nem vitte túlzásba a zenekaron kívüli munkát. Azon kívül, hogy a Times Of Grace koncertfelállásában gitározik, tulajdonképp semmilyen hanganyagot nem termelt a KsE létrejötte óta. Ez persze semmit sem von le az érdemeiből, hiszen ha ő nem áldozta volna fel a hálószobáját a kezdetekkor, most nem lenne a zenekar.
